Vasárnapi séta.

Csuszka

Barátcinege

 Erdei pinty 

 

Hosszú napok óta, olyan igazán télies időjárásban volt részünk. A hőmérő higanyszála az éjszaka csendes leple alatt igen mélyre, -11 fokra süllyedt, és napközben is alig súrolta a 0 fokot. Igaz hóval ez idáig nem kedveskedett nekünk a természet, de pénteken reggelre sűrű ködpaplanját terítette a tájra, mely alatt zúzmarába öltöztek a fák ágai, a legapróbb fűszálak, a házak teteje, szó szerint minden, fehér ünneplőben tündökölt. Ez a télies időjárás aztán vasárnap reggelre a múlté lett, mintha hirtelen a tavaszba cseppentünk volna. A nap hét ágra sütött, mely kellemesen melengette a dacemberi levegőt. Hétköznap sajnos nincsen időm az erdők, mezők ösvényeit járni, mert a téli este nagyon hamar megérkezik, így csak a hétvégék maradnak, és ha semmi sem szól közbe, akkor nyakamba veszem a fényképezőgépemet, és útnak indulok a számomra a legtökéletesebb kikapcsolódást nyújtó helyre, a természetbe.

Vasárnap délután, amikor túrámra indultam, a nap sugarai egyre kevesebb helyet kaptak az égbolton, mert a komor, sötét felhők vették át az uralmat, de ennek ellenére kellemesen langyos volt a levegő. Amint a bükkerdőbe értem a nap teljesen búcsút intett a tájnak, és szinte percről percre egyre sötétebb lett, melyben olyan érzésem volt, mintha mindjárt megérkezne az égi áldás. A fák között teljes csend uralkodott, csak a lábaim alatt megreccsenő apró ágak, és az avar halk zizegése törte meg az. A sudár bükkfák szerteágazó, csupasz ágai között jól láthatóan egyre csak tornyosultak a fellegek, és a szél is feltámadt, mely az enyhe idő ellenére csípősen hideg volt, amit az arcomon érzetem. Az ősszel aláhullott falevelek úgy táncoltak a talajon, mintha egy gondosan betanult koreográfiát követtek volna. A csendet egy csuszkapár kedves „tveet-tveet” kapcsolattartó hangja törte meg, bő egy órája jártam ez erdőt, és az ő hangjuk volt az első, mely megszínesítette a némaságot. Szemeimmel keresni kezdtem őket, hiszen hangjuk olyan közelinek tűnt, egészen biztosan nem lehettek messze. Hamar rájuk is bukkantam, amint a fa törzsén egymást követve meneteltek felfelé, majd hirtelen az egyik megtorpant, és visszafelé szedte aprócska lábait. Ínséges időszak a tél az élőlények számára, ezért meg kell küzdeniük minden apró betevőért.

Az erdőnek ezen a részén fészkelnek évről évre a fekete harkályok, melyek maguk vájt, ovális bejáratú odújukat már évek óta használnak, ha erre járok nincsen olyan alkalom, hogy ne hallanám őket.  Ilyenkor tél elején kapcsolattartó, kissé nyávogónak tűnő hangjukat, tél vége felé, pedig messzire hallatszó dobolásukat, mellyel párjuknak udvarolnak, és kijelölt revírjeiket védik. Félős, bizalmatlan madarak, eddig mindössze egy alkalommal sikerült őket megörökítenem, azt is akkor amikor, a piros tarkófoltot viselő hím bőszen a tojónak udvarolt, ebben a párválasztási időszakban nem csak nekik, de a többi madárnak is lankad a figyelme, az ébersége, és szerelemtől ittasan szárnyalnak az erdő fái között. Tovább folytattam utamat, a bükkösből egy kis fenyőerdőbe értem, mely erdő felett egy kis tisztás bújik meg, ami a vadak nyomait őrzi. A térdig érő fű között, elfeküdt pihenőhelyek, és hátrahagyott ürüléknyomok árulkodtak arról, hogy előszeretettel töltik itt idejüket a szarvasok, és az őzek. Most azonban vad nem pihent itt, csak egy egerészölyv körözött felette, és messzire hallatszó „hié-hié” kiáltásokkal jelezte ottlétét. Amikor kiértem a hegygerincre, felettem a salgói vár, és a boszorkánykő rajzolódott ki. Erről a helyről mindkettőjüket szépen lehet látni, ahogy az alant elterülő erdőséget őrzik. Most a komor felhőkbe burkolózva álltak. Miközben nézelődtem, az arcomon kezdtem érezni az eső apó cseppjeit. Pont, amikor a legtávolabb voltam eredt el a csapadék, és csak bízni tudtam benne, hogy hamarosan alábbhagy, én pedig újra száraz időben tudom folytatni az utamat. Szerencsére nem tartott sokáig az égi áldás, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is robogott az esőt adó felhő, és újra kicsit világosodni kezdett.  Utam most a lefelé vezetett, melyet fenyők, és tölgyek kísértek. A talajon rengeteg toboz árválkodott, és egyik szebb volt, mint a másik. Nagyon szeretem a tobozokat, hiszen egy kis kézügyességgel, és kreativitással szebbnél szebb dolgokat lehet belőlük készíteni. Amikor erre járok, mindig viszek magammal egy jó pár darabot, hogy aztán otthon díszekként gyönyörködhessek bennük tovább. Az erdő ezen, részén újra a csend, és a némaság ölelt körbe. Ebben a nyugalomban minden apró neszre oda lehet figyelni, mely nesz a nagy fakopáncstól származott. A fenyő törzsét kopogtatta, egy kis betevő reményében. Percekig álltam, és figyeltem alapos munkáját, melynek végén egy finom falattal gazdagodott. Nem messze tőle, jól ismert vékonyka hangok hallatszottak, őszapók keresgéltek, és szálldostak ágról, ágra, és fáról fára. Kis gömbölyded testük, és hosszú farkuk könnyen felismerhetővé teszi őket. Ahogy számolni próbáltam őket, észrevettem, hogy az őszapó csapatban, egy kakukktojás is sürgölődik, ő pedig nem más volt, mint egy fekete sapkácskát viselő barátcinege. Olyan ügyesen, és fürgén követte őket, hogy látni lehetett, hogy ő is oszlopos tagja ennek, a több, mint 15 egyedet számláló csoportnak. Amilyen gyorsan feltűntek szemeim előtt, olyan gyorsan tova is reppentek, folytatva élelemszerző körútjukat. Ahogy egyre közelebb értem a lakott területhez, úgy lett egyre több a madár, széncinegék, kékcinegék, csízek, erdei pintyek, süvöltők, mátyások motoztak az ágak között, és mindannyian egyre dologra koncentráltak, hogy mire teljesen besötétedik, tele legyen a hasuk élelemmel. Naplemente előtt a felhőket teljesen tovasodorta a szél, így a fák között narancssárga fényben tündökölt az esteledő égbolt, mely csodaszép zárása volt a sétámnak.