Épül a széncinegék fészke.

Kertemben több odú van ki helyezve a fák ágainak a védelmébe. Az egyik „B” típusú odúnak, már hetek óta szorgos kis albérlői vannak, és a tojó széncinege már a tojásait melengeti. A másik odú azonban üresen, lakó nélkül árválkodott. A tavalyi esztendőben csuszkák nevelték fel benne utódaikat. A tojó száraz falevelekből épített fészket bele, sárral pedig szépen körbe tapasztott minden apró rést, a bejáró nyílást pedig a maga méretére szűkítette, melyhez ugyancsak sarat használt. Mindeközben a hím a fa ágai között dalolt, védelmezve revírjét, és dolgos kis párját. Idén kora tavasszal újra feltűnt az akácfán a hím csuszka, füttyétől és kedves dalától volt hangos a kiskertem, én pedig boldog voltam, hogy újra itt, az én odúmban adnak életet utódaiknak. Vártam, hogy a tojó is megjelenjen, és neki kezdjen a renoválásnak, de nem jött. Napok teltek el, a hím csak dalolt és dalolt, de párja nem jelentkezett, majd egyik nap a hímnek is nyoma veszett. Az odú pedig üresen álldogált az akácfa ágai között, csak várta és várta, hátha valakinek megtetszik, és újra csiripeléstől lesz hangos, és új életek láthatnak napvilágot falai között. Jó pár nappal ezelőtt a kertemben ültetgettem, amikor kopogásra lettem figyelmes. Gondoltam egy harkály kopogtatja a fa törzsét, mint ahogyan tőle megszoktam. Tovább folytattam a munkámat, de a kopogás nem szűnt, én pedig egyre kíváncsibb lettem, hogy ki lehet a hang okozója. Felálltam és követni kezdtem a hangot, mely az addig üresen álló odúhoz vezetett. Valaki bent volt, és csőrét bőszen az odú falának ütögette, de ugyan ki? Várakoztam, hátha előmerészkedik, és a kis titokra fény derülhet, de nem akart előbújni. Hátrébb mentem, hogy, ha megjelenik a bejáratnál nehogy megijedjen, és türelmesen tovább álldogáltam, hisz előbb utóbb csak elő kell bújnia. És így is lett. A kopogás abbamaradt, majd a résen egy széncinege fejecskéje tűnt fel. Fordult jobbra, fordult balra, majd szárnyra kapott és elrepült az erdő fái közé. A diófámon mindeközben a hím énekelt, és ahogy a tojó tovarepült ő annak rendje és módja szerint követte párját. Akkor fény derült arra is, hogy a daloló cinege párja volt. Szám mosolyra húzódott, és elmondhatatlanul boldog voltam, hogy ennek az odúnak is végre lakó lesznek. Ettől a pillanattól kezdve aztán az események agymást követték, a hím dalolt védelmezve revírjét és párját, a tojó pedig szorgosan neki kezdett a fészek megépítésének. Az elmúlt napokban sok kedves, és vicces pillanatot élhettem át miközben munkáját figyeltem. Egyik ilyen mosolyra fakasztó eset az volt, amikor egy olyan ágacskát próbált betuszkolni a bejáraton, ami egy kicsit túl méretes volt. Hiába próbálta az ág nem hajlott, és nem engedett, de a cinege csak próbálkozott és próbálkozott, nem akarta feladni a dolgot. Többször is kipottyant dolgos kis csőréből, de ő mindig újra és újra neki fogott, hogy elérje célját, és, hogy az ágacska a fészkébe kerüljön. Kitartását végül siker koronázta, mert a több percig tartó erő feszítésének meglett a jutalma, az ág engedett, és végül bekerült a neki szánt helyére. A cinege napokon keresztül, kisebb-nagyobb szünetekkel építkezett. Hol mohával, hol apró ágakkal megpakolva reppent be az odúba. Tegnap délután és ma reggel pedig már a fa törzsére kikötött kutyaszőrből válogatott, ami azt jelenti, hogy a fészek csésze már készen van, és most a meleg, puha bélést készíti el bele. Azt a bélést mely a tojásokat, és a belőlük kikelő fiókákat fogja melengetni heteken keresztül.

Ezen a tavaszon már két odúnak van lakója, de még két odú mindig albérlőre vár. Az egyikben, már évek óta a nagy pele tölti a nyári időszakát, a másikban pedig tavaly széncinegék költöttek. Most azonban még azok körül az odúk körül nyugalom van, de még lehet, hogy ők is lakókra fognak találni.