Szeretem a természet szerteágazó, oly sok titkot rejtő és
kincset érő pillanatokat tartogató ösvényeit járni. Legyen az magas fákkal
díszített hatalmas erdő, virágokkal hintett rét vagy mező, én bárhol jól érzem
magam. Amikor időm engedi, szívesen teszek kirándulásokat a Kis-Zagyva
völgyébe, mely minden évszakban rengeteg csodát tartogat a számomra. Az elmúlt
napokban többször is kilátogattam ide, hiszen a végtelennek tűnő mezőkön
nyílnak évről évre, a nap-sárga színben pompázó tavaszi héricsek. Azonban ezen
bejegyzésem, most nem róluk fog szólni, hanem arról a két szarvasról, melyeknek
a kinézete nem mindennapos látványnak számít. Ezen a vidéken a természetnek
hála nagyon sok dámszarvas lelt otthonra, és nem telik el úgy egyetlen
kirándulás sem, hogy ne találkoznék egy-két példánnyal, de olykor 20-30 tagot
számláló csapatokra is rá tudok bukkanni.
A dámszarvasok szőrzetének a színe nyáron világos barna,
melyeket jól látható fehér foltok tarkítanak. A téli szőrzet hosszabb, melybe
jól szigetelő gyapjúszőrök is megjelennek, ami a téli hideg időjárásban melegen
tartja az állat testét. A téli bunda sötétebb, és a fehér foltok is szinte
teljesen eltűnnek. A szőrváltására tavasszal és ősszel kerül sor, melyek közül
a tavaszi sokkal látványosabb. Színezetben három szín fordul elő a dámszarvasok
körében. A leggyakoribb színváltozat a normál barna szín, ritka esetben
megfigyelhetünk egészen sötétbarna, már-már fekete bundát viselő egyedeket, a
legritkább pedig a fehér szőrbundába öltözöttek, mely az egész állománynak,
mintegy 0,5%-át teszik ki.
Ezen a tavaszi estén, amikor a nap már az égbolt peremén
álldogált, és épp búcsút kezdett venni a tájtól pillantottam egy dámszarvas
csapatot, mely tagja között egy fehér bundába öltözött bikaborjú, szó szerint
csalta a tekintetemet. Sokan voltak, de nekem mégis rajta akadt meg a szemem.
Fehér színe miatt ő nem tudott beleolvadni a tájat takaró növényzetbe, mely
kifejezetten nagy hátrányt jelent a számára. Fiatal volt még, melyről a feje
tetején ékeskedő agancs tanúskodott. A bikaborjúk első agancsa nyár közepére
fejlődik ki, melyet augusztus végére tisztit le. Ez az első agancs kis méretű,
melyet szakszóval nyársnak nevezünk, és kinézetéről kapta ezt a megnevezést. Ez
a mindössze 10-15 cm-es fejdísz a következő esztendő májusáig díszíti a kis
bikát. Majd a következő fejlődő agancson már megjelenik a koszorú és az ágak
is, melynek a vége villás. A fehér bundás békésen, a többi társával együtt
legelészet az erdő szélen. Miután magukra hagytam őket tovább haladtam, és
völgy másik oldalán újra egy dámszarvas csapat tűnt fel. Ez a csapat sokkal
több egyedet számlált, kb 30-an voltak, melyek között újra egy fehér bundás
fiatal ütközött ki a társai közül. Egy estén két nagyon ritkának számító dámmal
találkozni, mi ez, ha nem a természet gyönyörű ajándéka. Szegények azonban
jóval nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint a többi barna védőszínű szőrzetet
viselő társaik, hiszen könnyebben észrevehetőek, mert ők nem tudnak beleolvadna
a növényzetbe, hanem inkább kitűnnek abból. És nem csak emiatt nehezebb az
életük, ez a színanyag képződésének a zavara, melyet albinizmusnak hívunk, nem
csak a szőrzetben jelentkezhet, hanem a szemekben is, mely miatt erősen romlik
a látás, és fényérzékenységet is okozhat. Miután hazaértünk a számítógépemre
átmásolt fotókon, nagyon jól látszódott, hogy az egyik bikaborjú szeme pirosas
színezetű, mely azt jelent, hogy ez a zavar a szemében is megjelent. Tehát, ami
nekünk embereknek érdekes megfigyelés, azaz érintett állatnak nagy veszélyt, és
egész életén át tartó küzdelmet és kihívást jelent. Azonban bízom benne, hogy
minkét fiatalnak az élete még sokáig fog tartani, és a kis csapatuk egyenrangú
tagjai lehetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése