Éppen az imént olvastam a Magyar Madártani és
Természetvédelmi egyesület honlapján, hogy a 2017-es esztendőben a tengelic
lesz az Év madara. Ezen program célja, hogy az adott madárfajt társadalmi szinten
bemutassák és megismertessék. Valamint nagyon fontos, hogy minden madárbarát, a
lehetőségeihez mérten részt vegyen a védelmükben és a mindennapi életük
segítésében.
Személy szerint, nagyon boldog voltam, amikor elolvastam ezt a
remek hírt, hiszen én is a tengelicre tettem le a voksomat. Az idén, az erdei
fülesbagolyra, mely a képzeletbeli dobogó második helyén zárta a szavazást és a
mezei verébre, aki a harmadik lett, lehetett a voksokat leadni.
Aki figyelemmel követi a bejegyzéseimet az jól tudja, hogy
minden madárfaj közel áll a szívemhez, amivel és amiben tudom segítem őket.
Azonban a tengelic mind közül a legkedvesebb, most elmesélem Nektek miért.
Kicsi lány voltam, amikor nagypapám kezdet el vezetni azon
az ösvényen, amin most is járok, a természet ösvényén. Sokat jártuk az erdőt és
minden séta alkalmával, egyre jobban megismertem lakóit. Rengeteg kedves
emléket őrzök, most is a szívemben, mert sajnos már csak az emléke maradt meg papámnak
és a régi szép időknek, de amikor felidézem, most is érzem az avar illatát, a
szél puha simogatását és szinte hallom a madarak kedves dalait. Lelki szemeim
előtt pedig látom papát, amint ott ül a szép kort megélt, öreg diófa alatt és a stiglicről
mesél, aki éppen a fa tetején dalol, hogy védje családját, kik a fészekben
lapultak. Stiglic, ő csak így nevezte ezt a színpompás madarat, akinek a dala
volt számára a legkedvesebb és legszebb előadás, mit emberi fül csak hallhat. Akkoriban
Neki nem volt fényképező gépe, mellyel meg tudta volna örökíteni őket, de volt
helyette ügyes keze, mellyel csodaszépen tudott rajzolni és minden számára
kedves állatot, így örökített meg. A stiglic volt a legszínesebb rajza,
arcocskáját élénkpiros színűre színezte, melyen, mint egy gondosan kötött, puha
sál, futott körbe egy fehér sáv, a feje tetejére pedig, kis fekete foltot
rajzolt. Hasa és háta világos barna színt kapott, szárnyai fekete alapon fehér
mintázatúak lettek, melybe sárga részeket színezett, éppen úgy, mint a
valóságban. Telente pedig, amikor beköszönt a hideg időjárás, jól emlékszem, hogy
mennyi időt töltöttünk a jó meleg szoba ablakában őket figyelve. A madáretető,
mely saját készítésű volt, mindig bőségesen meg volt töltve napraforgómaggal,
hogy egyetlen madár se távozhasson tőlünk éhes csőrrel. A hideg hónapokban, már
csoportokban érkeztek ezek a szép színes madarak, melyek mellett több faj is tiszteletét
tette. Nekem kiskoromban ez volt a legszebb és a legérdekesebb időtöltés és
bevallom most is az. Hosszú évek teltek el azóta, de egy valami nem változott
és amíg élek, biztosan nem is fog, a természet iránti tiszteletem és szeretetem.
A mai napig sem telhet el úgy, egyetlen
találkozás sem a stigliccel, hogy ne jutna eszembe papa és az ő kedves
történetei.
Ezért vagyok most nagyon boldog, hogy ez a számomra kedves
madár nyerte el, ezt a kitüntető címet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése