A természet csillogó gyémántjai.

Szombaton este, az egyre sokasodó felhőkből megérkezett az eső, először csendesen hullottak alá a talajra, majd egyre gyorsabban kezdték áztatni a természet ösvényeit. Valamikor az éjszaka leple alatt a sötét felhők tovaúsztak az égbolton, mert hajnalra már a csillagok szórták szikrázó fényüket. A derült éjszaka, sötét paplanja alatt mélyre, fagypont alá kúszott a hőmérséklet. Kora reggel, amikor utamra indultam a kis kertemben lévő madáritatóban fagyott jég álldogált, melyet kiemeltem, hogy tollas vendégeim szomjukat tudják oltani. Az erdő fái között, a madarak gyöngyöző strófái kísértek utamon, erdei pintyek, vörösbegyek, fekete és énekes rigók, kék cinegék, ökörszemek, zöldikék daloltak szerelemtől ittasan. Az esőtől elázott avar kellemesen fanyar illata, orromat csiklandozta. Szeretem az erdő eső utáni illatát, és a saras kis ösvényeket, melyekben az erdő lakóinak nyomai mesélnek, hogy ki és merre szedte mancsait vagy éppen patáit az éjszaka csendes leple alatt. Tisztán kivehetőek voltak a szarvasok, az őzek és a vaddisznók nyomai, de a borz és a róka is emlékét hagyta az erdőszél vadsztrádáján. Szeretem ezeket az utakat, ahol nem az autók és az emberek nyomaik láthatóak, hanem a természet lakóié, az érintetlen természeté. A nap, ahogy egyre magasabbra kúszott az égbolton, és megsütötte a kis tisztást tudtam, hogy utam itt véget is fog érni. Hiszen annyi ragyogó kincs csillogott a fűszálakon, hogy nem tudtam tovább menni, gyönyörködnöm kellett bennük, mert mágnesként vonzottak magukhoz. Szerencsére induláskor a jól bevált. és még soha cserben nem hagyó gumicsizmámat húztam a lábamra. Így a bokáig érő üde zöld fűbe nyugodtan szedhettem a lábaimat, melyek a csizmának hála szárazak maradta. Nem úgy, mint a nadrágom, hiszen ezeket, az apró csodákat közelről kell szemügyre venni, nem szabad csak úgy átsiklani felettük. A nap első melengető sugarai a megdermedt esőcseppeket pillanatok alatt felolvasztották, és úgy ragyogtak, mint a legfényesebbre csiszolt gyémánt. Időről időre lekuporodtam melléjük, és bevallom, nem tudtam betelni a szépségükkel. Egyikben-másikban a szivárvány színei látszódott, melyet csak úgy lehet észrevenni, ha leguggolunk vagy letérdelünk melléjük. Az én fejemben soha nem fordul meg az, hogy saras vagy vizes lesz a ruhám, mely egy-egy ilyen séta után nem a legszebben mutat, de csak így látatom meg a természet legapróbb csodáit. A parányi vízcseppeket, melyek ott álldogálnak a fűszálak hegyén, vagy az éppen éjszakai almukból ébredező rovarok aprócska testén. Ezen a reggelen ilyen kis csodákkal volt tele a tisztás, egyik szebben csillogott, mint a másik, és sorra mind magához csábított, hogy megmutassák nekem múló szépségüket. Mert ahogy a nap egyre magasabbra kúszott, sugarai pedig egyre melegebben simították a tisztást, úgy veszett sorra nyomuk. Ezen a reggelen éppen, amikor hazafelé indultam hallottam meg a kakukk kedves kiáltását. Jó pár nappal ezelőtt a Kis-Zagyva völgyében élhettem át először ezt, a számomra fontos élményt, de itthon most hallottam őt idén először. Nagyon szeretem a kakukk folyton a nevét ismételgető hangját, hiszen ez a hang, hosszú évek óta erdei sétáim hűséges kísérője a tavaszi és nyár elejei időszakban. Megörültem neki, és tudtam, hogy a legközelebbi sétámat már az ő társaságában teszem majd meg.