Nyár végi hajnalon

Enyves zsálya

 Enyves zsálya

 Erdei fejvirág vagy szőrös mácsonya 

 Pelyhes kenderkefű

Lassan, de annál biztosabban közeleg az ősz, amit én már nagyon várok. Végre búcsút inthetek a forró, fülledt napoknak, mely bevallom, nem tartozik a kedvenceim közé. Ha választani lehetne, akkor inkább a mínuszokra tenném le a voksomat, mintsem a tikkasztó melegek mellett. De minden évszak közül mégis a tavasz és az ősz a legkedvesebb a számomra.

Ha időm úgy engedi, szeretem kihasználni a hajnal, és a kora reggel nyújtotta erdei varázslatot. Igen jól olvassátok varázslatot, mely semmi misztikus dolgot nem rejt, csakis annyit, hogy ilyenkor a leginkább magával ragadó számomra a természet.

Amikor utamra indultam az égbolt még fakószürke volt, az éjszaka éppen, hogy csak elkezdte sötét fátylát hajtogatni, hogy helyét átadja a pirkadatnak. A csillagokat már tovaterelgette az éjszaka örök vándora, hiszen a nyugati égbolt peremén már az új nap fénye készülődött. Az erdőszél szeder és bodzabokrokkal sűrűn benőtt rengetegében még alig volt fény, nagyon lassan kezdtek csak kiválni a fák levelekkel dúsan borított koronái. A cserjék ágai között vörösbegy ébredezett, csettegő hangja könnyedén osont a messzeségbe, senki nem volt aki megálljt parancsolt volna neki, csak ő, ő egyedül törte meg a hajnal némaságát. A látásom elé a sötétség akadályt vont, de lelki szemeim előtt mégis tisztán kirajzolódtak kedves vonásai, csillogó gombszemei, csinos vörös mellénykéje, és kis gombóc teste. Szeretem a vörösbegyet ilyenkor is, amikor ébredezik, és az új napot jellegzetes hangjával tölti be, és akkor is, amikor dalra fakad, hiszen strófái úgy osonnak tova a fák rengetegében, mint az aprócska kis patak gyöngyöző vize.

Ahogy haladtam a sűrűségben, hosszú idő után újra harmattal hintett növények közt szedhettem a lábam. A korai üdeséget csak ilyenkor érezni, ezekben a hajnali és kora reggeli órákban. A fák, a bokrok levelei, a fűszálak, a növények mintha sokkal erősebben illatoznának, és az avar fanyar aromája is erőteljesebb, mint napközben. Mintha a harmatos frissesség felerősítené mindenki illatát, mely oly kellemessé teszi ezeket a korai sétákat. Legalábbis én így érzem, nekem ez az erdei varázslat egyik fontos része.

A másik pedig a fények, melyek ilyenkor a leglágyabbak, amikor az álmosan ébredező nap, minden áldott teremtményt könnyed, aranyló fénnyel simít végig. Miután pedig felébred, és a fák sudarainak kis nyílásain keresztül beosonva rézsűt vet a talajra, és a törzsekre, igazi fényjáték veszi kezdetét, amiben órákon keresztül gyönyörködni tudnék. Számomra ez az erdei varázslat, amit minden áldott hajnalon átélhetek, amikor a természet ösvényére lépek, mely ezen a reggelen is így történet.

Az erdő félhomályában, a közelgő ősz nyomai tisztán láthatóak. Szirmaikat bontogatják a nyárutó virágai, a levelek zöld sokasága között egyre több sárga levél díszlik, jó pár növény már az új életeket adó, magvait, terméseit érleli, sokuk pedig elszáradva búcsút intett idei pompájának.

Az elmúlt hetekben kiadós esőzések öntözték meg az erdők, mezők ösvényeit. Majd a csapadék után fülledt meleg, párával telt levegő vette uralma alá a természetet, ami kedvezőleg hatott kis kalapos kedvenceimre, a gombákra. Szerencsére ezen a hajnalon is sikerült, több egyedével találkoznom. Szándékosan nem illetem őket a nevükön, mert a gombák pontos meghatározása szakértői feladat, én pedig nem igazán értek hozzájuk. Én csak fotózni, és gyönyörködni szeretek bennük, hisz számomra kinézetük, mely igazán egyedi, magával ragadó.    
A Veletek megosztott fotóim mindegyike ezen a kora reggelen készültek, amikor az erőd ösvényein alig volt fény, de számomra épp emiatt olyan magával ragadó a napnak ezen időszaka. 
   

 Vörösbegy csettegése

Apró kalapos a mohás akácfa törzsén

 Az avar védelmében

 Piros kalapos erdei kincs

Harmatos hajnalon

Káposztalepke 

 Káposztalepke 

 Egynyári seprence

 Parlagi madármályva

A természet telis-tele van kincsekkel, melyek csak arra várnak, hogy felfedezzük, megcsodáljuk őket. Azonban ezekre, az ékességekre van amikor, nehéz rátalálni, keresni kell őket, tágra nyitott szemekkel, a megfelelő időben. Hogy miért is írom most ezt nektek? Az oka egészen egyszerű, mert van, amit csak kora hajnalban láthatunk, akkor, amikor az éjszaka aprócska harmatgyöngyökkel leheli be a rétek, mezők lakóit.

Az erdő ösvényét még félhomály ülte meg. A fák levelekkel dúsan borított sudarai között már tisztán látni lehetett a kristálytiszta kék égboltot. A nap a keleti égbolt peremén ébredezett, majd elődugta egyik sugarát a másik után, mintha nagyokat nyújtózkodott volna. A fák között csend honolt, majd hirtelen fekete rigó riasztása törte meg a némaságot. A nagy ricsaj nekem szólt, hisz én voltam birodalmuk betolakodója. Bármennyire is óvatosan haladok, az éber erdei őrök hamar észreveszik lépteimet. A rigó lassan megnyugodott, szavai elhalkultak, érezte, hogy nem jelentek rá veszélyt. De nem sokkal később szajkók kezdtek rám kiabálni. Recsegő hangjuk messzire szaladt a fák törzsei között. Megálltam, figyeltem őket. Voltak vagy hatan, és egymás szavába vágva rikoltoztak. Itt az erdőszélén, már kellemesen világos volt, így tisztán láttam, ahogy szarvasok szedik patáikat a szajkók éktelen zajára. De ez így is van rendjén, hiszen sajnos nem mindenki jó szándékkal tartózkodik a természetben. A szajkóknak pedig ez a feladata az éber őrködés. Ha idegen lép az erdők ösvényére, biztos, hogy az ő éles tekintetüket nem kerülheti el. Riasztásuk pedig a többi erdőlakónak szól, hogy mindenki hallja meg, mindenki vegye észre a veszély közeledtét. Ők pedig hallgatnak rájuk, és menekülőre fogják, így már sok erdőlakó életét mentették már meg ezek az éber madarak. Ahogy látták, és érezték, hogy nem jelentek rájuk semmiféle veszélyt szépen lassan elcsendesedtek, és a csend visszaszállt az erdőre.

Amikor a tisztásra értem, már az égbolt kék tengerében fehér kis hajók andalogtak, a szél elbújva pihent, így ezek a kis hajók alig-alig mozdultak meg, hisz nem volt aki tovarepítse őket. Az éjszaka hűvös volt, a hőmérő, amikor utamra indultam nyolc fokot mutatott. Ilyen az igazi augusztusi éjszaka, kellemesen hűvös, a csillagok fényében ragyogó, melyek közül egy-egy elhagyja addigi otthonát, és aláhullva int búcsút a világnak. Éppen ezek miatt szeretem a nyár utolsó hónapját.

A hűvös éjszakának köszönhetően az erdei tisztás minden egyes virágán, azoknak aprócska szirmain, a fűszálak sokaságán harmatcseppek pihentek. Ezek a kis cseppek, pedig a fák között beszűrődő napsugarakban úgy csillogtak, mint a fényesre csiszolt gyémántok. A derékig érő növények, a támadó csalánsereg között nehéz, és olykor fájdalmas a járás, de a látvány mindenért kárpótol. Hiszen csak ilyenkor, ezekben a kora reggeli órákban lehet harmatos csodákat látni. A tisztáson nagyon sok növény éli az életét. Legtöbb a seprence, akinek a nagy része már száradozva álldogál. Rajtuk kívül rengeteg vadmurok, mezei varfű, parlagi madármályva, bogáncs, gyalogbodza, fehér mécsvirág, macskafarkú veronika lelt itt otthonra. Köztük meghúzódva élnek az apró bojtorjánok, a bársonyos kakukkszegfűk, az orvosi szappanfüvek, réti szegfűk, a terebélyes harangvirágok és még sorolhatnám mennyi, meg mennyi virág tarkítja szépségével, a zöld fű rengetegét. De ezen a reggelen számomra egy lepke volt az igazi kincs, egy apró harmatruhába bújt káposztaepke. A vadmurokra kapaszkodva pihent. Este naplemente előtt ide húzódott el, hogy az éjszakát itt pihenje át. Szerencsém volt, hogy megpillantottam őt, mert látványa abban a pillanatban rabul ejtett. A csápjain, a szárnyain mindenhol miniatűr harmatcseppek pihentek, a hűvös éjszaka ártatlan nyomai. Mozdulatlanul pihent, várva, hogy az egyre közeledő napsugarak felszárítsák róla a harmatot, testét pedig átmelengessék, hogy újra szárnyra tudjon majd kapni. De nem csak ő viselt csillogó vízcseppeket a testén. Sáskák, mezei kabócák, hétpettyes katicák, harlekin katicák, legyek, pókok, minden tisztáslakó harmatruhát öltött magukra.

Ezekért, a pillanatokért szeretek korán kelni, és az erdők, mezők ösvényit járni, mert ilyen csodákat csak ilyenkor, a kora reggeli órákban lehet látni.        

 Mezei kabóca

 Sáska

Madárdalos nyárutó

Fekete rigó hím 

Amikor a tél lassan engedni kezd fagyos szorításából, és a nap egyre melegebb sugaraival simítja végig a természet ösvényeit, elérhető távolságba kerül a tavasz. Olykor még itt-ott hófoltok tarkítják az ösvényeken, amikor egy szép februári alkonyon először megszólal a fekete rigó. Koromfekete tolla szinte teljesen belevész az alkonyba, de ekkor még szolidan csengő strófái ügyesen elárulják hollétét. Ezekben a tél végi napokban csendesen dudorászik mintha csak önmaga szórakoztatására énekelne, nem is sejti, hogy annak aki hallja előadását milyen nagy örömet okoz. Egyik legkedvesebb élményem, amikor a szép sudárra nőtt fenyőfám ágai közül, egymásba kapaszkodó strófái bújnak elő, melyekkel a tavaszt csalogatja. Ettől a naptól kezdve, nem telhet el egyetlen pirkadat és alkonyat sem, hogy ne hallanám dallamos, tisztán csengő énekét.

A tél végéről egészen nyár közepéig megszokott a fekete rigók éneke, melynek több funkciója is van. A hímek csengő énekükkel próbálják elcsábítani a tojók szívét, védelmezik revírjeiket, valamint amikor már családot alapítottak tisztán csengő, messzire hallatszó előadásukkal védelmezik fészküket és a benne lapuló utódaikat. Ezekben a hónapokban sokkal erőteljesebb, sokkal messzebbre osonó az énekük, mint a tél éljen, hisz fajtársaik tudomására kell hozniuk, hol húzódik az ő fenségterületük.

A fekete rigók évente általában két fészekaljnyi fiókáit nevelnek fel, és amikor a második fészekalj apróságai is önállóvá váltak akkor énekük elcsendesedik, hiszen már nem kell sem revírjeiket, sem családjukat védelmezniük. Azonban az idei esztendő egészen különleges, hiszen a fekete rigó mind a mai napig dalra fakad.

Nyomozni kezdtem az ügyben, szakértő véleményét is kikértem, de ő is furcsán állt az eset előtt. Szerinte talán még nem ért véget a költési időszaka ezért énekel, de az egészben csak az a különös, hogy ez az előadás nem úgy cseng, mint a fióka nevelés időszakban. Akkor erőtől duzzadó, most pedig melankolikus, éppen olyan, mint tél végén. Minden délután, amikor az udvaron vagyok kiül az akácfa, levelekkel sűrűn fedett ágai közé, és elkezdi szolid, minden hivalkodást kerülő előadását. Mintha önmagának dudorászna, mintha csak a saját szórakoztatására énekelgetne. Amikor meghallom énekét meg próbálom felvenni a kamerámmal, de olyan halk, hogy sajnos egyáltalán nem adja vissza az általam hallott éneket.

Különleges, hogy hallhatom és gyönyörködhet benne, és furcsa is, nagyon furcsa, mert a fekete rigók nem szoktak újra dalra fakadni, mint például a csilpcsalpfüzikék, a házi rozsdafarkúak vagy a vörösbegyek. Az ő énekük ősszel megszokott, hogy szép napsütéses, meleg szeptemberi, októberi napokon újra elveszik aprócska hangszerszámaikat, és dalolni kezdenek a sárguló levelek védelmében.

Kíváncsian várom, hogy meddig hallgathatom a rigó strófáit, mely most is, amikor ezeket a sorokat is írom kiszűrődik az erdő fáinak a védelméből.

Fekete rigó éneke 

A tölgyerdő kalapos lakói

Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgomba

Amikor az erdők, mezők ösvényein szedem a lábam, lépten-nyomon feltárja előttem a természet a csodáit, és egyetlen pillanat sem telhet el unalmasan a társaságában. De ezzel nem csak én vagyok így, Ti is kedves olvasóim gyönyörű pillanatokat élhettek át, ha nyitott szemmel, és füllel járjátok az utatokat.

Az elmúlt hetekben bőséges csapadék öntözte meg a természet végeláthatatlan ösvényeit, melyre már nagyon nagy szükség volt. A nyár elejei hetek szárazsága nagy kihívás elé állította az erdők, mezők lakóit. De szerencsére a július közepe elhozta az várva várt, áhított csapadékot. Mindenki szomlyát tudta oltani, mindenki fel tudott frissülni. A kiadós esőzések pedig minden erdőlakónak a kedvére voltak.

Egy szép augusztusi reggelen, amikor a nap izzó korongja még éppen, hogy csak ébredezett a keleti égbolt peremén, elindultam a tölgyerdő titkos rejtekébe. Abban reménykedtem, hogy láthatom egyik kedvenc fotóalanyaimat, a gombákat. Ugyanis a karéjos leveleket viselő, szép kort megélt fák védelmében leltek otthonra, a szép nagy kalapot viselő őzlábgombák. A lombsátor között még félhomály ült, a csendet csak a lábam alatt zizegő avar nesze törte meg. Annak ellenére, hogy mennyi esőcsepp hullott alá a szürke fellegekből száraz volt a talaj. A barna levelek, melyek a földet gondosan betakarják is szárazon csörögtek lábaim nyomán. Tekintetemmel a gombákat kerestem, és bizakodtam, hogy legalább egyet sikerül megpillantom. Két éve lesz, amikor október végén itt nagyon sok őzlábgomba kapott életre. Hosszúra nyúlt tönkjükön, mint széttárt esernyőt, úgy viselték méretes kalapjukat. Akkor már messziről csalták a tekintetem, a frissen hullott, sárga levelek közt egy jó tucatnyian voltak. Most csak mentem és mentem, de egyet sem találtam. Már éppen vissza akartam fordulni, amikor a levelek közt beszűrődő napsugár épp ott cirógatta a földet, ahol egy őzlábgomba álldogált kalapja alatt. Gyorsan közelebb mentem, hogy szemügyre vegyem tényleg jól láttam e. De csalhatatlanul ő volt az, egy szép nagy őzlábgomba. A reggel lágy fényében csodásan mutatott. Örömmel telepedtem le mellé, és készítettem el róla fotóimat, melyet most veletek is megosztok. Ő volt az egyedüli akivel sikerül találkozom, a sok eső a többieket nem csalta elő. Talán majd ősszel többen lesznek, ha az időjárás kedvezően alakul a számukra. Ha a szeptember és az október esős napokkal áldja meg a természetet, akkor egészen biztosan gombákban bővelkedő őszi hónapok várnak majd ránk. Jó lenne, ha így lenne, mert nagyon szeretem megörökíteni az élővilág kis különceit.

Nagy őzlábgomba

Szotyika és fiacskái

Vörösbegy

 Szajkó

Kora reggel van, egészen pontosan öt óra. Az erdő sűrűjében, ahol a fák lombsátra csak nehezen engedi be a fényt, még félhomály ül. A nyitott ablakon csak a vörösbegy csettegő hangja oson be. Néma az erdő. A madarak dalai elhalkultak, csendesen, szinte észrevétlen motoznak az ágak között. A nap korongja még a hegy mögött pihen, de fénye már az égboltot világítja. Kiskertem egyre világosabb, és élettel telibb. Széncinege fiókák könyörögnek a cseresznyefa ágai között, falatokra várva szüleiktől. Az itatóban vörösbegy fürdőzik, boldogan lubickol a friss vízben. A cseppek pedig örömtáncot járnak körülötte. A diófa karján szajkógyerek rikácsol, miközben csőrét hatalmasra tátja. Szinte toporzékol, hogy szülei vegyék már őt észre. Apja közel megy hozzá, valamilyen falatot a csőrébe dug, mire ő csendben marad, és megnyugszik.

A juharfa legalsó ágán, mely szinte teljesen vízszintesen áll, mókusok árnyai tűnnek fel. Egy, kettő, három. Szépen egymás után, mint a jól nevelt kislibák, akik anyjukat követik. Figyelem őket, Bojtika érkezik kicsinyeivel reggelizni. De ahogy egyre közelebb érnek, és kirajzolódnak teljesen a vörös bundás alakok, látom, hogy ez bizony nem Bojti. Csapott farka, halvány vörös bundája, kedves vonásai elárulják, hogy ő Szotyika, akinek a nyomában kicsinyei haladnak. Az eleven apróságok fürgén követik anyjukat. Gyorsan szaladok a kis gépemért, meg kell örökítenem őket. A kertben még nem sok a fény, nem a legideálisabb a kamerázáshoz, de most nem is az a lényeg, hanem az élmény, és, hogy azt rögzítsem, melyet Nektek is meg tudok mutatni. Mire visszaérek az ablakhoz, a kis család már a napraforgót töri. Egyik szemet a másik után veszik a mancsukba, és mind a hárman boldogan lakmároznak. Nekem remeg a kezemben a kamera, izgatott vagyok, hogy láthatom őket, hogy Szotyi ismét itt van nálam a kicsinyeivel. Miközben rögzítem őket, a szemem sarkából még egy apróságot látok közeledni. Ő is a többiek közé tolakodik, és nekifog a reggelijének. Pár pillanat múlva ismét egy vörös bundás apróság tűnik fel, aki szintén csatlakozik a testvéreihez, de csak félénken szélen maradva. A kis család boldogan falatozik, én pedig nem győzöm csodálni őket.

A kert nyüzsög a vendégektől. Fekete és énekes rigók keresgélnek a fűszálak között, cinegék lógnak a leveleken, az apró gallyakon tisztogatva fáimat a rovaroktól, és hernyóktól. Nagy fakopáncsok kopogtatják a fák törzseit, gyerekek és szüleik. Csuszkák szaladgálnak fejjel lefelé az akácfa törzsén, miközben csillogó szemeikkel a repedéseket kémlelik. Szotyika és kicsinyei pedig még mindig a reggelijüket fogyasztják, miközben a kék galamb kezd el búgni a juharfa ágai között. Pár pillanat telik el mindössze, és teste feltűnik a levelek között, majd könnyedén a talajra ereszkedik. Talán a mókusok zavarták fel őt, hiszen újabb vendégek érkeznek, Bojtika és csemetéi, akik már jól ismerik a járást. Ahányan vannak annyi, felé szaladnak. Jól tudják, hol lapulnak a diók. A kicsik is ügyesen megtanulták. Mindenki az első akar lenni, mindenki magának akarja a falatot. Szotyiék, két lábra emelkedve figyelik az eleven társaságot, majd tovább folytatják a lakomát. A két család nem űzi egymást, nem veszekednek, mindenki oda telepszik ahol helyet talál. Tavaly nyáron is együtt éltek itt, de akkor volt olykor-olykor egy-egy szőrbekapás. Most szelíden tűrik egymást.

Eközben egy szajkógyerek telepszik az itatóba, fürdőt szeretne venni. Csőrével a vizet csipogatja, majd tesz egy-egy óvatos mozdulatot. Mintha nem tudná, hogyan kezdjen neki. Ugrál körbe-körbe, fejét a vízbe dugja, szárnyait széttárja, a cseppek pedig, mint az eső úgy hullnak rá. Többször megismétli, majd hirtelen, csepegő szárnyakkal tovareppen a diófa ágai közé.

Az ablakon jól ismert hangok kúsznak be. Tavasz óta nem hallottam őket. Őszapók reppennek egyik ágról a másikra, hol itt, hol ott lógva olykor fejjel lefelé. Egy egész család lehet. A fiatalok elevenen követik szüleiket, miközben be nem áll a csőrük. „Sziir-szirr” ismétlik kapcsolat tartó hangjukat, el ne veszítsék egymást.

Mindeközben a nap első sugarai is előmerészkedtek a hegy orma mögül, meleg sugaraival pedig már a fák legtetejét simogatják. Ezek a kora reggeli fények a legszebbek, amikor az éjszakai harmatcseppeken gyémántként ragyognak.

A mókusok is jól laktak, már csak Bojti és Szotyi üldögél az etetőben, a kicsik már az ágakon ücsörögnek, várakozva mindenki a saját mamájára.

Nálam így telnek a kora reggelek, és ezekért a pillanatokért szeretek, ilyen korán kelni. Napközben is látni a mókusokat, de virradatkor, amikor gyomrocskájuk a legéhesebb, mindenki nálam keresi a betevőjét, én pedig közben boldogan figyelem őket.     

       

Szotyika és fiacskái 

Erdei fülesbagoly, az "Év madara"

Erdei fülesbagoly fióka

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 1979-ben indította el az "Év Madara" programot, melynek célja, hogy a természetvédelmi problémákkal érintett fajokat vagy madárcsoportokat a társadalom szélesebb rétegei is megismerjék. 2011-ben először, a madárbarátokra lett bízva az "Év madara" kiválasztása. Ekkor egy internetes szavazás keretein belül három fajra lehetett voksolni, és közülük eldönteni, hogy a 2012-es esztendőben, melyik tollas legyen a kitüntető cím tulajdonosa. Az  akciót sikeresnek ítélték, ezért innentől kezdve, évről-évre a madárbarátokra bízzák, az MME szakemberei az általuk kiválasztott három faj közül a választást.

Az idei évben a kitüntető címért három hangtalanul repülő, kiváló hallással rendelkező éjszakai ragadozómadár szállt versenybe. Az Erdei fülesbagoly, az Urali bagoly, és a Füleskuvik. A nyertes, azaz 2020 - ban, az "Év madara"  cím tulajdonosa, az Erdei fülesbagoly lett.

A későbbiekben részletesen be fogom Nektek mutatni az Erdei fülesbaglyot, aki éppen úgy, mint fajtársai, a leghangtalanabb vadászok közé tartozik. 

 Erdei fülesbagoly felnőtt egyed

Készül a természet az őszre

 Ágas homokliliom

Ágas homokliliom

 Pelyhes kenderkefű

Tölgymakk

Kökény

Gímszarvas tehén

 Júdásfülegomba

Gímszarvas tehén

Szeretem a kora reggeleket, amikor a nap sugarai még a hegyek ormai mögött készülődnek az új nap köszöntésére, majd szép lassan előbújnak egymást követve, hogy fényükkel beragyogják az erdőket és mezőket. Ezekben az órákban, ilyenkor nyáron is barátságos az időjárás. A levegőben még tisztán érződik a hajnal üde lehelete, a fűszálakon az éjszaka könnyei pihennek, az erdő fáinak védelmében pedig oly jól érződik az avar fanyar, de mégis kellemes illata. Ilyenkor nyugodt és békés a táj. A nappali életét elő állatok ilyenkor kezdik szemeikből kitörölni kedves álmukat, az éjszakai vadászok pedig ebben az időszakban húzódnak vissza pihenő vackukba. Amikor időm engedi kora reggel indulok sétámra, hogy a napkelte első simítása a fák rengetegében érjen.

Az elmúlt hetekben szinte nem telet el úgy egyetlen nap sem, hogy ne áztatta volna csapadék a tájat. Nagyon nagy szükség is volt az éltető vízre, hiszen a természet lakói már szomjasan és tikkadtan tengődtek a nyári forróságban.
Amikor utamra indultam a fák közt még félhomály ült. A bodzabokrok ágai közt vörösbegy ébredezett. Kedves csettegését a gyenge szél láthatatlan karjára kapta és vitte, repítette tova. Ő volt az egyedüli aki megtört az erdő csendjét. A fák levelei közé a közelgő ősz már egyre több sárga szint lop. Ezek a sárga levelek pedig egymást követve hullnak a talajra, hogy a tavalyi barna avart üde foltokkal díszítsék.

Szemmel láthatóan készülődik a természet a bőség idejére. A nyári nap már érleli az erdők terméseit, hogy mire eljön az ősz, asztala finom falatokkal legyen teli. A vadszeder bokrok zöld levelekkel díszített rengetegében már fényes érett bogyók lapulnak meg, a csipke termései szépen kezdenek pirulni, akárcsak a galagonya bokrok aprócska bogyói. A fekete bodza bokrokon is már fényes fekete terméseket rejtenek zöld leveleik között, ahol a nap érlelő sugarai sokat melengetik őket. Az erdő azon részén, ahol a napsugarak csak ritkán tudnak belopakodni ott még zöldek a termések, de mire elérkezik az ősz, ők is bérnek, hogy tollas vendégeiket jól tudják lakatni. A hegyoldal egyik részén kökénybokrok leltek otthonra, akik tavasszal fehér virágaikat dédelgetik, ilyenkor nyár vége felé pedig kéklő terméseik érlelik.

Szeretem az erőnek ezt a részét, hiszen itt nem csak bőséges eleséget kínáló cserjék élnek, hanem szebbnél-szebb virágok is otthonra leltek. Július végén, augusztus elején van a hegyoldal egyik legszebb virágának a pompája, ő az ágas homokliliom. A tavalyi esztendőben nagyon sokan voltak, büszkén nyúltak a fűszálak fölé, hogy szépségüket tisztán látni lehessen. Idén azonban közel sincsenek annyian, sőt az olykor vadul tomboló viharok a nagy részüket meg is tépázták. Egy-két szál álldogált csak a tölgyfák védelmében. De nem csak bennük okoztak károkat a viharok. Sok fát taszítottak a talajra, egyeseket gyökerestől kicsavartak, másokat derékba törtek az orkán erejű szelek.

A bőséges csapadék nyomait elevenen őrzi a föld, az ösvények sarasak, gödrök kis tavakká változtak, a fák odvaiban pedig vízrejtekek lapunk. A fák sudarában ezernyi eső csepp pihent az előző napi csapadékból, amikor a pajkos szél pedig a sudarakba osont sorra taszította őket a talajra. Halk muzsikájuk betöltötte az erdő minden szegletét.

Már hazafelé tartottam, amikor az akác erdő ösvényén nem messze tőlem szarvastehén álldogált. Pillanatok teltek el, de ő nem mozdult, majd hátat fordított és elindult. De hirtelen újra megállt, felém fordult és figyelt. Ő engem, én pedig őt néztem. Gyönyörű állatok a szarvasok, fenséges tartásuk, szép nagy termetük számomra csodálni való. Ezen a kora reggelen újra megajándékozott a természet, hogy láthattam őt. Szép lassan végül tova ballagott, nem sietett, patáit büszkén szedte egymás után, majd eltűnt a szemeim elől. Az akác erdőben is látni lehetett a vihar nyomait. Letört ágak, földre taszította fák hevertek szerte szét. Az egyik mohás, korhadt fa törzsén az erdő apró fülei hallgatóztak. A júdásfülegombák általában a fekete bodza ágai között lelnek otthonra, de gyakran sikerül korhadt akácfa törzsein is megfigyelnem őket. Egész évben találkozhatunk velük, egy a lényeg a számukra, mint a többi gomba számára is, a csapadék áldás. Rajtuk kívül még más apró gombákat is láttam, de őket nem ismerem, viszont kedves kis fotó alanyok.

Ezen a reggelen tudtam még gyönyörködni a pelyhes kenderkefüvek, az erdei fejvirágok szépségében is, és a természetnek hála ismét kedves emlékekkel a szívemben tértem haza.

 Egybibés galagonya

 Fekete bodza

 Vadrózsa vagy csipkerózsa

Vadrózsa vagy csipkerózsa