Tél a tavaszban.

 Széncinege hím

 Közép fakopáncs

Meggyvágó hím

Zöldike tojó

 

Korán ébredtem ma reggel, és az ablak előtt ülve néztem a kiskertem, és az erdő ébredését. Az égbolton sötét felhők tornyosultak, és a napkeltének egy aprócska nyoma sem látszódott. Nehezen virradt, az üde zöld levelekbe öltözött fák közé, puha ködfátylat terített a természet. A madarak itatójában álldogáló vékony jégréteg pedig arról tanúskodott, hogy bizony az éjszaka leple alatt mélyre süllyedt a hőmérő higanyszála. Este, amikor kimentem az udvarra milliónyi csillag szórta a fényét, de valamikor hajnaltájt a felhők mögé bújtak. Ezek az égbolton tornyosuló felhők pedig csapadékot rejtettek magukba. Először szépen lassan hullottak alá, majd egyre gyorsabban, mintha sietős dolguk lenne. Pillanatok elteltével pedig az esőt havas eső, majd egyre jobban hó váltotta fel. Nagy puha pelyhek kergetőcskéztek a levegőben, de mihelyst a talajra értek egyből nyomuk veszett. De ennek ellenére csak hullottak és hullottak, és igazi kis hóvihar kerekedett. Jó fél óra múlva már egyre több hópehely megmaradt a fűszálakon, és számuk egyre csak sokasodott. A kerti díszeim és a kinyílt tavaszi virágok mindannyian fehér hó ruhába öltözve álldogáltak. Fáztak és dideregtek, hiszen a nárciszok, a tulipánok, a kankalinok nem gyakran láthatnak havazást, pláne nem ilyenkor a tavasz kellős közepén. De nem csak a virágokat, és a virágba borult gyümölcsfákat lepte meg a hóesés, hanem a kis tollasokat is. Ázottan és dideregve álldogáltak a fák ágai között, a szemfülesebbek pedig az etetőmben kerestek, a hideg csapadéktól védett helyet. A szajkók leleményes madarak, de folyton folyvást vitáznak, és most is nagy tollbakapást rendeztek, hogy kié legyen az etető védelme. Mindenki el akart volna bújni, de osztozni senki sem akart a másikkal. Így csak a nagy csetepaté lett belőle, mígnem a legkitartóbb szajkó lett az etető egyedüli ura. A többiek pedig megbékélve a helyzetükkel a fák ágai közé szálltak, ahol talán a levelek adtak nekik egy kis védelmet. Ahogy a szürkület teljesen búcsút intett a tájnak, és helyét átadta a világosságnak egyre több madár jelent meg a kertemben. Sorra jöttek a meggyvágók, a zöldikék, a cinegék, az erdei pintyek, nekem pedig majd meg szakadt értük a szívem. Elhagyatottan keresgéltek a hóval egyre vastagabban borított fűszálak között, de nem sok betevő falatot tudtak maguknak találni, hiszen ilyenkor a rovarok is védett, száraz helyre húzódnak. Így hát megmerítettem a kis tálkámat a napraforgós zsákban, és feltöltöttem az etetőimet. Boldogságuk határtalan volt, sorra érkeztek éhségüket oltani a nagy és közép fakopáncsok, a szén, a barát és a kék cinegék, a zöldikék, a meggyvágók, a tengelicek, az erdei pintyek, a balkáni gerlék, a fekete rigók, és a finom falatra a szajkók is ideglenesen ugyan, de békét kötöttek. Hirtelen olyan sürgés-forgás lett a kertben, amilyet télen is ritkán látni. Nehéz idők előtt állnak ezek a kis tollasok, hiszen az egész hétre hideg, télies időjárást ígérnek a meteorológusok, melyet az éjszakai fagyok még nehezebbé tesznek. Pedig most igazán kell nekik az erdő és az energia, hiszen a legtöbbjük a fészeképítéssel van elfoglalva, némelyikük otthonában pedig már aprócska tojások lapulnak, melyeket ebben a hideg, fagyos időben még jobban kell óvniuk és melengetniük. Ezért úgy döntöttem, hogy amíg tart a tél a tavaszban újra megnyitom a kis madárvendéglőimet, hogy jól tudjanak laki, hiszen teli hassal a hideget is könnyebben át tudják majd vészelni.

 Zöldike hím

 Zöldike tojó

 

 Meggyvágó hím