Csuszka
Barátcinege
Erdei pinty
Hosszú napok óta, olyan igazán télies időjárásban volt
részünk. A hőmérő higanyszála az éjszaka csendes leple alatt igen mélyre, -11
fokra süllyedt, és napközben is alig súrolta a 0 fokot. Igaz hóval ez idáig nem
kedveskedett nekünk a természet, de pénteken reggelre sűrű ködpaplanját
terítette a tájra, mely alatt zúzmarába öltöztek a fák ágai, a legapróbb
fűszálak, a házak teteje, szó szerint minden, fehér ünneplőben tündökölt. Ez a
télies időjárás aztán vasárnap reggelre a múlté lett, mintha hirtelen a tavaszba
cseppentünk volna. A nap hét ágra sütött, mely kellemesen melengette a dacemberi
levegőt. Hétköznap sajnos nincsen időm az erdők, mezők ösvényeit járni, mert a
téli este nagyon hamar megérkezik, így csak a hétvégék maradnak, és ha semmi
sem szól közbe, akkor nyakamba veszem a fényképezőgépemet, és útnak indulok a
számomra a legtökéletesebb kikapcsolódást nyújtó helyre, a természetbe.
Vasárnap délután, amikor túrámra indultam, a nap sugarai
egyre kevesebb helyet kaptak az égbolton, mert a komor, sötét felhők vették át
az uralmat, de ennek ellenére kellemesen langyos volt a levegő. Amint a
bükkerdőbe értem a nap teljesen búcsút intett a tájnak, és szinte percről
percre egyre sötétebb lett, melyben olyan érzésem volt, mintha mindjárt
megérkezne az égi áldás. A fák között teljes csend uralkodott, csak a lábaim
alatt megreccsenő apró ágak, és az avar halk zizegése törte meg az. A sudár
bükkfák szerteágazó, csupasz ágai között jól láthatóan egyre csak tornyosultak
a fellegek, és a szél is feltámadt, mely az enyhe idő ellenére csípősen hideg
volt, amit az arcomon érzetem. Az ősszel aláhullott falevelek úgy táncoltak a
talajon, mintha egy gondosan betanult koreográfiát követtek volna. A csendet
egy csuszkapár kedves „tveet-tveet” kapcsolattartó hangja törte meg, bő egy
órája jártam ez erdőt, és az ő hangjuk volt az első, mely megszínesítette a
némaságot. Szemeimmel keresni kezdtem őket, hiszen hangjuk olyan közelinek
tűnt, egészen biztosan nem lehettek messze. Hamar rájuk is bukkantam,
amint a fa törzsén egymást követve meneteltek felfelé, majd hirtelen az egyik
megtorpant, és visszafelé szedte aprócska lábait. Ínséges időszak a tél az
élőlények számára, ezért meg kell küzdeniük minden apró betevőért.
Az erdőnek ezen a részén fészkelnek évről évre a fekete harkályok,
melyek maguk vájt, ovális bejáratú odújukat már évek óta használnak, ha erre
járok nincsen olyan alkalom, hogy ne hallanám őket. Ilyenkor tél elején kapcsolattartó, kissé
nyávogónak tűnő hangjukat, tél vége felé, pedig messzire hallatszó dobolásukat,
mellyel párjuknak udvarolnak, és kijelölt revírjeiket védik. Félős, bizalmatlan
madarak, eddig mindössze egy alkalommal sikerült őket megörökítenem, azt is
akkor amikor, a piros tarkófoltot viselő hím bőszen a tojónak udvarolt, ebben a
párválasztási időszakban nem csak nekik, de a többi madárnak is lankad a
figyelme, az ébersége, és szerelemtől ittasan szárnyalnak az erdő fái között. Tovább
folytattam utamat, a bükkösből egy kis fenyőerdőbe értem, mely erdő felett egy
kis tisztás bújik meg, ami a vadak nyomait őrzi. A térdig érő fű között,
elfeküdt pihenőhelyek, és hátrahagyott ürüléknyomok árulkodtak arról, hogy
előszeretettel töltik itt idejüket a szarvasok, és az őzek. Most azonban vad
nem pihent itt, csak egy egerészölyv körözött felette, és messzire hallatszó
„hié-hié” kiáltásokkal jelezte ottlétét. Amikor kiértem a hegygerincre,
felettem a salgói vár, és a boszorkánykő rajzolódott ki. Erről a helyről
mindkettőjüket szépen lehet látni, ahogy az alant elterülő erdőséget őrzik.
Most a komor felhőkbe burkolózva álltak. Miközben nézelődtem, az arcomon kezdtem
érezni az eső apó cseppjeit. Pont, amikor a legtávolabb voltam eredt el a
csapadék, és csak bízni tudtam benne, hogy hamarosan alábbhagy, én pedig újra
száraz időben tudom folytatni az utamat. Szerencsére nem tartott sokáig az égi
áldás, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is robogott az esőt adó
felhő, és újra kicsit világosodni kezdett.
Utam most a lefelé vezetett, melyet fenyők, és tölgyek kísértek. A
talajon rengeteg toboz árválkodott, és egyik szebb volt, mint a másik. Nagyon
szeretem a tobozokat, hiszen egy kis kézügyességgel, és kreativitással szebbnél
szebb dolgokat lehet belőlük készíteni. Amikor erre járok, mindig viszek
magammal egy jó pár darabot, hogy aztán otthon díszekként gyönyörködhessek
bennük tovább. Az erdő ezen, részén újra a csend, és a némaság ölelt körbe.
Ebben a nyugalomban minden apró neszre oda lehet figyelni, mely nesz a nagy
fakopáncstól származott. A fenyő törzsét kopogtatta, egy kis betevő reményében.
Percekig álltam, és figyeltem alapos munkáját, melynek végén egy finom falattal
gazdagodott. Nem messze tőle, jól ismert vékonyka hangok hallatszottak, őszapók
keresgéltek, és szálldostak ágról, ágra, és fáról fára. Kis gömbölyded testük,
és hosszú farkuk könnyen felismerhetővé teszi őket. Ahogy számolni próbáltam
őket, észrevettem, hogy az őszapó csapatban, egy kakukktojás is sürgölődik, ő
pedig nem más volt, mint egy fekete sapkácskát viselő barátcinege. Olyan
ügyesen, és fürgén követte őket, hogy látni lehetett, hogy ő is oszlopos tagja
ennek, a több, mint 15 egyedet számláló csoportnak. Amilyen gyorsan feltűntek
szemeim előtt, olyan gyorsan tova is reppentek, folytatva élelemszerző
körútjukat. Ahogy egyre közelebb értem a lakott területhez, úgy lett egyre több
a madár, széncinegék, kékcinegék, csízek, erdei pintyek, süvöltők, mátyások
motoztak az ágak között, és mindannyian egyre dologra koncentráltak, hogy mire
teljesen besötétedik, tele legyen a hasuk élelemmel. Naplemente előtt a
felhőket teljesen tovasodorta a szél, így a fák között narancssárga fényben
tündökölt az esteledő égbolt, mely csodaszép zárása volt a sétámnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése