Eső áztatta erdei ösvények.

Az elmúlt napokban és hetekben sok csapadék áztatta az erdők, mezők szerteágazó ösvényeit. Április közepén szokatlanul hideg és havas idő tette próbára a természet lakóit. Csapadékban azóta sem szűkölködünk, de az enyhébb időben, már szerencsére csak az eső hullik alá a felhőkből.

Péntek reggel, amikor felébredtem borús, igazi esőre álló idő fogadott, az égbolton sötét felhők tornyosultak, és egyikből-másikból lassan, megfontoltan egy-egy csepp eső tört magának utat. Majd kedvet kapva követték őket a többiek is. Egész álló nap hol eleredt, hol elállt, és a nap egyetlen apró sugarát sem tudta megmutatni. A szürke felhők az égbolt minden egyes szegletét uralmuk alá vették, elzárva minden pici rést, ahol esélye lett volna rá melengető sugarait elődugni. Estefelé aztán, újabb égi áldás érkezett, a szél haragosan borzolni kezdte a fák leveleit, és dühtől telve szalad végig az erdő ösvényein, nyomában pedig letört ágak tanúsították, hogy ismét pusztító munkát végzett. Szerencsére azonban amilyen hirtelen dühre kapott, olyan ügyesen meg is nyugodott, és megszelídült. Ekkor megnyíltak az ég csatornái, és újra eleredt az eső, de most a cseppek nem ráérősen hullottak alá, hanem sietve egyik gyorsabban, mint a másik, mintha azon versenyeztek volna ki ér előbb földet. Milliónyian voltak, és győztes senki sem tudott volna köztük hirdetni. A borút az alkonyat kezdte el felváltani, és puha paplanja alól már csak az ég felé nézve látszódott egy kis fény. Azonban a madarak még mindig daloltak, kiálltam az ablakomba hallgattam kitartó előadásaikat, és az egyre csak hulló esőcseppeket, melyek a fák levelein és a fűszálakon halk koppanással értek célba. Muzsika volt ez a füleimnek a világ legszebb muzsikája, melyet csak a természet tud előadni ilyen tökéletesen és gyönyörűen.

Éjszaka is esett, álmom időről időre félbeszakadt, és hallottam, az esőcseppek kitartó, szinte az egész éjszakát végigkísérő, muzsikáját. Szombat reggel korán ébredtem, a sok felhő ellenére hamar megérkezett a pirkadat, és mint minden áldott tavaszi reggelen a madarak köszöntötték az új napot. Hajnaltájt megszűnt a csapadék utánpótlása, és az eső emlékét már csak a fűszálak és a fák levelein hintázó aprócska cseppek őrizték, meg persze az erdő ösvényei, melyek sarasan álldogáltak az arra járó lakóik lábai alatt. Reggeli ébredezésem mint általában a kis hintaszékemben történt, ahonnan a kertemben és az erdőben zajló eseményeket figyelem. Az itatómhoz az éjszakai álmuk alatt megszomjazott szajkók érkeztek, a fűszálak között vörösbegy pár, énekes és fekete rigók keresgélték reggeli betevőjüket, a fák levelei között széncinegék és barátcinegék motoztak, és tiszteletét tette a nagy fakopáncs is aki a diófán próbált szerencsét, hátha akad egy-két meghúzódott rovar akikkel jóllakhat. De ezen a reggelen nem csak a kiskertemben volt látnivaló, hanem az erdő fái között is valaki huncutkodott, és ez a valaki nem más volt, mint a kis őzbak. Egy jó hete láttam őt, akkor is már egyedül volt, sem az anyukája, sem a testvére nem kísérte lépteit. Sokat változott az elmúlt hetek alatt, barkás agancsát már szépen le lett tisztogatta, téli szőrruháját pedig már tavaszi bundára cserélte. Akárcsak egy hete, ma reggel is magányosan töltötte az idejét, és nem is akárhogyan, mégpedig játékkal. Hosszú, kecses lábaival úgy ugrándozott, mint egy kis kecske, majd elbújt a bükkfa takarásába, hogy pillanatok múlva újra előjöjjön. Olyan aranyos és kedves volt magányos kis játéka, hogy széles mosolyra húzódott a szám. Valamiért csuda boldog volt a mai reggelen, talán annak örült, hogy elállt az eső, vagy annak, hogy a tavaszi erdőben hatalmas terített asztal várja éhes kis gyomrát, nem tudom mi lehetett az oka, de mindenesetre én is vele együtt örültem. Felhőtlen játékából a szajkó recsegő kiabálása zökkentette ki, aki iszonyatos perpatvart csapott egy szem dió miatt, amit mindenképpen magáénak akart tudni, és semmi áron nem engedte át vetélytársának. A kis bak félbeszakította játékát, kecses ugrásokkal elindult az erdő üde zöld sűrűjébe, és eltűnt a szemem elől, de hátrahagyta kedves emlékét.       

A szajkók fészekanyag gyűjtése.

Kertem egyik rendszeres vendégei a szajkók. Ilyenkor tavasszal őket is, mint a többi madarat teljesen elvakítja a szerelem, és az amúgy óvatos mátyások ilyenkor szeleburdibbá és vakmerőbbekké válnak. Erdei sétáink alatt, csak ebben az időszakban hallhatjuk halk éneküket, mely főként más madárhangok utánzásából áll. De nem csak a madarakat tudja kitűnően utánozni, hanem a kutyaugatást, a macskanyávogást, a kocsikerék nyikorgását, és még sorolhatnám. Amit a szajkó egyszer meghall, és az megtetszik neki, azt a hangot utána a sajátjának tekinti, és repertoárjába szőve a későbbiekben is előszeretettel használja. Emiatt, az egyedi szokása miatt illetik őt, a legkiválóbb hangutánzó madár jelzővel. Már engem is többször megtévesztett, hiszen legnagyobb erőssége az egerészölyv hangjának az utánzása, melyet viszonylag gyakran hallat, és, ha nem ismerném ezt a szokását, akkor el is hinném, hogy egy ölyv kiálltja „hié, hié” strófáit a fák ágai között, mint ahogy eleinte el is hittem.

A szajkók erdőlakó madarak, éberek, óvatosak és nagyon figyelmesek. Amikor a párok kialakulnak, a szerelemtől ittas, szeleburdi viselkedésüket újra az óvatosság, és a megfontoltság váltja fel. És ettől kezdve egyre ritkábban tűnnek fel a szemeink előtt, hiszen az erdő fáinak levelei, elrejtik életüket, és csak recsegő, riasztó hangjukat hallhatjuk, amint éberen őrzik az erdő ösvényeit. A szajkók évente egyszer költenek, és ilyenkor áprilisban kezdenek neki a fészkük megépítésének. Eddig még egyszer sem volt szerencsém látni, hogy miként gyűjtögetik a fészkükhöz felhasznált anyagokat. Azonban éppen a napokban, a meggyvágók mellett, ők is feltűntek a sziklakertemben, hogy a számukra megfelelő növényi részeket összeszedegessék. Nekik is elnyerte a tetszésüket a száraz kúszónövényem maradványai, de emellett még a földből kiálló apró gyökereket is megpróbálták kihúzgálni, és sikerrel is jártak. A fészek készítésében a tojó és a hím is fontos szerepet vállal, közösen, közös erővel készítik el otthonukat. Ezek az otthonok lombos, vagy tűlevelű fákon épülnek meg, mindig a törzs közelében, és körülbelül 6-8 méteres magasságban. A fészekhez vékony gyökereket, növényi szálakat, puha mohadarabokat és faleveleket használnak fel. Ha minden jól alakul, akkor a tojó pár nap múlva letojja a tojásait, mellyel megkezdődik a kotlási időszaka. A tojásokat csak a tojó melengeti, párjuk pedig időről-időre finom falatokkal kedveskedik majd neki.

Bízom benne, hogy mintegy másfél hónap múlva pedig, az új nemzedék fiatal szajkói is megtisztelik a kertemet a jelenlétükkel, úgy, mint az tavaly nyáron is tették. Én pedig szemmel követhetem ismerkedésüket a nagyvilággal.  
     

A természet csillogó gyémántjai.

Szombaton este, az egyre sokasodó felhőkből megérkezett az eső, először csendesen hullottak alá a talajra, majd egyre gyorsabban kezdték áztatni a természet ösvényeit. Valamikor az éjszaka leple alatt a sötét felhők tovaúsztak az égbolton, mert hajnalra már a csillagok szórták szikrázó fényüket. A derült éjszaka, sötét paplanja alatt mélyre, fagypont alá kúszott a hőmérséklet. Kora reggel, amikor utamra indultam a kis kertemben lévő madáritatóban fagyott jég álldogált, melyet kiemeltem, hogy tollas vendégeim szomjukat tudják oltani. Az erdő fái között, a madarak gyöngyöző strófái kísértek utamon, erdei pintyek, vörösbegyek, fekete és énekes rigók, kék cinegék, ökörszemek, zöldikék daloltak szerelemtől ittasan. Az esőtől elázott avar kellemesen fanyar illata, orromat csiklandozta. Szeretem az erdő eső utáni illatát, és a saras kis ösvényeket, melyekben az erdő lakóinak nyomai mesélnek, hogy ki és merre szedte mancsait vagy éppen patáit az éjszaka csendes leple alatt. Tisztán kivehetőek voltak a szarvasok, az őzek és a vaddisznók nyomai, de a borz és a róka is emlékét hagyta az erdőszél vadsztrádáján. Szeretem ezeket az utakat, ahol nem az autók és az emberek nyomaik láthatóak, hanem a természet lakóié, az érintetlen természeté. A nap, ahogy egyre magasabbra kúszott az égbolton, és megsütötte a kis tisztást tudtam, hogy utam itt véget is fog érni. Hiszen annyi ragyogó kincs csillogott a fűszálakon, hogy nem tudtam tovább menni, gyönyörködnöm kellett bennük, mert mágnesként vonzottak magukhoz. Szerencsére induláskor a jól bevált. és még soha cserben nem hagyó gumicsizmámat húztam a lábamra. Így a bokáig érő üde zöld fűbe nyugodtan szedhettem a lábaimat, melyek a csizmának hála szárazak maradta. Nem úgy, mint a nadrágom, hiszen ezeket, az apró csodákat közelről kell szemügyre venni, nem szabad csak úgy átsiklani felettük. A nap első melengető sugarai a megdermedt esőcseppeket pillanatok alatt felolvasztották, és úgy ragyogtak, mint a legfényesebbre csiszolt gyémánt. Időről időre lekuporodtam melléjük, és bevallom, nem tudtam betelni a szépségükkel. Egyikben-másikban a szivárvány színei látszódott, melyet csak úgy lehet észrevenni, ha leguggolunk vagy letérdelünk melléjük. Az én fejemben soha nem fordul meg az, hogy saras vagy vizes lesz a ruhám, mely egy-egy ilyen séta után nem a legszebben mutat, de csak így látatom meg a természet legapróbb csodáit. A parányi vízcseppeket, melyek ott álldogálnak a fűszálak hegyén, vagy az éppen éjszakai almukból ébredező rovarok aprócska testén. Ezen a reggelen ilyen kis csodákkal volt tele a tisztás, egyik szebben csillogott, mint a másik, és sorra mind magához csábított, hogy megmutassák nekem múló szépségüket. Mert ahogy a nap egyre magasabbra kúszott, sugarai pedig egyre melegebben simították a tisztást, úgy veszett sorra nyomuk. Ezen a reggelen éppen, amikor hazafelé indultam hallottam meg a kakukk kedves kiáltását. Jó pár nappal ezelőtt a Kis-Zagyva völgyében élhettem át először ezt, a számomra fontos élményt, de itthon most hallottam őt idén először. Nagyon szeretem a kakukk folyton a nevét ismételgető hangját, hiszen ez a hang, hosszú évek óta erdei sétáim hűséges kísérője a tavaszi és nyár elejei időszakban. Megörültem neki, és tudtam, hogy a legközelebbi sétámat már az ő társaságában teszem majd meg.

A meggyvágók fészekanyag gyűjtése.

 Meggyvágó tojó

 

Meggyvágó hím

 

Kiskertemet a téli etetési időszakban nagyon sok, mintegy 22 madárfaj látogatja. Ezeknek a legtöbbje minden áldott nap tiszteletét teszi nálam, és szívesen csemegéznek a kihelyezett táplálékokból, kinek melyik tetszik. Tavasszal aztán vannak, akik szárnyra kapnak, hogy megkezdjék utazásukat északi hazájuk irányába, velük csak ősszel találkozhatom újra. Helyükre azonban új fajok lépnek, azok, akik a nálunk hideg téli időszakot melegebb vidékeken töltötték. Dél felől sorra térnek haza vándormadaraink, hogy utódaiknak a mi kertjeinkben, erdőinkben adjanak életet, és neveljék fel őket. Hiszen évről-évre a tavasz a madarak szerelméről, és családalapításáról szól.

Az én kertemben is nagy a sürgés-forgás, és a készülődés. Azok a madarak, akik a téli hideg időszakban megtiszteltek a jelenlétükkel, mind a mai napig visszatérnek, és azok, akik tavaly ősszel elvándoroltak, de kertem fontos kis lakói voltak, ők is újra vendégszeretetemet élvezik. A kihelyezett odúkban épülnek, szépülnek a takaros kis otthonok, de akik a kertem sűrű bokrosába, vagy az erdő fáik közé építik a fészkeiket, ők is itt keresgélik és gyűjtögetik a fészeknek való anyagokat. Ezeknek a kis tollasoknak, és a természetnek hála, az elmúlt napokban ismét rengeteg szép élményt élhettem át.

Első történetem ezek közül az élmények közül a meggyvágókról fog szólni. A meggyvágók viszonylag nagy testű madarak, melyeknek igen egyedi kinézetet kölcsönöz vaskos, erős csőrük. A téli időszakban a csőr színezete világos csontszínű, nyáron azonban fényes szürke színűre vált, melyen szinte megcsillan a nap fénye. Ha van rá módunk közelebbről szemügyre venni, teljesen olyan benyomást kelt, mintha fényesre lenne csiszolva. A tojó szolidabb, világosabb tollruhát visel, mint a hím, így a nemek között könnyen különbséget tudunk tenni, akár laikus szemmel is. A kialakult párok jellegzetes, egyedi „pix, pix” hangokkal tartják egymás között a kapcsolatot, mely nem téveszthető össze más madár hangjával. A meggyvágók rejtett életet élő madarak, főként tölgy, gyertyán és bükkerdők lakói, és nyáron napjaikat a lombsátor védelme alatt élik, csak ritkán kerülnek szem elé. Ezért is annyira kedvesek az emlék, amit nekik hála átélhetek. A meggyvágók télen és nyáron is kertem gyakori vendégei, és a minket körülölelő hatalmas erdő fáinak a védelmében nevelik fel utódaikat, így a költési időszak végén szüleikkel együtt, ők is nálam töltik napjaik egy részét.

Éppen a napokban történt, hogy a konyhában tevékenykedtem, miközben meghallottam a meggyvágók kedves kis „pix, pix, pix” hangját. Jól ismerem őket, ilyenkor egymásnak kedveskedik, és egymással beszélget a tojó és a hím. Szemeimmel elkezdtem keresni őket, a hangok a sziklakertem virágai közé vezettek, és pillanatok múlva meg is láttam, amint a hím finom falatot helyezett a tojó csőrébe, miközben az, szárnyait bőszen rezegtette. Miután megtörtént a kedves kis gesztus, neki fogtak keresgélni. Sajnos, mint korábban említést tettem róla, a sziklakertem növényzete megsínylette a hideg, fagyos téli hónapokat, így új növények kaptak benne otthont. Azonban itt-ott maradt egy kis kósza szál a régi futó talajtakaróból, bevallom akarattal. Azért, hogy ha a madaraknak megtetszik, akkor fel tudják használni a fészkük építésénél, és így is lett. A meggyvágóknak éppen ezek az elszáradt kis ágacskák kellettek, és szorgalmasan, egyiket a másik után szedegették össze dolgos csőrükkel. Mindketten gyűjtögettek a hím és a tojó is. A meggyvágóknál ez a szokás, a hím is részt vesz a fészek anyag gyűjtésében, és otthonuknak az aljzatát is ő rakja le, mely apró kis ágacskákból áll. Amikor ez elkészült a tojó veszi át a munkálatokat, és a fészek többi részét már ő készíti el, melyhez a hím hordja a növényi anyagokat. Tehát a meggyvágóknál mindkét leendő szülő fontos szerepet vállal abban, hogy kis otthonuk biztonságos, és takaros legyen. A fészekkel mintegy 4 nap alatt készül el a pár, és a tojásokat általában május elején rakja le a tojó. A hím az udvarlási, a fészeképítési, és a költési időszak alatt is követi párja minden mozdulatát, és finom falatokkal kedveskedik neki. Ezeket, a pillanatok nagyon szívhez szólóak, a gondoskodás, a féltés, és a társuk óvása, az igaz madárszeretet bizonyítja.

 Meggyvágó tojó 

 Meggyvágó hím

A kiserdő lagapróbb lakói.

Tegnap kora este, számomra nagyon örömteli esemény történt. Nemrégen osztottam meg veletek, hogy a kis vaddisznó csorda már csak négy tagot számlál, és, hogy a két idősebb kocának nyoma veszett. Először az egyik, jó két hétre rá a másik is eltűnt, én ilyenkor sajnos mindig rosszra gondolok, és nem okkal. Üldözött életükben nem sok nyugodt pillanatot tudnak találni a vadak. Éppen tagnap volt másfél hónapja, hogy a kis süldők teljesen önállóan járták a természet ösvényeit.

A reggelről elkezdődött havazás, és borult, szomorú időjárás egész nap kitartott. Azonban a hó délután esőre váltott, és a hólepelnek nyoma is veszett.  Emlékét csak a felázott, saras ösvények őrizték. Hideg volt, és mellé metsző fagyos szél szaladt dühösen az erdő fái között, mely megtépázott lombokat, letört ágakat hagyott maga után. A komor felhők egész álló nap még egy aprócska rést sem hagytak, melyen a nap sugarai előmerészkedhettek volna.

 Az esti szürkület is a szokottnál előbb érkezett, és már fél hét környékén fátylát kezdte az erdőre teríteni, amikor is feltűnt a két elveszett koca. Annyira megörültem nekik, hogy az ajtóhoz szaladtam, hogy alaposan szemügyre vegyem, rég nem látott vendégeimet. Azonban nem csak ketten voltak, annál sokkal-sokkal többen, hiszen lábaiknál aprócsak csíkos malackák szaladgáltak elevenen és boldogan. Ügyet sem véve ázott kis bundácskájukra, minden lépésükkel anyjukat követték. Voltak akik, nagyon aprók voltak, voltak akik, egy picivel nagyobbak, de egyikük sem tolt több két hetesnél. Apró patáikkal hol itt, hol ott voltak, fürgén és elevenen szaladgáltak. Megpróbáltam őket megszámolni, de nem volt könnyű dolgom, és kijelenthetem, hogy 16 aprósággal bűvölt a kis csorda. Nem sokkal később a négy muskétás is feltűnt az erdő fái között, melynek az anyukák nem örültek, és zavarni kezdték őket, pedig csak barátkozni szerettek volna, hiszen még másfél hónapja ők is a csorda fontos tagjai volta. Azonban érthető a féltés, de biztos vagyok benne, hogy idővel újra megbékélnek, közelebb engedik a süldőket, és összeállnak egy csapatba, mint ezelőtt.

Már most is kíváncsian várom a szürkületet, hogy újra megcsodálhassam a kiserdő legújabb, aprócska kis lakóit. 

          

Tél a tavaszban.

 Széncinege hím

 Közép fakopáncs

Meggyvágó hím

Zöldike tojó

 

Korán ébredtem ma reggel, és az ablak előtt ülve néztem a kiskertem, és az erdő ébredését. Az égbolton sötét felhők tornyosultak, és a napkeltének egy aprócska nyoma sem látszódott. Nehezen virradt, az üde zöld levelekbe öltözött fák közé, puha ködfátylat terített a természet. A madarak itatójában álldogáló vékony jégréteg pedig arról tanúskodott, hogy bizony az éjszaka leple alatt mélyre süllyedt a hőmérő higanyszála. Este, amikor kimentem az udvarra milliónyi csillag szórta a fényét, de valamikor hajnaltájt a felhők mögé bújtak. Ezek az égbolton tornyosuló felhők pedig csapadékot rejtettek magukba. Először szépen lassan hullottak alá, majd egyre gyorsabban, mintha sietős dolguk lenne. Pillanatok elteltével pedig az esőt havas eső, majd egyre jobban hó váltotta fel. Nagy puha pelyhek kergetőcskéztek a levegőben, de mihelyst a talajra értek egyből nyomuk veszett. De ennek ellenére csak hullottak és hullottak, és igazi kis hóvihar kerekedett. Jó fél óra múlva már egyre több hópehely megmaradt a fűszálakon, és számuk egyre csak sokasodott. A kerti díszeim és a kinyílt tavaszi virágok mindannyian fehér hó ruhába öltözve álldogáltak. Fáztak és dideregtek, hiszen a nárciszok, a tulipánok, a kankalinok nem gyakran láthatnak havazást, pláne nem ilyenkor a tavasz kellős közepén. De nem csak a virágokat, és a virágba borult gyümölcsfákat lepte meg a hóesés, hanem a kis tollasokat is. Ázottan és dideregve álldogáltak a fák ágai között, a szemfülesebbek pedig az etetőmben kerestek, a hideg csapadéktól védett helyet. A szajkók leleményes madarak, de folyton folyvást vitáznak, és most is nagy tollbakapást rendeztek, hogy kié legyen az etető védelme. Mindenki el akart volna bújni, de osztozni senki sem akart a másikkal. Így csak a nagy csetepaté lett belőle, mígnem a legkitartóbb szajkó lett az etető egyedüli ura. A többiek pedig megbékélve a helyzetükkel a fák ágai közé szálltak, ahol talán a levelek adtak nekik egy kis védelmet. Ahogy a szürkület teljesen búcsút intett a tájnak, és helyét átadta a világosságnak egyre több madár jelent meg a kertemben. Sorra jöttek a meggyvágók, a zöldikék, a cinegék, az erdei pintyek, nekem pedig majd meg szakadt értük a szívem. Elhagyatottan keresgéltek a hóval egyre vastagabban borított fűszálak között, de nem sok betevő falatot tudtak maguknak találni, hiszen ilyenkor a rovarok is védett, száraz helyre húzódnak. Így hát megmerítettem a kis tálkámat a napraforgós zsákban, és feltöltöttem az etetőimet. Boldogságuk határtalan volt, sorra érkeztek éhségüket oltani a nagy és közép fakopáncsok, a szén, a barát és a kék cinegék, a zöldikék, a meggyvágók, a tengelicek, az erdei pintyek, a balkáni gerlék, a fekete rigók, és a finom falatra a szajkók is ideglenesen ugyan, de békét kötöttek. Hirtelen olyan sürgés-forgás lett a kertben, amilyet télen is ritkán látni. Nehéz idők előtt állnak ezek a kis tollasok, hiszen az egész hétre hideg, télies időjárást ígérnek a meteorológusok, melyet az éjszakai fagyok még nehezebbé tesznek. Pedig most igazán kell nekik az erdő és az energia, hiszen a legtöbbjük a fészeképítéssel van elfoglalva, némelyikük otthonában pedig már aprócska tojások lapulnak, melyeket ebben a hideg, fagyos időben még jobban kell óvniuk és melengetniük. Ezért úgy döntöttem, hogy amíg tart a tél a tavaszban újra megnyitom a kis madárvendéglőimet, hogy jól tudjanak laki, hiszen teli hassal a hideget is könnyebben át tudják majd vészelni.

 Zöldike hím

 Zöldike tojó

 

 Meggyvágó hím

Épül a széncinegék fészke.

Kertemben több odú van ki helyezve a fák ágainak a védelmébe. Az egyik „B” típusú odúnak, már hetek óta szorgos kis albérlői vannak, és a tojó széncinege már a tojásait melengeti. A másik odú azonban üresen, lakó nélkül árválkodott. A tavalyi esztendőben csuszkák nevelték fel benne utódaikat. A tojó száraz falevelekből épített fészket bele, sárral pedig szépen körbe tapasztott minden apró rést, a bejáró nyílást pedig a maga méretére szűkítette, melyhez ugyancsak sarat használt. Mindeközben a hím a fa ágai között dalolt, védelmezve revírjét, és dolgos kis párját. Idén kora tavasszal újra feltűnt az akácfán a hím csuszka, füttyétől és kedves dalától volt hangos a kiskertem, én pedig boldog voltam, hogy újra itt, az én odúmban adnak életet utódaiknak. Vártam, hogy a tojó is megjelenjen, és neki kezdjen a renoválásnak, de nem jött. Napok teltek el, a hím csak dalolt és dalolt, de párja nem jelentkezett, majd egyik nap a hímnek is nyoma veszett. Az odú pedig üresen álldogált az akácfa ágai között, csak várta és várta, hátha valakinek megtetszik, és újra csiripeléstől lesz hangos, és új életek láthatnak napvilágot falai között. Jó pár nappal ezelőtt a kertemben ültetgettem, amikor kopogásra lettem figyelmes. Gondoltam egy harkály kopogtatja a fa törzsét, mint ahogyan tőle megszoktam. Tovább folytattam a munkámat, de a kopogás nem szűnt, én pedig egyre kíváncsibb lettem, hogy ki lehet a hang okozója. Felálltam és követni kezdtem a hangot, mely az addig üresen álló odúhoz vezetett. Valaki bent volt, és csőrét bőszen az odú falának ütögette, de ugyan ki? Várakoztam, hátha előmerészkedik, és a kis titokra fény derülhet, de nem akart előbújni. Hátrébb mentem, hogy, ha megjelenik a bejáratnál nehogy megijedjen, és türelmesen tovább álldogáltam, hisz előbb utóbb csak elő kell bújnia. És így is lett. A kopogás abbamaradt, majd a résen egy széncinege fejecskéje tűnt fel. Fordult jobbra, fordult balra, majd szárnyra kapott és elrepült az erdő fái közé. A diófámon mindeközben a hím énekelt, és ahogy a tojó tovarepült ő annak rendje és módja szerint követte párját. Akkor fény derült arra is, hogy a daloló cinege párja volt. Szám mosolyra húzódott, és elmondhatatlanul boldog voltam, hogy ennek az odúnak is végre lakó lesznek. Ettől a pillanattól kezdve aztán az események agymást követték, a hím dalolt védelmezve revírjét és párját, a tojó pedig szorgosan neki kezdett a fészek megépítésének. Az elmúlt napokban sok kedves, és vicces pillanatot élhettem át miközben munkáját figyeltem. Egyik ilyen mosolyra fakasztó eset az volt, amikor egy olyan ágacskát próbált betuszkolni a bejáraton, ami egy kicsit túl méretes volt. Hiába próbálta az ág nem hajlott, és nem engedett, de a cinege csak próbálkozott és próbálkozott, nem akarta feladni a dolgot. Többször is kipottyant dolgos kis csőréből, de ő mindig újra és újra neki fogott, hogy elérje célját, és, hogy az ágacska a fészkébe kerüljön. Kitartását végül siker koronázta, mert a több percig tartó erő feszítésének meglett a jutalma, az ág engedett, és végül bekerült a neki szánt helyére. A cinege napokon keresztül, kisebb-nagyobb szünetekkel építkezett. Hol mohával, hol apró ágakkal megpakolva reppent be az odúba. Tegnap délután és ma reggel pedig már a fa törzsére kikötött kutyaszőrből válogatott, ami azt jelenti, hogy a fészek csésze már készen van, és most a meleg, puha bélést készíti el bele. Azt a bélést mely a tojásokat, és a belőlük kikelő fiókákat fogja melengetni heteken keresztül.

Ezen a tavaszon már két odúnak van lakója, de még két odú mindig albérlőre vár. Az egyikben, már évek óta a nagy pele tölti a nyári időszakát, a másikban pedig tavaly széncinegék költöttek. Most azonban még azok körül az odúk körül nyugalom van, de még lehet, hogy ők is lakókra fognak találni.                 

Nyúlkaland.

Ezt a kis élményt melyet most megosztok veletek még április elején éltem át, és akkor is írtam meg a történetet, most ezzel szeretnék Nektek Boldog Húsvéti Ünnepeket kívánni, nagyon sok szeretettel.

Az elmúlt napokban, a csillagfényes éjszaka leple alatt igen mélyre süllyedt a hőmérő higanyszála. Reggelre fehér dérruhába burkolóztak az erdők, mezők ösvényein élő növények, befagytak az apró tócsák, a rovarok pedig dideregve várták, hogy a nap melengető sugarai végigsimítsák fázós testüket. Az óraállítás miatt reggel később virrad, de amint a sötétség és a szürkület búcsút int a tájnak, a nap első sugarai felragyognak az égbolt peremén, és egész álló nap ontják fényüket. Kell is a fény, hiszen aprócska életeket csal elő a föld rejtekéből.

Kora délután engem is a szabadba vonzott a kellemes tavaszi idő, az éjszakai hidegnek már nyoma sem maradat, a felhőtlen égbolton egyes egyedül álldogáló nap, akadálytalanul szórta melengető sugarait. A szél gyengéden simogatta az arcomat, és óvatosan, mintha törékeny kristályok lennének, rendezgette a talajon sokasodó elszáradt faleveleket. Egyiket jobbra, a másikat balra igazította, mígnem sorra bukkantak elő közülük a törékeny, színes szirmokkal büszkélkedő virágok. Apró fejecskéjüket boldogan billegtették, mintha megköszönték volna, hogy segített nekik előbújni a levelek óvó védelméből. Ilyenkor tavasszal a legszebb az erdő. Napról-napra új életek látnak napvilágot, és a talaj szó szerint igazi, színes virágszőnyeggé változik. Fehér színt rajzol bele az erdei galambvirág, az odvas keltike, a hóvirág, lila színnel teszi élénkebbé az ujjas és az odvas keltike, az erdei ibolya, nap sárga mintákat sző bele a salátaboglárka, a bogláros szellőrózsa, a tyúktaréj, és üde zöld színével ad nekik gyönyörű keretet az erdei szélfű. Amikor ilyen gondosan elkészített szőnyegre bukkanok, melyet csak a természet tud ilyen tökéletesre megteremteni, különös boldogság kerít hatalmába. Szinte rabul ejtenek ezek az apró szépségek, és a belőlük áradó kellemes édes illatok. Ez a szőnyeg azonban teljesen más, mint az őszi erdőben elénk terített avar, melyen olyan kellemesen puha a járás, a virágok szőnyegére nem szabad rálépni, óvatosan, odafigyelve kell lábunkat szedni, hogy még véletlenül se tegyünk kárt egyik apró életbe sem. Hosszú időn át csodáltam a virágokat, hallgattam a madarak előadásait, és magamba szívtam a tavaszi erdő édes illatát. Békés mámoromból az avar csörgése zökkentett ki, valaki titokban a lábait szedte benne. Keresni kezdtem, hogy ki lehet az. A vízmosás felől osontak a hangok, de senkit nem láttam. Majd néhány pillanat múlva egy pihe-puha, barna bundába öltözött vadnyúl jelent meg szemeim előtt. Óvatosan letérdeltem a puha avarba, elővettem a kis gépemet, és reménykedtem benne, hogy meg tudom őt örökíteni. A nyúl megállt, éppen a két sudár bükkfa között, így tisztán ráláthattam. Még csak nem is sejtette, hogy fent a dombról valaki őt figyel, és éppen az ő szépségében gyönyörködik. Békésen elkezdett lakmározni, az üde friss levelekből. Odalent salátaboglárkák borítják a talajt, mintha vetve lennének, annyian vannak, a nyúlnak pedig éppen rájuk fájt a foga. Szerencsém volt nem vett észre, a kamerámmal pedig rögzíteni tudtam délutáni uzsonnáját. Miután jóllakott, neki kezdett puha szőrének a tisztogatásának, úgy tűnt, mint aki délutáni randevúra készülődik. Én pedig csak néztem őt, nem tudtam betelni a látvánnyal. Nagyon ritkán sikerül vadnyúllal találkoznom, pláne nem ilyen közelről, és ilyen sokáig. Hosszú percek telhettek el, melynek nyomát zsibbadó lábaim elevenen őrizték, de mozdulni sem mertem, nehogy elijesszem őt. Miután végzett a testápolással, apró kis ugrásokkal elindult a fenyves irányába, majd eltűnt a szemeim elől. Örömöm határtalan volt, hogy ilyen számomra kedves pillanatokkal gazdagított a természet, melynek emlékét hosszú időn keresztül őrizni fogom.

A Mátra tavaszi virágai.

Erdei madársóska

 Tavaszi lednek

Bogláros szellőrózsa

 Mocsári gólyahír

 Odvas keltike

 Odvas keltike

 Ujjas keltike

 Piros árvacsalán

 Mocsári gólyíhír

 Kónya vicsorgó

 Fehér acsalapu

 

Minden esztendő tavaszán izgatottan várom az erdők mélyén élő, színes virágok újjászületését. Kedvező időjárás estén már február végén elkezdik szirmaikat bontogatni a téltemetők, a kikeleti hóvirágok, melyeket sorra követnek a többi, korán életre kelő fajok.

Három héttel ezelőtt, amikor legutóbb a Mátrában kirándultunk erdei szélfüvek, kikeleti hóvirágok kezdték meg még igencsak szégyenlős kora tavaszi pompájukat, mára azonban bárhova ahova a szem ellátott virágszőnyeg borította a hatalmas bükk és tölgyerdők talaját. Délután indultunk útnak, az égbolton a nap, félősen bújt meg a sötét vastag felhők mögött, és csak remélni tudtuk, hogy nem fog eleredni az eső. Bíztam benne, hogy az előrejelzés szerint ígért napsütéses, kellemes hőmérsékletű idő a délután folyamán meg fog érkezni, de sajnos nem így lett. A borús, és igencsak hűvös időjárás kitartott az egész túránk alatt, de a virágok színes pompája sok örömteli pillanattal kárpótolt. A lombfakadás előtt nyíló virágok már mind ébren és teljes szépségükben álldogáltak a sudár fák óvó védelmében. Odvas és ujjas keltikék, erdei ibolyák, erdei madársóskák, erdei kutyatejek, erdei szélfüvek, foltos kontyvirágok, különleges szépségű tavaszi lednekek, piros árvacsalán, kerek repkények, fehér acsalapuk, üde sárga színű salátaboglárkák, bogláros szellőrózsák és egyedi megjelenésű kónya vicsorgók színesítették a megfakult avart. Az erdő mélyén halkan csörgedező kis patak mentén pedig, élénk sárga színű a mocsári gólyahírek álldogáltak csodaszép tavaszi virágcsokorba sokasodva.  

A fák ágai már nem csupaszon álldogálnak, apró üde zöld levelek díszlenek rajtuk, a vadkörte, a vadalmafák és a kökénybokrok pedig hófehér virágba öltözve csalják a nektárjukra éhes rovarokat, és a turisták tekintetét. Gyönyörű ilyenkor a táj, a tavasz és a természet újjászületése valami csoda, mely szebbnél-szebb kincseket tartogat mindenki számára, aki az ösvényeit járja.

 Kerek repkény

Erdei galambvirág

Ibolya

 Bársonyos tüdőfű

Foltos kontyvirág

Erdei kutyatej