Csíz hím
Meggyvágó tojó
Kék cinege
Csuszka
Zöldike hím
Nehezen virradt tegnap reggel. Hiába ébred előbb a márciusi
nap, fényes korongját szürke fellegek takarták el. Az égbolt minden szegletét
uralmuk alatt tartották, egy pici rést, egy aprócska kis nyílást sem hagytak
neki, hogy sugarait ki tudja rajta nyújtóztatni. Az erdőt és a kertemet
félhomály ülte meg, hiába köszöntött be a reggel, mintha a pirkadatot
feltartóztatta volna valaki, szürkesége takarta be a tájat. A felhők
mozdulatlanul álltak az égen, kényelmesen elterpeszkedve, türelmesen
várakoztak, és talán még lábukat is lógatták.
Még nem volt nyolc óra, amikor a levegőben megjelent egy
kósza hópihe, majd szépen lassan követte őt egy másik, egy harmadik és így
tovább. Könnyedén libegtek a levegőben, vígan himbálóztak, kedves csilingelő
hangjuk pedig átjárta az erdő ösvényeit. Ahogy teltek a percek egyre többen és
többen lettek, és a könnyed libegésüket gyors, sietős zuhanás váltotta fel. A
hó egyre jobban havas esőbe váltott át, majd ismét könnyed hópelyhek kezdtek szállingózni. A hó a havas eső, és az eső egymást váltva esett, mintha
mindannyian, meg akarták volna mutatni magukat.
A talaj meleg volt, és bőségesen nedves, az elmúlt napok
kiadós esőzései után. Így a lehulló pihék nagy része, mihelyst földet ért
olvadni is kezdett. Kora délelőtt volt, amikor az égbolt egyik dunnája ezer
számra küldte a levegőbe csilingelő pihéit. Sűrűn, esni kezdett a hó. Nem volt
közte eső, csak a hófehér kristályok hullottak alá. Olyan sokan voltak, olyan
sűrűn estek, hogy igazi hó függönyt terítettek a fák törzsei közé, melyben alig
lehetett előre látni. Az erdő lakóit azonban ez mit sem zavarta. Fekete rigó
flótázott a fa ágai között, éjfekete tollruhája a szürkeségbe veszett, de
hangja élesen csengett. Széncinegék űzték a telet, „ki-ki-ték, ki-ki-tél”
strófáik ugyanolyan tisztán csilingeltek, mint a napsütéses tavaszi napokon.
Csuszkák füttyögtek egymásnak elevenen. Nagy fakopáncs dobolt, hangja messze
repült, melyre a távolból újra és újra válasz érkezett. Csinos zöld tollruhát
viselő, zöld küllő kacagott hangosan, mely hang minden más madár hangját
elnyomta. Az ébredező bodzabokor ágai között pedig idén először hallottam a
vörösbegy énekét. Előadása szolid volt, került minden hivalkodást, mintha
önmagának dudorászott volna, miközben a hópihék egymást követve hullottak a
tájra. Az erdő madaraktól volt népes. Zöldikék, meggyvágók, csízek, barát és
kék cinegék, erdei pintyek motoztak a fák, a bokrok ágai között. A tavaszba
lopakodott tél, nem zavarta az erdő tollas lakóit. Mintha érezték volna, hogy
ez csak kósza tévedés, és hamar tovatűnik, nyomában pedig újra a kikelet fog
győzedelmeskedni. És valóban így is lett, hiszen mára a hó, a tavaszba settenkedő
tél, már csak emlékként él az erdő lakóinak az emlékezetében. Újra a kellemes
enyhe idő, a felhők között újra és újra elbukkanó napsugarak vették birtokba a
fák rengetegét.
Barát és széncinege hím
Barátcinege
Széncinege hím
Szajkó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése