A Pirkadat óvatosan fényt lopott az erdő fái közé. Az öreg December léptei alatt ropogott, szó szerint csikorgott a fagyott hó. A pihek eggyé váltak, szorosan összebújtak, hiszen ilyen hideg, ilyen fogakat vacogtató, farkasordító hideget a legtöbb erdőlakó még nem élt meg.
Már a délután sejtette, hogy bizony nehéz éjszaka közeleg. Érezte minden erdőlakó, hogy testüket borzongató, erejüket elcsenő éj előtt állnak. A piciny testű madarak védett odúkat kerestek maguknak, amikben többen összegyűlve, szorosan összebújva, egymást melengetve próbálták erőben túlélni az éjszakát. Az Őszapó csapat a Nagy fakopáncs elhagyott hajlékába bújt el, az aprócska Ökörszem kedves barátjával a Barátcinegével bújt össze piciny fészkében, a Csízek is együtt, szorosan összebújva várták az estét. Mindenki aki tehette hálótársat keresett magának, minél többen voltak, annál több meleget tudtak egymásnak adni, minél védettebb helyet találtak maguknak, annál nagyobb esélyük volt a cudar idő túlélésére.
A vaddisznó családok is szorosan egymás hegyén hátán pihentek, az őzek, a szarvasok is csapatba verődve szunyókáltak, a vörös bundás róka vacka mélyén bóbiskolt, összegömbölyödve, lompos, dús szőrrel borított farkával betakarózva. Mindenki csak annyit mozgott amennyire nagyon nagy szüksége volt. Bojti mókus is fészkében aludt, kényelmes, puha, meleg hajlékában. Napokkal ezelőtt érezte a zord, mindenki életet próbára tevő idő közeledtét, így egyébként is takaros fészket még vastagabban bélelt ki puha mohával, az erdőn talált tollakkal, szőrökkel. Minden hátrahagyott dolog számára igazi kincs volt, ami testét melengette, védelmezte.
Az erdő lakói talán ennyire még soha nem várták a Reggelt, az új nap eljövetelét, és vele együtt a Napocska mosolygó arcát. Mindenki korán ébredt, izgatottan várták a fényt, hogy a Napocska első sugarának a simítása átjárja a testüket. A Napocska pedig nem hagyta, hogy csalódjanak, nem hagyta magukra őket. Minden erejét összeszedve, nyújtóztatta ki sugarait, hogy az erdő minden teremtménye részesüljön melengető simításából.
Harkály úr is korán ébredt, odújából újra és újra elődugta fejét, újra és újra kikukucskált. Várta a fényt, várta a világosságot, hogy minél előbb betevő után tudjon nézni, hogy erejét pótolni tudja, amit a fagyos éjszaka elorozott tőle. Ahogy elegendő fény osont a fák közé mindenki szárnyra kapott, mindenki betevő után kezdett kutatni, mindenki erejét próbálta pótolni.
Harkály úr egy szép Tölgyfa törzsét kopogtatta. Csőrével újra és újra erőteljes ütéseket mérve rá, majd a kérgét kezdte feszegetni. Ismerte a Tölgyet, az erdő számára legkedvesebb falakója volt, hiszen Ő őrzi élete első odúját, Ő őrzi első szerelme és fiókái emlékét. Az öreg Tölgy már beteges, de mindig eljön hozzá, alaposan megvizsgálja és gyógyítgatja, mindent megtéve, hogy még sok szép esztendő állhasson öreg barátja előtt. Miközben serényen szedte a szunnyadó pondrókat a kéreg alól, gondolatai messzi kalandoztak, a régi szép emlékek között. Ahogy haladt feljebb és feljebb a fa törzsén, egyre közelebb jutott régi, oly sok szép emléket őrző odújához. Gondolta, ha már itt van belenéz, hiszen mindig így tesz. Az elmúlt évek alatt biztonságos hajlékot adott már sok madárnak, és melengető fészkek is lapultak már benne. Minden egyes odú, ami az ő és rokonai munkáját dicséri fontos otthonai a többi madárnak. Harkály úr megkapaszkodott a bejárat alatt és fejét egészen óvatosan bedugta. De nem volt üres a hajlék, piciny madár pihegett benne. Fejecskéjét a szárnyai alá rejtve szunnyadt. Az erdő fái között már a Napocska sugarai osontak, teljes volt a világosság, de a kis madár ebből semmit sem érzett, csak pihent és fel sem akart ébredni. A Harkály óvatosan szólítgatni kezdte, de válasz nem érkezett. Kicsit beljebb bújt egykori hajlékába és óvatosan egészen gyengéden a csőrével végig simította az aprócska madár testét. Ekkor az megmozdult. Fejét erőtlenül emelte fel. Apró szemecskéi előtt fátyol ült, bágyadtan tekintettel figyelt maga elé. A Harkály szíve majd megszakadt, amikor látta, hogy bizony ez az aprócska madár kedves jó barátja a Fakusz, akivel gyakran hozza össze a sors ilyenkor télvíz idején, akivel együtt szokott betevő után kutatni a tölgyfák törzsén. Az eleven madárka életerejét a fagyos éjszaka elvette, észrevétlen elcsente. Most csak ült egy helyben, elgyengülve. A harkály csöndesen beszélni kezdett hozzá, próbálta őt ébren tartani.
• Ne aludj el drága barátom! Itt vagyok, segítek rajtad! - suttogta a szavakat.
A Fakusz szótlanul állt, szólni sem volt ereje.
A Harkály kibújt az odúból és egy szendergő pókkal a csőrében tért vissza.
• Nyisd ki a csőröd kedveském! - kérte a Harkály, az erőtlen madarat.
A Fakusz próbálta összeszedni minden erejét, próbálta teste minden aprócska energiáját megkeresni. Majd nagy nehezen, egyre kijjebb és kijjebb nyitotta hosszú, hegyes csőrét. A Harkály óvatosan belehelyezte a pókot, akinek sejtes se volt róla mi történik vele, hiszen mélyen aludt.
A kismadár érezte, hogy, ha nem is sokkal de egészen pöttömnyit több az ereje.
A Harkály térült fordult, újabb és újabb betevőkkel érkezett. A madárka pedig minden egyes falattal erősödött és erősödött. A Napocska arca már bágyadtan járta az égboltot, és lassan nyugat felé araszolt. A Fakusz ekkor már egészen jól érezte magát, és ugyan még félősen, de kiállt az öreg Tölgy ágára. A Napocska még visszanézett az erdőre, amikor szeme sarkából meglátta az aprócska madarat. Esetten, fázósan álldogált. Egyik sugarát még visszaküldte hozzá, mielőtt nyugovóra tért volna, hogy az éjszaka előtt átmelengesse a kis tollas törékeny testét. A Fakusz arcán aprócska mosoly ült ki, a hála mosolya, szemei pedig újra ragyogni kezdtek a Napocska fényében.
• Köszönöm Napocska, hálásan köszönöm! - adott hálát szerényen.
Már Alkonyat úr járta az erőt, amikor Harkály úr újra visszatért régi hajlékához. Bízott benne, hogy kis barátja nem ment sehová, hiszen lelkére kötötte, hogy maradjon a Tölgy közelében. De a piciny madár sehol nem volt, nézte a Harkály az ágakat, fürkészte a törzset, de sehol nem látta kis barátját. Óvatosan fejét bedugta az odúba, csak remélni tudta, hogy ott lesz. És ott volt. A Fakusz elevenen emelte felé a fejét és csillogó szemekkel nézett rá. A Harkály szóhoz sem tudott jutni, mert a piciny tollas tüstént így szólt:
• Köszönöm drága barátom, hálásan köszönöm, hogy meggyógyítottad erőtlen testem! - a madárka szemében könnycsepp csillant, a hálá könnye.
• Nem voltál Te beteg barátom, csak a cudar éjszaka, a jóságot nem ismerő fagy magával vitte piciny tested erejét! - vigasztalta a Harkály.
Az éjszaka ismét erőt próbáló hideget tartogatott, de a Fakusz már jóllakottan és biztonságban tekintett a lassan, de biztosan közeledő Éj elé. Neki is volt már hálótársa, neki is volt már védelmezője, testének melengetője, hiszen Harkály úr ott maradt mellette, védve, melengetve barátjának aprócska testét.
Az Éj közben leszállt, a csillagok és a szépen gömbölyödő Hold fénye átjárta a fák rengetegét. Az egyik csillag, a legfényesebb újra és újra bekukucskált az Tölgyfán lapuló odúban és látta, hogy bizony Harkály úr nem alszik. Szárnyai alatt csepp madár szuszogott, a Harkály gondolatai pedig messze jártak. Első fiókáin, akiket éjszakánként ugyanígy melengetett, mint most kedves barátját. A csillagok és a Hold fénye kialudt, az odú teljes sötétbe burkolózott, a fagy mintha engedett volna kemény szorításából. Harkály úr szemére pedi észrevétlen álom szállt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése