Őzcsalád az erdőszélen

Egy szép februári reggelen sűrű fehér pelyhekben hullott a hó. Az apró pihék egymás kezeit fogva ültek meg a bokrok vékonyka gallyain, a föléjük magasodó fák ágain, és puha dunnával takarták be az erdő szerteágazó ösvényeit. Minden fehér volt, ünnepélyesen fehér és csendes, melyben tisztán hallani lehetett az apró kristályok csilingelő muzsikáját.

A köd puha fátylával terítette be az égboltot, és sötétszürke felhők meneteltek észak felé, lassan, mint a ráérő, néma vándorok.

Az erdő szélen őzsuta keresgélt, mögötte fiacskája, aki a mai napig anyja nyomában szedi patáit, pedig már két esztendeje lesz, hogy meglátta a napvilágot. Mégsem tágít anyja mellől, aki ezt láthatóan cseppet sem bánja. A bokrok sűrűjében, a bodzák mellett jól megférnek a vad szedrek, melyek mind a mai napig kínálnak nekik még némi harapnivalót. Hisz a szeder nem törődik vele, hogy tél van, ő még magán őrzi a zöld leveleit. Igaz ezeknek már nincsen olyan kellemesen üde zamata, mint nyáron, de a korgó gyomruknak nyújt egy kis megnyugvást.

A suta kecses, méltóságteljes léptekkel haladt előre, mely olyan ünnepélyes volt, mint a hófehér dunnába öltözött táj. Mozdulatai óvatosak, és olyan nesztelenek, hogy hiába hegyezi bárki is a fülét, meg aligha hallja. Vékony hosszú lábait megemelte, és kaparni kezdte a havat. Orrával gyengéden szimatolt, majd újra kapart, mind addig, míg el nem érte azt, amire annyira vágyott, amit a hó elfedett előle. Ekkor fejét megemelte, jól látható volt, hogy valamit rág, valamit, ami konokul mardosó éhségét egy kicsit csillapítja.

A kis bak új agancsa fenségesen szép látványt nyújtott, melyet hétről hétre egyre szebbre és nagyobbra növeszt. A bokrok védelméből halk, motozás szűrődött ki, és úgy mocorogtak a vékony ágak, mintha kósza szellő osont volna közéjük. De ekkor egy kedves kis arcocska sejlett fel, és ahogy mozgolódott, úgy hullottak le a bokor ágait takaró hópihék a talajra. A tavaly nyáron született gida figyelni kezdte kis családját, amikor kíváncsi, gyermeki tekintette szinte összefonódott anyja óvón figyelő szemeivel. A sűrűn hulló pelyhek vékonyka fátylat szőttek, és boldogan táncoltak körülötte, majd egyik-másik pihe vidáman kapaszkodott bele meleg bundácskájába.

A suta lassú lépteivel elindult a domboldal irányába, ahol a bokrok ágai, sűrűn egymásba fonódva védik őket. A gida és a kis bak követte anyját, mint szófogadó gyerekek, majd őket is elnyelte a bozótos. Már egyikük sem látszódott, de mozgások nyomán sorra hullottak alá az ágakat beborító hótakaró.