December közepén járt az idő. Napokon keresztül az enyhe levegő, uralta az erdőt. A hó már csak itt ott, kisebb - nagyobb foltokban pihent, fehér üdeségét az eső magával vitte.
Az öreg December csizmájára sár telepedett, nehéz teherként ülve meg rajta. A tavaszias enyheség napokon át tartott. Amikor pedig a Napocska meleg sugaraival az erdőt kezdte simogatni, igazán kellemes levegő járta át az ösvényeket. Ilyenkor a Csízek kiültek a tölgyfák ágai közé, hol az egyikre, hol a másikra és boldogan csacsogni kezdtek. Zöldes ruhájukon kedvesen csillant a fény, testüket a sugarak melengették, csőrük pedig be sem állt. Az erdőt felhőtlen jókedv kerítette hatalmába. Az Ökörszem boldogan osont a fák gyökerei között, vígan ugrált jókedvében, hiszen a Napocska a rovarságot is élőcsalta. A Harkály úr a feje fölött dobolt elevenen, mint azt a Tél végén szokása, mit sem törődve vele, hogy a hideg évszak még alig kezdődött el. A kék sapkás cinege jókedvűen csivitel az öreg Tölgy barátja ágán, akinek védelmében aprócska virág, törékeny fejecskéje pihent az avar puha dunnája között. Arca sápadt volt, fehér mint a frissen hullott hó, ereje pedig gyenge, de a meleg levegő előcsalta őt, idejekorán.
A Barátcinege jókat beszélgetett az Ökörszemmel. Most volt idejük, hiszen a finom falatokért nem kellett megküzdeniük, a természet könnyen és bőséggel kínálta fel nekik. A Szajkót is felhőtlen jókedv kerítette hatalmába, hiszen gondosan megtöltött spájzait a hó csapdája már nem zárta el, könnyedén rájuk tudott találni, könnyedén hozzájuk tudott férni. Így volt ezzel mókus Bojti is, aki nem győzött jól lakni a finomabbnál finomabb dió csemegékkel. A cudar napokat teste magán viselte, ereje fogyott, ébersége gyengült, de most újra erőre kapva szaladt a fák ágainak a védelmében. Könnyedén és boldogan ugrált ágról - ágra, arcán pedig derűs mosoly ült. A távolből barna bundás mókus legény figyelte a szemrevaló mókuslányt. Messze voltak egymástól, de tekintetük újra és újra összeforrt, szorosan összefonódott, nehezen szabadulva egymástól.
A tölgyerdő talaján aprócska sipkát viselő makkok pihentek. Rég nem látott sokaságuk várta az éhes lakókat. Szarvasok, vaddisznók, őzek csemegéztek, addig amíg a jó idő engedte nekik. Most könnyedén hozzá fértek, nem kellett a fagyos földet túrni, kaparni, az enyheség könnyen elérhetővé tette számukra is a finom falatokat.
Az idilli hangulatnak azonban hirtelen támadt dühös szél vetett végett. Észak felől jött, messzi - messzi tájakról. Társai pedig sorra követték őt. Fagyos levegőt hoztak magukkal, dermesztően hideg levegőt. Az apró tócsák egy szempillantás alatt jéggé dermedtek, a jókedvűen locsogó kis patak vize újra hideg kékre változott, szélein pedig hízni kezdett a jég.
A madarak csőre elnémult és az erdő minden lakója érezte, hogy ismét nehéz idők jönnek.
A szelek csak járták az erdőt. Süvítő hangjuk egy pillanatnyi nyugalmat sem hagyott a korán beköszöntött este sötét leple alatt. Nyugalma senkinek sem volt. Az odúk mélyében, a fészkek rejtekében, mély robaj hallatszott, a fák, a bokrok ágai között pihenő madaraknak minden erejüket összeszedve kellett kapaszkoduk, hogy az orkán magával ne vigye őket. Nem aludt az erdő, nem aludtak a lakói egy pillanatra sem.
Kora reggel a Gerle kialvatlanul ült ki a fa ágára. Teste eggyé olvadt a téli szürkeséggel. Az idegen szelek ekkorra már tova robogtak, de nyomukban megérkezett a hó. Hideg pejhek hullottak fejére, és kedvesen csillogó, fekete szemei elé. Szelíden tűrte a hó fagyos pihéit, pedig egyre sűrűbb és sűrűbb fátylát terítettek pillantásai elé. De ő nem bánta, mozdulatlanul figyelte, ahogy a hó csillogó kristályai könnyed táncot jártak körülötte. Csilingelő neszük, nyugalmat árasztott. Szemeit újra és újra lehunyta, talán szunnyadt is egy kicsit, mert amikor újra szétnézett, az ágakra már fehér paplant terített a Tél. Szürke ruháján pihék pihentek meg, de ő egyáltalán nem bánta, szerényen tűrte őket, kedvesen vigyázva rájuk.
Az erdőt újra hófehér dunna fedte be, ami csak vastagodott és vastagodott, ahogy a percek teltek. A hó csak esett és esett, közben pedig leszállt az éj. Mindenki fáradt volt, mindenkit meggyötört a mögöttük álló éjszaka. Az erdő lakói sorra lehunyták a szemeket, a hópihék andalító csilingelése hamar álomba ringatta őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése