2016. január 3., vasárnap

Kora reggeli vendégem.





Minden egyes élőlényt nagyon szeretek, hiszen mindnek, megvan a maga sajátos szépsége és varázsa. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mégis melyik a számomra legkedvesebb, nagyon el kellene gondolkodnom a válaszon, hogy a sok kedves lény közül melyiket is emeljem ki, ki az aki a legközelebb áll hozzám. A gondolkodásom végén, akit megneveznék az a mókus lenne, ez az aprócska, folyton izgő mozgó, kis akrobata. A természetnek hála, több ilyen kis szőrpamacs látogatja a kertemet, de van közöttük egy, aki mindennap, sőt napjában többször is meglátogat. Mindig kedveskedek neki valami finomsággal, hogy a kedvében járjak, hiszen ő is az én kedvemben jár, már a puszta jelenlétével, hogy nap, mint nap láthatom őt. A dió a legnagyobb kedvence, de emelet, ilyenkor télen az almát is szívesen elrágcsálja, sőt a madarak tepertőjébe is bele bele kóstol. 
Ma reggel ez a kis mókus, megint meglátogatott. Nagyon korán volt még, alig, hogy világosodni kezdett, ő már az ajtóm előtt toporgott és keresgélt. Számítottam a korai érkezésére, ezért még az este a lábtörlőre, melyet már több alkalommal is el akart csenni, raktam 4 szem diót. És ő jött is szépen a szokott módon, fogta az első diót, megvizsgálta, aprócska mancsaival körbe, körbe forgatva, és amint megbizonyosodott róla, hogy finom lesz ez a falat elfutott vele a diófára. Arra a hatalmas fára, melynek a termését most ő kezdte el csemegézni. Van ezen az öreg, sok mókust és madarat vendégül látó fán egy, a mókus számára kényelmes kis ágacska, melyen kényelmes az ülés, így ezen szokta elrágcsálni a falatokat. A mai reggelen is ezen az ágon kezdett neki a reggelijének. Apró mancsaival, többször körbe forgatta, majd fogaival, egy lyukat vájt a dió héján, hogy a finom húsához férjen, amint belakmározott eldobta a feleslegessé vált héjat, mancsait megtisztogatta, és már jött is a következő szem dióért. Ez így ment amíg teljesen el nem fogyott. Én pedig figyeltem őt, az ajtó másik oldalán, karnyújtásnyira tőle, de nem zavartatta magát. Amikor az utolsó falat is eltűnt, megint visszaszaladt az ajtóba, és ez a pici kis mókus, aprócska mellső lábait felemelte az ajtó aljára és bekukucskált a szobába. Fehér hasa csak úgy világított, kíváncsi szemecskéi pedig ide-oda cikáztak, annyira figyelt. Visszaereszkedett, majd következett az ajtó másik fele, oda is felállt és ott is érdeklődően nézelődni kezdett, én meg boldogan mosolyogtam rá. Miután szétnézett futásnak eredt, mancsait sebesen szedte és meg sem állt addig a fáig, ahol az alma van neki előkészítve. Most, hogy ilyen hideg az idő, nem nagyon talál vizet, mellyel szomjúságát olthatná, de a lédús alma, valamelyest segítséget jelent neki. Amint végzett az alma falatozásával, felszaladt a cseresznyefám törzsén, ágról ágra ugrált és már el is tűnt a szemeim elől, az erdő fáinak ölelésében. 
A mai napon ismét szép élményeket tartogatott számomra a természet, és ekkor még  szinte el sem kezdődött a nap, hiszen a táj még éppen, hogy kivilágosodott a hideg éjszaka után. 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése