Széncinege hím
Közép fakopáncs
Meggyvágó hím
Zöldike tojó
Korán ébredtem ma reggel, és az ablak előtt ülve néztem a
kiskertem, és az erdő ébredését. Az égbolton sötét felhők tornyosultak, és a
napkeltének egy aprócska nyoma sem látszódott. Nehezen virradt, az üde zöld
levelekbe öltözött fák közé, puha ködfátylat terített a természet. A madarak
itatójában álldogáló vékony jégréteg pedig arról tanúskodott, hogy bizony az
éjszaka leple alatt mélyre süllyedt a hőmérő higanyszála. Este, amikor kimentem
az udvarra milliónyi csillag szórta a fényét, de valamikor hajnaltájt a felhők
mögé bújtak. Ezek az égbolton tornyosuló felhők pedig csapadékot rejtettek
magukba. Először szépen lassan hullottak alá, majd egyre gyorsabban, mintha sietős
dolguk lenne. Pillanatok elteltével pedig az esőt havas eső, majd egyre jobban
hó váltotta fel. Nagy puha pelyhek kergetőcskéztek a levegőben, de mihelyst a
talajra értek egyből nyomuk veszett. De ennek ellenére csak hullottak és
hullottak, és igazi kis hóvihar kerekedett. Jó fél óra múlva már egyre több
hópehely megmaradt a fűszálakon, és számuk egyre csak sokasodott. A kerti
díszeim és a kinyílt tavaszi virágok mindannyian fehér hó ruhába öltözve
álldogáltak. Fáztak és dideregtek, hiszen a nárciszok, a tulipánok, a
kankalinok nem gyakran láthatnak havazást, pláne nem ilyenkor a tavasz kellős
közepén. De nem csak a virágokat, és a virágba borult gyümölcsfákat lepte meg a
hóesés, hanem a kis tollasokat is. Ázottan és dideregve álldogáltak a fák ágai
között, a szemfülesebbek pedig az etetőmben kerestek, a hideg csapadéktól
védett helyet. A szajkók leleményes madarak, de folyton folyvást vitáznak, és
most is nagy tollbakapást rendeztek, hogy kié legyen az etető védelme. Mindenki
el akart volna bújni, de osztozni senki sem akart a másikkal. Így csak a nagy
csetepaté lett belőle, mígnem a legkitartóbb szajkó lett az etető egyedüli ura.
A többiek pedig megbékélve a helyzetükkel a fák ágai közé szálltak, ahol talán
a levelek adtak nekik egy kis védelmet. Ahogy a szürkület teljesen búcsút
intett a tájnak, és helyét átadta a világosságnak egyre több madár jelent meg a
kertemben. Sorra jöttek a meggyvágók, a zöldikék, a cinegék, az erdei pintyek,
nekem pedig majd meg szakadt értük a szívem. Elhagyatottan keresgéltek a hóval
egyre vastagabban borított fűszálak között, de nem sok betevő falatot tudtak
maguknak találni, hiszen ilyenkor a rovarok is védett, száraz helyre húzódnak.
Így hát megmerítettem a kis tálkámat a napraforgós zsákban, és feltöltöttem az
etetőimet. Boldogságuk határtalan volt, sorra érkeztek éhségüket oltani a nagy
és közép fakopáncsok, a szén, a barát és a kék cinegék, a zöldikék, a
meggyvágók, a tengelicek, az erdei pintyek, a balkáni gerlék, a fekete rigók, és
a finom falatra a szajkók is ideglenesen ugyan, de békét kötöttek. Hirtelen
olyan sürgés-forgás lett a kertben, amilyet télen is ritkán látni. Nehéz idők
előtt állnak ezek a kis tollasok, hiszen az egész hétre hideg, télies időjárást
ígérnek a meteorológusok, melyet az éjszakai fagyok még nehezebbé tesznek. Pedig
most igazán kell nekik az erdő és az energia, hiszen a legtöbbjük a
fészeképítéssel van elfoglalva, némelyikük otthonában pedig már aprócska
tojások lapulnak, melyeket ebben a hideg, fagyos időben még jobban kell óvniuk
és melengetniük. Ezért úgy döntöttem, hogy amíg tart a tél a tavaszban újra
megnyitom a kis madárvendéglőimet, hogy jól tudjanak laki, hiszen teli hassal a
hideget is könnyebben át tudják majd vészelni.
Zöldike hím
Zöldike tojó
Meggyvágó hím
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése