Aki figyelemmel követi
bejegyzéseimet, az biztosan tudja, hogy mennyire közel állnak hozzám a madarak.
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy életüket megkönnyítsem. Számos írásom
szól a téli időszakban történő etetésükről, arról, hogy milyen módon növelhetjük
meg a hideg hónapokban a túlélési esélyeiket, ilyenkor tavasszal pedig a
fészkelésüket elősegítő lehetőségekről számolok be Nektek. Rengetek boldog
pillanatokkal, kedves emlékkel ajándékoznak meg napról napra. A téli időszakban
olyan jó figyelemmel követni őket, amint a kihelyezett táplálékot csipegetik,
szemmel követni, hogy hol töltik a hideg, fagyos éjszakákat, tavasszal
hallgatni a kedves kis előadásaikat, hogy miként udvarol szíve választottjának a
nászruhába öltözött hím, hogyan építik meg leendő kis lakásukat, és az utódok
miután elhagyták fészkeiket, a figyelő szemeim előtt hogyan cseperednek fel.
Sajnos azonban vannak olyan
estek, amikor bajuk esik tollas kis barátaimnak. A legnagyobb veszélyt az
ablakok üvege jelenti a számukra. Ahol lehetőségem van rá, ott szúnyoghálóval
védem az üveget, hogy ha neki is reppennek, a háló csillapítsa az ütközés
erejét, és ne szenvednek sérülést. Amelyik ablakon nincsen szúnyogháló, oda
madársziluetteket ragasztok ki, hogy lássák ott nem tudnak átrepülni. Azonban
ezek ellenére néha mégis megtörténik a baj, mint ahogyan ez vasárnap reggel is
bekövetkezett. Hallottam, hogy a konyha ablakon koppant valami, gyorsan
kiszaladtam a házból, és keresni kezdtem a földön nem e egy madár repült neki
az üvegnek. Sajnos sejtésem beigazolódott, mert egy aprócska csíz feküdt a
földön, odamentem hozzá, és láttam életben van, de nem mozdult. Óvatosan kezembe
vettem, és bevittem, hogy pihenni tudjon, és nehogy valamilyen ragadozó martalékáévá váljon, mert így röpképtelenül könnyű préda lenne egy macskának,
vagy akár a karvalynak. Ahogy kezemben tartottam éreztem, hogy egyre
figyelmesebb, és picike fejével, és aprócska szemeivel kíváncsian szemlélődik.
Már több ilyen mentésem volt kékcinegét, barátcinegét, fiatal meggyvágót
ápolgattam míg nem erősödtek meg, és amikor újra erőre kaptak elengedtem őket,
hogy tovább élhessék a madarak életét. Általában egy nagyobb virágcserép alá
teszem őket, melynek sűrűn lyukacsos az alja, hogy levegőt bőven kapjanak, de
egy kicsit sötétebb helyen tudjanak pihenni, ha szükséges ujjamat vízbe mártom,
és a lecseppenő folyadékkal megitatom őket, majd mikor érezhetően jobban
vannak, és biztonságosan repülni tudnak elengedem őket. Ilyenkor mindig a
közeli bokor védelmébe repülnek, hogy ott még pihenve töltsenek el egy kis időt.
Ez a kis csíz szerencsésebben járt, az ütközés nem lehetett olyan nagy, mert
kábultsága nem sokáig tartott, amint kezemben tartottam éreztem, és láttam,
hogy szépen mozgatja fejét, és, hogy van ereje mocorogni. Olyan kis nyugodtam
viselte, hogy kezemben fogom, és ahogy aprócska fejét simogattam szemét
lehunyva pihengetett. Szerencsére hamar helyre jött, és búcsút véve tőle
kivittem az udvarra, szétnyitottam a kezemet, és elengedtem, hogy szálljon el,
de annyira nem vette sietősre az elrepülést, mert még egy ideig az ujjamon
ácsorgott, és nézelődött, majd hirtelen szárnyra kapott, és a közeli fára
repült. A házból néztem őt ahogyan még pihenget, majd tovaszállt, hogy
folytassa tovább kis madár életét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése