Kora reggel van, egészen pontosan öt óra. Az erdő sűrűjében,
ahol a fák lombsátra csak nehezen engedi be a fényt, még félhomály ül. A
nyitott ablakon csak a vörösbegy csettegő hangja oson be. Néma az erdő. A
madarak dalai elhalkultak, csendesen, szinte észrevétlen motoznak az ágak
között. A nap korongja még a hegy mögött pihen, de fénye már az égboltot
világítja. Kiskertem egyre világosabb, és élettel telibb. Széncinege fiókák
könyörögnek a cseresznyefa ágai között, falatokra várva szüleiktől. Az itatóban
vörösbegy fürdőzik, boldogan lubickol a friss vízben. A cseppek pedig
örömtáncot járnak körülötte. A diófa karján szajkógyerek rikácsol, miközben
csőrét hatalmasra tátja. Szinte toporzékol, hogy szülei vegyék már őt észre. Apja
közel megy hozzá, valamilyen falatot a csőrébe dug, mire ő csendben marad, és
megnyugszik.
A juharfa legalsó ágán, mely szinte teljesen vízszintesen
áll, mókusok árnyai tűnnek fel. Egy, kettő, három. Szépen egymás után, mint a
jól nevelt kislibák, akik anyjukat követik. Figyelem őket, Bojtika érkezik
kicsinyeivel reggelizni. De ahogy egyre közelebb érnek, és kirajzolódnak
teljesen a vörös bundás alakok, látom, hogy ez bizony nem Bojti. Csapott farka,
halvány vörös bundája, kedves vonásai elárulják, hogy ő Szotyika, akinek a
nyomában kicsinyei haladnak. Az eleven apróságok fürgén követik anyjukat. Gyorsan
szaladok a kis gépemért, meg kell örökítenem őket. A kertben még nem sok a
fény, nem a legideálisabb a kamerázáshoz, de most nem is az a lényeg, hanem az
élmény, és, hogy azt rögzítsem, melyet Nektek is meg tudok mutatni. Mire
visszaérek az ablakhoz, a kis család már a napraforgót töri. Egyik szemet a
másik után veszik a mancsukba, és mind a hárman boldogan lakmároznak. Nekem
remeg a kezemben a kamera, izgatott vagyok, hogy láthatom őket, hogy Szotyi
ismét itt van nálam a kicsinyeivel. Miközben rögzítem őket, a szemem sarkából
még egy apróságot látok közeledni. Ő is a többiek közé tolakodik, és nekifog a
reggelijének. Pár pillanat múlva ismét egy vörös bundás apróság tűnik fel, aki
szintén csatlakozik a testvéreihez, de csak félénken szélen maradva. A kis
család boldogan falatozik, én pedig nem győzöm csodálni őket.
A kert nyüzsög a vendégektől. Fekete és énekes rigók keresgélnek
a fűszálak között, cinegék lógnak a leveleken, az apró gallyakon tisztogatva fáimat a rovaroktól, és hernyóktól. Nagy fakopáncsok kopogtatják a fák
törzseit, gyerekek és szüleik. Csuszkák szaladgálnak fejjel lefelé az akácfa
törzsén, miközben csillogó szemeikkel a repedéseket kémlelik. Szotyika és
kicsinyei pedig még mindig a reggelijüket fogyasztják, miközben a kék galamb
kezd el búgni a juharfa ágai között. Pár pillanat telik el mindössze, és teste
feltűnik a levelek között, majd könnyedén a talajra ereszkedik. Talán a mókusok
zavarták fel őt, hiszen újabb vendégek érkeznek, Bojtika és csemetéi, akik már
jól ismerik a járást. Ahányan vannak annyi, felé szaladnak. Jól tudják, hol
lapulnak a diók. A kicsik is ügyesen megtanulták. Mindenki az első akar lenni,
mindenki magának akarja a falatot. Szotyiék, két lábra emelkedve figyelik az
eleven társaságot, majd tovább folytatják a lakomát. A két család nem űzi
egymást, nem veszekednek, mindenki oda telepszik ahol helyet talál. Tavaly
nyáron is együtt éltek itt, de akkor volt olykor-olykor egy-egy szőrbekapás.
Most szelíden tűrik egymást.
Eközben egy szajkógyerek telepszik az itatóba, fürdőt
szeretne venni. Csőrével a vizet csipogatja, majd tesz egy-egy óvatos
mozdulatot. Mintha nem tudná, hogyan kezdjen neki. Ugrál körbe-körbe, fejét a
vízbe dugja, szárnyait széttárja, a cseppek pedig, mint az eső úgy hullnak rá.
Többször megismétli, majd hirtelen, csepegő szárnyakkal tovareppen a diófa ágai
közé.
Az ablakon jól ismert hangok kúsznak be. Tavasz óta nem
hallottam őket. Őszapók reppennek egyik ágról a másikra, hol itt, hol ott lógva
olykor fejjel lefelé. Egy egész család lehet. A fiatalok elevenen követik
szüleiket, miközben be nem áll a csőrük. „Sziir-szirr” ismétlik kapcsolat tartó
hangjukat, el ne veszítsék egymást.
Mindeközben a nap első sugarai is előmerészkedtek a hegy
orma mögül, meleg sugaraival pedig már a fák legtetejét simogatják. Ezek a kora
reggeli fények a legszebbek, amikor az éjszakai harmatcseppeken gyémántként
ragyognak.
A mókusok is jól laktak, már csak Bojti és Szotyi üldögél
az etetőben, a kicsik már az ágakon ücsörögnek, várakozva mindenki a saját
mamájára.
Nálam így telnek a kora reggelek, és ezekért a pillanatokért
szeretek, ilyen korán kelni. Napközben is látni a mókusokat, de virradatkor,
amikor gyomrocskájuk a legéhesebb, mindenki nálam keresi a betevőjét, én pedig
közben boldogan figyelem őket.
Szotyika és fiacskái
Nagyon tetszett a blog, köszönöm a szép pillanatokat! 😍
VálaszTörlésÉn köszönöm a látogatást és a kedves szavakat!
TörlésNagyon szép blog😀Csodás fotókkal!😊🙋♂️
VálaszTörlésHatalmas öröm ijen kis madarakat mokuskákat látni. Köszönöm.
VálaszTörlés