Madármentés.

Aki figyelemmel követi bejegyzéseimet, az biztosan tudja, hogy mennyire közel állnak hozzám a madarak. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy életüket megkönnyítsem. Számos írásom szól a téli időszakban történő etetésükről, arról, hogy milyen módon növelhetjük meg a hideg hónapokban a túlélési esélyeiket, ilyenkor tavasszal pedig a fészkelésüket elősegítő lehetőségekről számolok be Nektek. Rengetek boldog pillanatokkal, kedves emlékkel ajándékoznak meg napról napra. A téli időszakban olyan jó figyelemmel követni őket, amint a kihelyezett táplálékot csipegetik, szemmel követni, hogy hol töltik a hideg, fagyos éjszakákat, tavasszal hallgatni a kedves kis előadásaikat, hogy miként udvarol szíve választottjának a nászruhába öltözött hím, hogyan építik meg leendő kis lakásukat, és az utódok miután elhagyták fészkeiket, a figyelő szemeim előtt hogyan cseperednek fel.

Sajnos azonban vannak olyan estek, amikor bajuk esik tollas kis barátaimnak. A legnagyobb veszélyt az ablakok üvege jelenti a számukra. Ahol lehetőségem van rá, ott szúnyoghálóval védem az üveget, hogy ha neki is reppennek, a háló csillapítsa az ütközés erejét, és ne szenvednek sérülést. Amelyik ablakon nincsen szúnyogháló, oda madársziluetteket ragasztok ki, hogy lássák ott nem tudnak átrepülni. Azonban ezek ellenére néha mégis megtörténik a baj, mint ahogyan ez vasárnap reggel is bekövetkezett. Hallottam, hogy a konyha ablakon koppant valami, gyorsan kiszaladtam a házból, és keresni kezdtem a földön nem e egy madár repült neki az üvegnek. Sajnos sejtésem beigazolódott, mert egy aprócska csíz feküdt a földön, odamentem hozzá, és láttam életben van, de nem mozdult. Óvatosan kezembe vettem, és bevittem, hogy pihenni tudjon, és nehogy valamilyen ragadozó martalékáévá váljon, mert így röpképtelenül könnyű préda lenne egy macskának, vagy akár a karvalynak. Ahogy kezemben tartottam éreztem, hogy egyre figyelmesebb, és picike fejével, és aprócska szemeivel kíváncsian szemlélődik. Már több ilyen mentésem volt kékcinegét, barátcinegét, fiatal meggyvágót ápolgattam míg nem erősödtek meg, és amikor újra erőre kaptak elengedtem őket, hogy tovább élhessék a madarak életét. Általában egy nagyobb virágcserép alá teszem őket, melynek sűrűn lyukacsos az alja, hogy levegőt bőven kapjanak, de egy kicsit sötétebb helyen tudjanak pihenni, ha szükséges ujjamat vízbe mártom, és a lecseppenő folyadékkal megitatom őket, majd mikor érezhetően jobban vannak, és biztonságosan repülni tudnak elengedem őket. Ilyenkor mindig a közeli bokor védelmébe repülnek, hogy ott még pihenve töltsenek el egy kis időt. Ez a kis csíz szerencsésebben járt, az ütközés nem lehetett olyan nagy, mert kábultsága nem sokáig tartott, amint kezemben tartottam éreztem, és láttam, hogy szépen mozgatja fejét, és, hogy van ereje mocorogni. Olyan kis nyugodtam viselte, hogy kezemben fogom, és ahogy aprócska fejét simogattam szemét lehunyva pihengetett. Szerencsére hamar helyre jött, és búcsút véve tőle kivittem az udvarra, szétnyitottam a kezemet, és elengedtem, hogy szálljon el, de annyira nem vette sietősre az elrepülést, mert még egy ideig az ujjamon ácsorgott, és nézelődött, majd hirtelen szárnyra kapott, és a közeli fára repült. A házból néztem őt ahogyan még pihenget, majd tovaszállt, hogy folytassa tovább kis madár életét.