A természet terített asztala: Fekete bodza.

Még nagyon lassan, de annál biztosabban közeleg az ősz. Most azt gondoljátok, hogy megbuggyantam, hogy a nyár közepén ilyeneket írok, pedig erről szó sincs. Csak annyi az egész, hogy szemmel követem a természet változását, lakóinak az életét és viselkedését. Május legvégén a bodzaborok szinte roskadoztak az illatos és nektárban dús halványsárga virágoktól, melyeket mára már zöld, de egyes helyeken, ahol a nap sugarai egész álló nap éri, ott az apró bogyók már feketés bordós színekben pompáznak, ami nem jelent mást, minthogy érésnek indult a termés. Az a termés, mely a madarak legfontosabb tápláléka az őszi időszakban. Feketerigók, csilpcsalpfüzikék, barátposzáták egyik kedvenc csemegéje, mely fontos tápanyaggal látja el szervezetüket és elegendő erőt tudnak belőle gyűjteni a hosszú vándorútjukhoz. A kis tisztás körül is több ilyen édes termést kínáló bodzabokor áll és jól láthatóan, a halványbordó szemek között már fényes fekete bogyók várják az éhes csőrű madarakat. Azok pedig érkeznek is szépen sorban. Elsőként egy fiatal feketerigó kezdett neki a lakmározásnak, hegyes csőrével lecsípett egy termést, majd úgy ahogy volt, egészben lenyelte. Aztán jött a következő, de az valamiért nem tetszett neki, gondolom, nem volt még elég érett, így azt kiköpte a csőréből, majd egy újabb szemet vett le a roskadozó fürtből. Percekig így válogatott, majd amikor jól lakott odébb szállt egy szebb időket is megélt öreg, lassan elszáradó akácfa ágára és elkezdte fiatal tollait igazgatni, amikor végzett a tisztálkodással szárnyra kapott és tovaszállt az erdő sűrűjébe. A feketerigót egy másik követte, egy idősebb, éjfekete tollruhát viselő hím, de sokáig nem időzött pár szem bodza elfogyasztása után, nagy veszekedés közepette tovaszállt. Percekig szinte néma csend ülte meg az tisztást, csak a szöcskék ciripelő muzsikája törte meg azt. Majd újabb vendég érkezett, ezúttal egy rozsdabarna fejfedőt viselő barátposzáta tojó. Az ő párját szoktam hallani a kiserdőben, amint bőszen védi revírjét csodálatos előadásával. Most csak a tojó tette tiszteletét a bokornál, de biztosra veszem, hogy a hím is a közelben lehetett valahol. Apró csőrével ő csak csipegette a termést, a fekete, érett bogyókat kóstolgatta. Percekig lakomázott és még tovább is maradt volna, ha egy sárga csőrű feketerigó meg nem zavarja. Amint a fekete tollú madár megérkezett, talán, hogy elzavarja a poszátát, idegesen riasztani kezdett, mire a barátka jobbnak látta, hogy továbbálljon és átadta a helyét, a nagyobb és jól láthatóan mérgesebb madárnak. Így egy jó ideig a rigó lett a bokor ideglenes ura. 

Ha Ti is figyelmesen járjátok utatokat, biztosan észreveszitek, hogy ugyan még messze van az ősz, de a természet már jelzi annak közeledtét.