2021. december 15., szerda

Adventi kalendárium - A bölcs és jólelkű Harkály úr



A tölgyerdő hatalmas volt. Mély ráncokat az arcukon viselő, szépkorú fák álltak délcegen, csupasz karjaikkal az ég felé nyújtóztatak. Árnyékukban, óvó védelmükben, siheder fiacskáik álltak. Vékonyka gallyacskáikon barna, elszáradt levelek pihentek. Amikor a Szellő, könnyedén az ágaik közé szaladt, leveleik kedvesen duruzsolni kezdtek. Hangjuk betöltötte a téli erdőt, a némaságot zizegő kacagásuk törte meg újra és újra. De most nem kacarásztak, néma csendben tűrték, ahogy a hó pihéi rajtuk ücsörögtek. 
Fehér volt az egész erdő, puha dunnával fedve be a földet, melengető paplannal védve az aprócska életeket. Az erdő néma hallgatásba merült, amit csak nagy ritkán törtek meg a fák ágairól lehulló hópihék. Ilyenkor halk nevetésük úszott tova, a mély álomba szenderült fák között. Majd ismét csend lett, néma csend. 
A tölgyerdőn túl, piciny patak csordogált sekély medrében. Vízén egyre vastagabb jégpáncél terült el. Napról - napra egyre kényelmesebben elterpeszkedve, egyre jobban némaságba fojtva a folyton - folyvást locsogó vízcseppeket. A partfal gyökerei között az Ökörszem keresgélt. Cingár lábacskái térdig a hóba merültek. De mit sem foglalkozott a dermesztő hideggel, mardosó éhség gyötörte. Ügyesen ugrált a sűrűségében és hol itt, hol ott bújt elő, akár mint egy fürge egér. Teste most messziről kitűnt, a fehér hó nem adott neki álcázó védelmet, ami óvta volna piciny lényét. 
A feje felett álldogáló Égerfa ágát Harkály kopogtatta, majd szárnyait széttárta és a törzsére szállt. Tarkóján piros sálat viselt, de mintha a gyapjú elfogyott volna, nyakát már nem fedte be. Ekkor hirtelen egy másik harkály érkezett. A csinos Harkály hölgy mellé szállt, szárnyait mérgesen széttárta, erős csőrét felé csapkodta és hangos csetepatét csapva elzavarta a betolakodót. Hangjától zengett a kis patak partja, az aprócska Ökörszem rémületében a gyökerek közé bújt még szemecskéit is behunyt, szíve hevesen zakatolt. Hosszú percek teltek el, amikor a fa törzsét Harkály úr újra ütögetni kezdte. Ezt a hangot már jól ismerte az aprócska madár lassan megnyugodott, óvatosan szedve cingár lábacskáit újra előbújt, majd folytatni kezdte az élelem után való kutatást. A Nagy fakopáncs sem pihent, bőszen kopogtatta, fúrta, faragta, a fa törzsét, feszítgette a kérgét. Beteg volt szegény Éger, de a Harkály addig - addig gyógyítgatta, még, ha nehezen is, de előszedte a baj okozóját. Az fa hálásan felsóhajtott, Harkály úr pedig nyakon csípte a pondrót, és csőrében vitte is tova. Az aprócska Ökörszem kétségbeesve kutatott, piciny szíve egyre szaporábban vert, cérnaszál lábacskái pedig már majd megfagytak. De nem pihenhetett, hiszen a nyugati égbolt peremén aranylóan sárga felhők jelezték, hogy pillanatok múlva a Napocska nyugovóra tér. Érezte, hogy hosszú lesz az éjszaka, dermesztően hideg, és piciny testének minden aprócska falat szükséges lenne ahhoz, hogy az éjszakát épségben túl tudja élni. Ekkor hirtelen egy árny szállt el felette. Fejét félve húzta be rövidke nyaka közé, mert azt hitte mentén neki száll a madár. Harkály úr mellé telepedett, csőréből a jó kövér pondrót az Ökörszem cérnavékony lábai elé tette és így szólt:
Picinyke barátom fogadd el tőlem ezt a finom falatot, ettem én ma már eleget, jóllakottan térek nyugovóra, neked nagyobb szükséged van a finom falatokra! 
Az Ökörszem szóhoz sem jutott, csak állt a hóban, ami rabságba szorította lábacskáit és fejét leszegve adott hálát. 
Köszönöm Harkály úr, köszön…  - csuklott el ekkor a hangja. 
Harkály úr egészen óvatosan, lehelet finoman, végig simította barátja csepp kis fejét hatalmas csőrével és repült is tova. Reptéren meg vissza nézett és így szólt: 
Lakjál jól kis barátom, holnap újra találkozunk! 
Az Ökörszem csőrébe vette az ajándékot és nem tudott elég hálás lenni a Harkálynak. A Napocska aznapra, piruló arccal vett búcsút a tájtól és az erdő lakóitól. Szürkület úr némán ballagott az erdő fái között, nyomában pedig az Este korán megérkezett. A kis madár boldogan a fészkébe vitte a finom betevőt és serényen csipegette, amíg jól nem lakott. Tollacskáit gondosan felborzolta, fejecskéjét szárnya alá rejtette, szemecskéit lehunyta, és úgy nézett ki, mint egy puha tollgombóc. Hiába volt fagyos az éjszaka, hiába volt cudar az idő, ő nem fázott. Édes álmában Harkály úr kedves arca jelent meg újra és újra. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése