Bársonyos tüdőfű
Boldogság és öröm járta be az erdő ösvényeit. Kacagtak a
tündérek, fuvoláztak a madarak, szélgyerekek viháncoltak az avarban, apró
rügyek mozgolódtak elevenen a fák, a bokrok ágain, amikor a nap mosolygós arca
feltűnt az égbolton. Mindenkin eluralkodott a derű és a jókedv.
A szederbokor zöld levelekkel díszített szoknyája alatt apró
virág készülődött. Az erdő tündére már február végén meglátogatta őt, és
halkan, alig hallhatóan ébresztgetni kezdte. A Bársonyos tüdőfű óvatosan
mocorogni kezdett az avarral hintette föld mélyen, és napról-napra kijjebb és
kijjebb merészkedett.
Ezen a szép márciusi napon pedig, amikor a napocska meleg
sugarával végigsimította testét tudta, hogy eljött az ő ideje. Az erdő tündére
a bokor ágán ücsörgött, lábait boldogan lóbálta, miközben csengő hangján
énekelni kezdett:
- Itt a tavasz, eljött újra.
Virágot hint az avarba.
Bimbó serken, rügy kipattan.
Madár fütyül oly boldogan.
Nyisd ki te is apró szirmod!
Hagy vigye a szél édes illatod.
A tündér kedves dalának, a nap melengető sugarának a tüdőfű
nem tudott ellenállni. Boldogan nyitotta szét kelyhét, és szórta édes illatát,
a még csupasz erdőben.
Fejecskéje felett madarak strófái zengtek, a szélgyerekek
pedig óvatosan ölelték őt körbe.
Az egyik egész közel bújt hozzá és halkan így szólt:
Milyen gyönyörűek a szirmaid, milyen csodás az illatod! Te
vagy az első virág, akinek ilyen csodás színe van! - susogta halkan a szellő.
A tüdőfű ettől a bókoló, kedves szavaktól igazán különlegesnek
érezte magát.
Ekkor egy újabb szélgyerek termett mellette.
- Te vagy a legszebb, a legszínesebb virág a kora
tavaszi erdő rengetegében! - duruzsolta a fülébe, majd társát követve szaladt
tovább virgoncan.
A bársonyos tüdőfű büszkén felemelte fejecskéjét, és
alaposan szemügyre vette az őt körbeölelő tájat. Valóban még minden fakó barna,
olyan kopottas volt minden. A fák ágain sehol egy levél, az őt körbeölelő
talajon is csak szárazon zizegő, barna falevelek pihentek, a fejecskéje felett
volt csak egy kis zöld, a szederbokor levelei. De az ő pompájukat is már
magával vitte az ősz, a tél, fakón, erőtlenül és megtépázva ringatóztak a
szélben.
Valóban igazuk lehet, gondolta magában boldogan. Büszkén
kihúzta magát, fejét a nap felé fordította, arcocskájára pedig széles mosoly
telepedett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése