Búcsú a 2016-os esztendőtől!

 Kedves olvasóim ezúton szeretnék Nektek Boldogságban, és Élményekben Gazdag Új Esztendőt Kívánni!

Elérkezett az idei év utolsó napja, és én hálát szeretnék adni, a kedves emlékekért, boldog pillanatokért, melyeket a természet ösvényein élhettem át. Ezekből a számomra fontos élményekből egy csokorra valót gyűjtöttem össze, így véve búcsút a mögöttem álló esztendőtől.

Január:

Az idei esztendő első fotója a kertemet rendszeresen látogató mókusról készült. Erdei kirándulásomon, pedig dámszarvasokkal sikerült találkoznom.

Mókus

 Dámszarvas

Február:

A február még ízig-vérig téli hónap, de a természet már érzi, hogy közeleg a tavasz, és az újjászületés. Az idei év első virága a kikeleti hóvirág, már február legelején bontogatni kezdte hófehér szirmait, őt pedig téltemető követte. 

 Kikeleti hóvirág 

 Téltemető

Március:

Ebben a hónapban már egyre jobban érezni lehetett a tavasz leheletét, sorra bújtak elő az avartakaró védelméből a színes szirmokkal büszkélkedő erdei virágok. 

 Bogláros szellőrózsa

Fekete kökörcsin

Április: 

Áprilisban a madarak dalitól voltak hangosak az erdők-mezők ösvényei, és sorra ébredeztek téli álmukból a rovarvilág szebbnél szebb képviselői.  

 Hétpettyes katicabogár 

 Pókhálóslepke 

Május: 

Az erdei ösvények üde zöld lombruhájukkal védték a madarak gondosan megépített fészkeit, melyekben aprócska tollasok láttak napvilágot, akiket a gondos madárszülők fáradtságot nem ismerve tápláltak, hogy szép nagyra, és erősre cseperedjenek. 

 Feketerigó fióka

Június: 

Megérkezett az első nyári hónap, a természet szerteágazó ösvényein zsongott az élet. Madarak szálldosnak ágról ágra, és lepkék lejtettek könnyed táncot a virágokkal tarkított rétek felett. 

Nefelejcs

 Közönséges boglárka

Július: 

Július elején szépen lassan elcsendesedtek a madarak énekei, az új nemzedék fiókái pedig egyre önállóbbá váltak. Naplemente után őzsuták merészkedtek elő az erdők védelméből, kiket aprócska, pettyes gidái kísértek.   

Fiatal nagy fakopáncs

Őzsuta ikergidáival 

Augusztus:

Az utolsó nyári hónapban, már az őszre kezdett készülni a természet. Szárnyra kaptak a gólyák, hogy megkezdjék vándorútjukat telelő területeik irányába, és érésnek indult a fekete bodza, a vonuló madarak legfontosabb tápláléka.  Évről évre ebben a hónapban találkozom a legtöbbször nagy kedvenceimmel az ájtatos manókkal, és ez az idei esztendőben is így történt.  

 Fehér gólya

 Imádkozó sáska 

Szeptember: 

Beköszöntött az első őszi hónap, egyre több vonuló madarunk indult útnak, a természet pedig bőséges táplálékkal látta el lakóit. Szirmait bontogatta az ősz legszebb virága az őszike, az erdők ösvényein pedig megkezdődött az őszi csoda, a lombszíneződés.  

Őszi kikerics

Október:

Októberben kiteljesedett az ősz, és minden szépségét feltárta előttünk. Az erdők fái a legszebb, és a legszínesebb ünneplőjüket öltötték magukra. 

 November:

November elejére puha avar fedte be az erdők ösvényeit, melyek közül őzlábgombák kukucskáltak ki. A réteken a hónap elején még fehér szirmaival büszkén álldogált az erdei csillaghúr, majd ő is, mint a természet többi lakója téli álomba szenderedett. 

 Nagy őzlábgomba

 Erdei csillaghúr

December: 

Az első téli hónapban a rétek, a mezők, és az erdő ösvényei fehér zúzmararuhát öltöttek magukra. Karácsony estéjén pedig, hópelyhek kergetőztek csendesen a levegőben, így köszöntve az év legmeghittebb, és legszebb ünnepét. 

Tavasz a télben.

Három napja még fehér lepelként a hó, és a zúzmara takarta be az erdők – mezők szerteágazó ösvényeit, a táj Szent estére a legszebb ünneplőjét öltötte magára, igazi karácsonyi hangulatot varázsolva. Másnap lassan, de biztosan a fehér ünneplő olvadozni kezdett, kövér cseppekben hullott alá a talajra, és estére csak a hűlt helye maradt. Karácsony harmadnapjának reggelén pedig, a nap szikrázó sugarai ébresztették az erdő ébren lévő lakóit. A keleti égbolton még csak egy halvány napsugár kezdett el ragyogni, amikor utamra indultam, de már jól lehetett érezni, hogy egy tavaszias nap elé nézünk, így december vége felé. Olyan hirtelen, és szinte már követhetetlenül változik az időjárás, egyik nap igazi szép téli arcát mutatja, másnap pedig, mintha már a tavasz fuvallata érződne a levegőben. Bárhogy is van, én úgy fogadom el, ahogy a természet megteremti. Amikor az erőszélre értem a széncinegék kedves kapcsolattartó hangja fogadott, szinte versenyeztek egymással, ki bír hangosabbat kiáltani. A nap egyre feljebb merészkedett a szikrázóan kék égbolton, melyen mindössze egy-két felhőfoszlány kergetőcskézett. A szél gyengéden borzolta a fák elszáradt leveleit, és egyre több hangot repített a szárnyain. Rég nem volt ilyen eleven, és madárfüttyös az erdő ösvénye, mintha a tavasz hívó szavát éreznék a madarak, de az olyan messze jár még, nagyon, nagyon messze. Azonban ezen a délelőttön nem csak ők, én is elhittem a természet csalafintaságát. Lassan haladtam előre utamon, mert mindig volt valami érdekes dolog, ami megállásra bírt. A fenyves erdő szélén sokáig időztem, hiszen fenn a magasban Európa legkisebb madarai, mint aprócska angyalok reppentek, ágról ágra. Sárgafejű királykák vendégeskedtek a fenyvesben. Hosszú évek óta teszik itt tiszteletüket, én pedig minden egyes alkalommal, ha erre vezet utam megállok, és ámulattal figyelem őket. Nagyon mozgékony, ügyes kis apróságok, és az apróság szó, szó szerint értendő, hiszen testhosszuk mindössze 9 cm. Mint a legügyesebb akrobaták úgy lógnak fejjel lefelé, reppennek egyik ágról a másikra, olykor pedig gyors szárnycsapásokkal egy helyben egyensúlyoznak, miközben folyamatosan vékonyka, szinte alig hallható „szri-szri-szri” hangjukon tartják egymás között a kapcsolatot. Órákig el tudnám őket figyelni, kecses mozgásuk, aprócska testük, és kedves, barátságos viselkedésük teljesen elvarázsol. Nehezen ugyan, de búcsút vettem a királykáktól, és tovább folytattam utamat a katonás sorrendben, büszkén álldogáló fenyőfák ölelésében. A szél időről időre kellemes gyantaillatot repített, a nap sugarai pedig hol itt, hol ott bebocsátást kértek, hálóból pedig a fák törzseit melengették. Miközben a kék eget kémleltem a fák koronái között, fekete sapkácskát viselő fenyvescinegét pillantottam meg. A cinegék között ő a legkisebb termetű faj, kedves, barátságos, és ügyes kis apróság, aki éppen betevője után kutatott. A nap egyre magasabbra kúszott az égbolton, és egyre kellemesebb lett a levegő, beillet egy szép márciusi délelőttnek. Ezt pedig nem csak én éreztem így, lent a talajon egy fiatal cserfa alatt, hétpettyes katicabogár botorkált álmosan az elszáradt falevélen. Lassan, mintha minden mozdulatát meggondolta volna, úgy szedte aprócska lábait egymás után, majd megállt. A nap sugarai melengették csinos, pettyes kabátkáját, mely igazán jól eshetett neki, mert mozdulatlanul tűrte a kellemes simítást. De nem csak őt csalogatta elő a jó idő, fátyolkák reppentek könnyed röptükkel a langyos levegőben, és megjelentek a kecses lábú pókok is. Lassan magam mögött hagytam a fenyvest, és akácokkal, tölgyekkel tarkított erdőn vitt tovább az utam. Messze a távolból fekete harkály kiáltása színesítette a széncinegék előadását, melybe időről időre egy csuszka pár is bekapcsolódott. A nap sugarai itt jobban bebocsátást kaptak a fák törzsei közé, mint a fenyvesben, és egyre több madár hangját repítette a gyenge szél. A fiatal cserfákon száraz levelek muzsikáltak, én pedig boldogan  hallgattam a legszebb szimfóniát, a természet legszebb előadását. Megálltam, és némán, mozdulatlanul figyeltem a hangokat, közben pedig azonosítani próbáltam, hogy kik az előadóik. Gyakran hallgatom a madarak hangját, éneküket, riasztásukat, és ezek alapján a hangok alapján próbálom őket beazonosítani. Hiszen nem csak tollazatuk adhat támpontot az azonosításukban, hanem a kiadott hangjuk is. Nagyon sok olyan eset van, hogy a madarat nem látjuk, hiába keressük tekintettünkkel, nem tudunk rábukkanni, de ha hangjukat megismerjük, és azonosítani tudjuk, és akkor fény derülhet rá, hogy ki énekel, vagy éppen riaszt a fák ágai között. Nekem nagyon nagy segítséget nyújtott, és a mai napi is nyújt a www.xeno-canto.org weboldal, ahol rengeteg madárhanggal lehet megismerkedni, és az itt tanultakat erdei sétáink során időről-időre hasznosítani tudjuk. Nagyon nagy élményt jelent, amikor a természet ösvényeit járom, és a hangok alapján tudom, hogy kik, milyen madárfajok kísérnek utamon. Hiszen aki szereti a természetet, az szeretne megismerkedni lakóival, és azoknak titkos kis életével. Ahogy ott az erdőben álltam megfigyelhettem  a nagy fakopáncs, és a széncinegék előadását, melyet a kamerámmal is rögzítettem, hogy Nektek is meg tudjam mutatni. Rajtuk kívül, ezen a délelőttön hallhattam a süvöltőket, a csuszkákat, a barátcinegéket, a sárgafejű királykákat, az őszapókat, a vörösbegyeket, a szajkókat, a hollókat, a zöld küllőt, és az egerészölyveket. Ezeknek a madaraknak a kapcsolattartó, és a riasztó hangjukat sikerült megfigyelnem, de a természetnek hála egy csodaszép énekben is volt részem. A sűrű ágak között, melyek az erdőtisztításból maradtak hátra egy barna tollruhát viselő madárka dalolt, aki apró termete ellenére olyan hangosan énekel, hogy aki hallja, az csodájára jár. Ő pedig nem más volt, mint az ökörszem, akinek a hímje télen is dalra fakadhat, és akinek fémesen csengő trillája messzire kúszik az erdőszélek cserjéseiben. Hálás voltam ennek a kis madárnak, hogy részese lehettem előadásának így december végén. Utam lassan a végéhez közeledett, a nap még mindig ontotta langyosan cirógató sugarait, a madarak pedig szüntelenül csak beszélgettek, és aprócska testüket melengették ezen a tavaszt idéző délelőttön.

 Széncinegék előadása

 Nagy fakopáncs

Csuszka

Fehér karácsony.

Puhán, hangtalan kezdett el szállingózni a hó, a réteket, a mezőket, és az erdő ösvényeit vékony fehér fátyollal takarta be. Már várták érkezését az ágakon, a fűszálakon, és a talajon díszlő zúzmara pihék. Napokkal ezelőtt egyedül ők öltöztették fehér ünneplőbe a tájat, és Szent Karácsony délutánján társuk, és segítőjük érkezett, hogy még fehérebb legyen e gyönyörű ünnep. Hosszú évek teltek el úgy, hogy a természet nem tudott fehér hópaplanba bújni, de az idei karácsonyon megérkezett a várva várt, leggyönyörűbb égi áldás.

A sötétszürke felhőkből eleinte csak egy-két pihe hullott alá, majd egyre többen kezdek el kergetőzni a levegőben, percekkel később már a kert talaján is nyoma maradt a hóesésnek. Nem is kellett nekem ennél több, gyorsan felöltöztem, és útnak indultam. Tudtam, sok időt nem tudok kint lenni, de minden perc, amit a természet ösvényén tölthetek nagyon sokat jelent a számomra. Minden évszakot szeretek, mindben megtalálom a szépet. A télben nagyon szeretem a havas ösvényeket, a fehér köntösbe bújt tájat, melyből sajnos évről évre egyre kevesebb adatik meg. Most azonban itt volt, és akkor kell élni a pillanattal, amikor lehetőségünk van rá. Mióta itt élünk az erdőszéli kis házunkban, ezidáig nem volt még olyan igazán fehér a táj. De most, hogy a zúzmara, és a hópihék ilyen szép összhangban voltak egymással igazán csodás látványt nyújtottak. A kis erdő fái most nem csupaszon álldogáltak, hanem ők is a karácsonyhoz illően, hófehér ruhába öltözve várták a Szent estét, akárcsak a kis tisztás lakói. Csendes, hallgatag volt az erdő, a madarak legtöbbje a kiskertemben vendégeskedett, amikor sétámra indultam. Nagyon szerettem volna megörökíteni azt a tájat, ahol oly sok időt töltök el, és ahonnan olyan szép kilátás nyílik a vidékünkre. Felfelé kapaszkodva a hegyoldalon a néma csöndet, sétáim egyik állandó kísérője a zöld küllő törte meg. Nem messze tőlem szállt le a tölgyfa törzsére, de nem időzött sokáig, szétnézett, gondolt egyet, széttárta szárnyait, és tovarepült az erdő sűrűjébe. Továbbindultam, hiszen az út legmeredekebb része még előttem állt. Mire kiértem a hegygerincre egyre kevesebb hópihe hullott alá, majd kis idő elteltével teljesen elállt a havazás. Innen fentről csodálatos kilátás nyílik a Salgói várra, mely ezen a délutánon a sűrűn szőtt ködpaplan alá bújt el, és nem mutatta meg szépségét. Az alant elterülő erdőség viszont jól látható volt, minden egyes fája, azoknak minden egyes ága, a legnagyobbaktól a legkisebbekig, mindannyian csodaszép fehér ruhába öltöztek. Percekig álltam, és gyönyörködtem a tájban, és nagyon hálás voltam, hogy az idei karácsonyra ilyen szép ajándékkal kedveskedett nekem, és minden itt élő embernek a természet.

Áldott, Békés Karácsonyi Ünnepeket kívánok!

I wish you a Merry Christmas! 

Fésüs Éva: Álmodik a fenyőfácska

Álmodik a fenyőfácska
odakinn az erdőn.
Ragyogó lesz a ruhája,
ha az ünnep eljön.

Csillag röppen a hegyére,
gyertya lángja lobban,
dallal várják és örömmel
boldog otthonokban.

Legszebb álma mégis az, hogy
mindenki szívébe
költözzék be szent karácsony
ünnepén a béke.

Zúzmarába öltözött erdei ösvények.

Napok óta legyen az éjjel, vagy nappal mínusz fokon tanyázik a hőmérő higanyszála, a város felett ködfelhő gomolyog, mely eltakarja az égboltot, semmi esélyt sem adva a nap sugarainak mely fényét szórhatná. Szürke, sötét, és hideg így jellemezném az időjárást. Azonban a köd gyönyörű tájat rejteget sűrűn szőtt dunnája alatt. Mintegy kétszáz méter felett, a hegyoldal fáin már jól látható a csoda, a természet egyik legszebb csodája, melyről odalent a városban, az ünnepekre készülődő emberek legtöbbje mit sem sejt. Én azonban sejtem, és tudom, hogy mi vár rám, ezért útnak is indulok.

Téli csend oson az erdő fái között, néma és hallgatag a táj, mintha minden lakója téli álomba szenderedett volna. Az órám mutatója ugyan még csak két órát jelez, de mintha már a szürkület terítené puha paplanját az erdő ösvényére. A fák hófehér zúzmara ruhában álldogálnak, csupasz lomkoronájuk pedig elvész a sűrű köd takarásában. Mintha a hó esett volna, vékonyka rétegben fedi el az avart, melyből itt-ott az ősszel aláhullott száraz levelek kukucskálnak. Hideg kezével a gyenge szellő simítja az arcomat, kabátomat pedig az időről időre aláhulló aprócska zúzmara pihéi díszítik. A fehér ünneplőbe öltözött erdő szemet gyönyörködtető, és szívet melengető látványt nyújt, pláne ilyenkor karácsony előtt. Andalogva szedem lábaimat, és figyelek minden apró neszre, minden mozdulatra, hogy semmi se kerülje el a figyelmemet. Nincsen nehéz dolgom, mert a hallgatag erdőben még egy halk füttyentés is jól kivehető lenne, de egyenlőre csak a zúzmarák csendes zizegése hallatszik, amint a fák ágairól a talajra hullnak. Ahogy elnézem a csertölgy elszáradt leveleit, amik még a fák ágain ácsorognak, jól látható, hogy legalább két centis rétegben díszíti őket, és a legapróbb ágakat is. A messzi távolból, az imént említett halk füttyentés töri meg a némaságot. Jól ismert hang, mely a téli erdő fontos hozzátartozója. Bármikor is járom a természet ösvényeit, nincsen olyan alkalom, hogy ne találkoznék ezekkel a csinos kék tollruhát viselő madarakkal, a csuszkákkal. Most csak hangjukban tudok gyönyörködni, hiába kutatom őket szemeimmel, az erdő félhomályában nem látom melyik fán álldogálnak. Ketten vannak az egészen biztos, hisz szüntelenül egymással beszélgetnek. Lassan továbbindulok, a csuszkák hangja elhalkul, és csak a zúzmarák halk muzsikája marad társam az utamon. Ahogy egyre magasabbra kapaszkodom úgy lesz egyre fehérebb az erdő, és délcegen álló fáin egyre vastagabb a legszebb, és legcsinosabb téli ruha. Az oly nyugtató csendet hirtelen a szajkó kiáltása töri meg, recsegő hangjával adja hírül ez erdő lakóinak érkezésemet. Egy szép kort megélt tölgyfa ágán ácsorog dideregve, tarka fejtollait idegesen borzolja fel, és jól látszódik rajta, hogy egyáltalán nem örül a társaságomnak.  Nincs mit tennem, utam pedig ő előtte kell, hogy elvezessen, hisz az ösvény éppen arra vezet tovább ahol ő álldogál, idegesen toporogva. Még egyet kiált, széttárja égszínkék mintás szárnyait, és méltatlankodva eltűnik a ködpaplan, és a fák takarásában. A félhomály világosodni kezd, előttem pedig felbukkan egy hatalmas tisztás, melynek minden lakója, még a legapróbb fűszálak is fehér ünneplő öltözve csalják tekintetemet. Fázni kezdek, itt kint védtelenül, mintha még hidegebb lenne, a szél itt már nem simogat, hanem vágja az arcom, ujjaimnak pedig a vastag kesztyű sem ad már meleget. A távolban, az erdőszélen mozgás jeleire leszek figyelmes, a fehérségből szürkés folt tűnik elő, megállok, és szinte mozdulatlanul figyelek, lassan egy őz alakja kezd kirajzolódni. Szegény eszegetni próbál valamit a fagyos fűszálak között, nagy lakomára azonban itt most nem számíthat, de minden apró falatot megbecsül mely éhségét csillapítja. Szépen sorban itt vadszeder bokrok állnak, melyek nyár derekán fényesen fekete, lédús terméseivel várták az éhes erdőlakókat. Mára már azonban a finom csemegéknek nyoma veszett, nem maradt más, csak a mai napig is élénkzöld levelek, melyek fontos táplálékul szolgál az őzeknek ebben az ínséges időszakban. Lassan visszafordulok, magára hagyom az őzet, a fák között újra elviselhetőbb az idő, de már érezni a hideg éjszaka fagyos leheletét. A magas fenyőfa ágai között feketerigó csipog élesen csengő, "pli-pli-pli-pli" hangon, mely hangot elülés előtt szokott hallatni. Esteledik, a madarak mind nyugovóra tértek védett vackukba, ahol a hideg, fagyos éjszakát töltik, és reménykedve várják a pirkadatot. Hirtelen csend lesz újra, néma csend, a fák ágai a sötétségbe vesznek, mely sötétség egyre lejjebb kúszik, és percek múlva már csak árnyakat látni. Ezen az estén sem a hold, sem az ezernyi csillag nem ontja fényét, sötét van, egyedül csak a fehér zúzmarába burkolózott fák adnak egy kis világosságot, melyek utamon hazáig vezetnek.

Téli napforduló.

December 21-ét írunk, ma van a téli napforduló napja, azaz a csillagászati tél kezdete.  Ilyenkor a Föld forgástengelye a legnagyobb szögben hajlik el a Nap sugaraitól, melynek köszönhetően ezen a napon a leghosszabb az éjszaka, és a legrövidebb a nappal. 

Őseink számára ez egy jeles nap volt, az egyik legfontosabb ünnep, melyet az Újjászülető fény ünnepének neveztek el. Ezt a napot tartották, az új esztendő kezdetének.
Hiába van az év legsötétebb napja, mégis ez hozza el mindenki szívébe, és életébe a Fényt!

Téli madáretetés.

Széncinege

Az előző, madarakról szóló bejegyzésemben arról írtam nektek, hogy a madáretetés egyik legfontosabb szabálya, a rendszeresség, és a folyamatosság. Ha ezt vállalni tudjátok, akkor igazi kis madárparadicsomot alakíthattok ki ti is a kertetekben, ahol ősztől tavaszig sok madárfaj lakhat jól a kihelyezett táplálékokból. Ezek a kis tollasok pedig, ha biztonságosnak ítélik meg a kerteteket, akkor tavasszal is a környéken, vagy éppen a ti kiskertetekben maradhatnak, itt építhetik meg fészkeiket, és nevelhetik fel utódaikat. Így akár egész évben segíthetitek életüket, és gyönyörködhettek kedves jelenlétükben, csengő dalaikban, és megfigyelhetitek titkos kis életüket. 

Szerintem aki rendszeresen eteti a madarakat, az nagyon jól tudja, hogy mennyi kedves megfigyelési élményt tudnak nyújtani ezek a kis tollas vendégek. A madáretetésnek számos módja, és lehetősége van, mindenki a számára a legmegfelelőbbet válassza, melyet biztonságosan tud majd alkalmazni. A biztonság alatt a madarak biztonságát értem, hiszen csak ott kezdjünk neki az etetésnek, ahol semmilyen külső veszélynek nincsenek kitéve a kertünket látogató madarak, gondolok itt, a macskákra, vagy egyéb más ragadozókra. Vannak olyan madarak, melyek ragadozó életmódot folytatnak, ilyen például az egerészölyv, a héja, vagy a karvaly, melyek előszeretettel zsákmányolnak apró testű fajokat, nekik ezek a kis apróságok jelentik az élelmet, és a túlélés lehetőségét. Ezt, még ha nehéz is, de el kell fogadnunk, hiszen ezeknek a madaraknak egy ilyen, apró tollasokkal teli kert a természet terített asztalát jelenti, és szinte biztosra veszem, hogy ha ti is etetőket működtettek, előbb utóbb nálatok is fel fog bukkanni egy-egy ilyen szép termetes példány, és az esetek nagy részében kismadárral a karmai között fog távozik. Ez ellen mi nem tehetünk, ez a természet rendje. Amikor a széncinegék, és társaik megérzik a rájuk leselkedő veszélyt védett helyre húzódnak, és csak akkor merészkednek elő, amikor ők azt biztonságosnak ítélik. Azonban az estek nagy részében a ragadozó madarak hirtelen, és meglepetésszerűen csapnak le az áldozataikra, akik ilyenkor csak az éberségüknek, és a puszta szerencsének köszönhetik életüket. 

A következő bejegyzéseimben egy kis segítséget szeretnék majd nektek nyújtani abban, hogy milyen etetőtípusokat tudtok kihelyezni, azokat, milyen finom falatokkal tudjátok feltölteni, és, hogy milyen fajok megjelenésére számíthattok, a kis madárparadicsomotokban. 

 Karvaly

A negyedik vasárnap angyala.

 

A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, halványlila lepelbe öltözött angyal jelenik meg az égbolton, és járja be az egész Földet. Kezében lantot tart, azt pengeti, és közben szépen énekel hozzá. De ahhoz, hogy meghallhassuk, szívünk tiszta kell, hogy legyen, és jól kell figyelnünk. A Béke nagyszerű dalát énekli, mely a karácsonyi gyermekről és Isten birodalmáról szól, mely eljő majd a Földön. Sok kis angyal kíséri a nagy angyalt, együtt énekelnek és örvendeznek a mennyben. Daluktól valamennyi mag, mely a földben szunnyad, felébred, és maga a Föld is figyel.

Vasárnapi séta.

Csuszka

Barátcinege

 Erdei pinty 

 

Hosszú napok óta, olyan igazán télies időjárásban volt részünk. A hőmérő higanyszála az éjszaka csendes leple alatt igen mélyre, -11 fokra süllyedt, és napközben is alig súrolta a 0 fokot. Igaz hóval ez idáig nem kedveskedett nekünk a természet, de pénteken reggelre sűrű ködpaplanját terítette a tájra, mely alatt zúzmarába öltöztek a fák ágai, a legapróbb fűszálak, a házak teteje, szó szerint minden, fehér ünneplőben tündökölt. Ez a télies időjárás aztán vasárnap reggelre a múlté lett, mintha hirtelen a tavaszba cseppentünk volna. A nap hét ágra sütött, mely kellemesen melengette a dacemberi levegőt. Hétköznap sajnos nincsen időm az erdők, mezők ösvényeit járni, mert a téli este nagyon hamar megérkezik, így csak a hétvégék maradnak, és ha semmi sem szól közbe, akkor nyakamba veszem a fényképezőgépemet, és útnak indulok a számomra a legtökéletesebb kikapcsolódást nyújtó helyre, a természetbe.

Vasárnap délután, amikor túrámra indultam, a nap sugarai egyre kevesebb helyet kaptak az égbolton, mert a komor, sötét felhők vették át az uralmat, de ennek ellenére kellemesen langyos volt a levegő. Amint a bükkerdőbe értem a nap teljesen búcsút intett a tájnak, és szinte percről percre egyre sötétebb lett, melyben olyan érzésem volt, mintha mindjárt megérkezne az égi áldás. A fák között teljes csend uralkodott, csak a lábaim alatt megreccsenő apró ágak, és az avar halk zizegése törte meg az. A sudár bükkfák szerteágazó, csupasz ágai között jól láthatóan egyre csak tornyosultak a fellegek, és a szél is feltámadt, mely az enyhe idő ellenére csípősen hideg volt, amit az arcomon érzetem. Az ősszel aláhullott falevelek úgy táncoltak a talajon, mintha egy gondosan betanult koreográfiát követtek volna. A csendet egy csuszkapár kedves „tveet-tveet” kapcsolattartó hangja törte meg, bő egy órája jártam ez erdőt, és az ő hangjuk volt az első, mely megszínesítette a némaságot. Szemeimmel keresni kezdtem őket, hiszen hangjuk olyan közelinek tűnt, egészen biztosan nem lehettek messze. Hamar rájuk is bukkantam, amint a fa törzsén egymást követve meneteltek felfelé, majd hirtelen az egyik megtorpant, és visszafelé szedte aprócska lábait. Ínséges időszak a tél az élőlények számára, ezért meg kell küzdeniük minden apró betevőért.

Az erdőnek ezen a részén fészkelnek évről évre a fekete harkályok, melyek maguk vájt, ovális bejáratú odújukat már évek óta használnak, ha erre járok nincsen olyan alkalom, hogy ne hallanám őket.  Ilyenkor tél elején kapcsolattartó, kissé nyávogónak tűnő hangjukat, tél vége felé, pedig messzire hallatszó dobolásukat, mellyel párjuknak udvarolnak, és kijelölt revírjeiket védik. Félős, bizalmatlan madarak, eddig mindössze egy alkalommal sikerült őket megörökítenem, azt is akkor amikor, a piros tarkófoltot viselő hím bőszen a tojónak udvarolt, ebben a párválasztási időszakban nem csak nekik, de a többi madárnak is lankad a figyelme, az ébersége, és szerelemtől ittasan szárnyalnak az erdő fái között. Tovább folytattam utamat, a bükkösből egy kis fenyőerdőbe értem, mely erdő felett egy kis tisztás bújik meg, ami a vadak nyomait őrzi. A térdig érő fű között, elfeküdt pihenőhelyek, és hátrahagyott ürüléknyomok árulkodtak arról, hogy előszeretettel töltik itt idejüket a szarvasok, és az őzek. Most azonban vad nem pihent itt, csak egy egerészölyv körözött felette, és messzire hallatszó „hié-hié” kiáltásokkal jelezte ottlétét. Amikor kiértem a hegygerincre, felettem a salgói vár, és a boszorkánykő rajzolódott ki. Erről a helyről mindkettőjüket szépen lehet látni, ahogy az alant elterülő erdőséget őrzik. Most a komor felhőkbe burkolózva álltak. Miközben nézelődtem, az arcomon kezdtem érezni az eső apó cseppjeit. Pont, amikor a legtávolabb voltam eredt el a csapadék, és csak bízni tudtam benne, hogy hamarosan alábbhagy, én pedig újra száraz időben tudom folytatni az utamat. Szerencsére nem tartott sokáig az égi áldás, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is robogott az esőt adó felhő, és újra kicsit világosodni kezdett.  Utam most a lefelé vezetett, melyet fenyők, és tölgyek kísértek. A talajon rengeteg toboz árválkodott, és egyik szebb volt, mint a másik. Nagyon szeretem a tobozokat, hiszen egy kis kézügyességgel, és kreativitással szebbnél szebb dolgokat lehet belőlük készíteni. Amikor erre járok, mindig viszek magammal egy jó pár darabot, hogy aztán otthon díszekként gyönyörködhessek bennük tovább. Az erdő ezen, részén újra a csend, és a némaság ölelt körbe. Ebben a nyugalomban minden apró neszre oda lehet figyelni, mely nesz a nagy fakopáncstól származott. A fenyő törzsét kopogtatta, egy kis betevő reményében. Percekig álltam, és figyeltem alapos munkáját, melynek végén egy finom falattal gazdagodott. Nem messze tőle, jól ismert vékonyka hangok hallatszottak, őszapók keresgéltek, és szálldostak ágról, ágra, és fáról fára. Kis gömbölyded testük, és hosszú farkuk könnyen felismerhetővé teszi őket. Ahogy számolni próbáltam őket, észrevettem, hogy az őszapó csapatban, egy kakukktojás is sürgölődik, ő pedig nem más volt, mint egy fekete sapkácskát viselő barátcinege. Olyan ügyesen, és fürgén követte őket, hogy látni lehetett, hogy ő is oszlopos tagja ennek, a több, mint 15 egyedet számláló csoportnak. Amilyen gyorsan feltűntek szemeim előtt, olyan gyorsan tova is reppentek, folytatva élelemszerző körútjukat. Ahogy egyre közelebb értem a lakott területhez, úgy lett egyre több a madár, széncinegék, kékcinegék, csízek, erdei pintyek, süvöltők, mátyások motoztak az ágak között, és mindannyian egyre dologra koncentráltak, hogy mire teljesen besötétedik, tele legyen a hasuk élelemmel. Naplemente előtt a felhőket teljesen tovasodorta a szél, így a fák között narancssárga fényben tündökölt az esteledő égbolt, mely csodaszép zárása volt a sétámnak.