A lucernás éhes vendége.

Már számos bejegyzésem szólt a Kis-Zagyva völgyében átélt élményeimről. Ez az a hely, ahol minden egyes kirándulás alkalmával rengeteg kedves emlék lopja be magát a szívembe. Ilyenkor nyáron, főként reggelente vagy kora este kelek útra, mert a természet lakói is ilyenkor a legaktívabbak. Amikor napközben a hőmérő higanyszála túllépi a 30 fokot ők is inkább pihenéssel töltik az idejüket, majd amikor a nap izzó korongja nyugovóra tér, a levegő pedig frissülni kezd megkezdik élelemszerző útjukat. Kora este volt, amikor elindultunk a Nagykeresztúr határában álldogáló tóhoz. A nap sugarai még tompa fényükkel sütötték a tájat, és úgy csillogtak a tó tükrén, mint a csiszolt drágaköveken. Majd ahogy teletek a percek egyre lejjebb csúszott a nyugati égbolton, míg végül teljesen eltűnt, emlékét pedig még jó ideig őrizték a rózsaszín fátyolként elterülő fellegek. Nem messze a tótól lucernatábla álldogál, melynek fiatal hajtásait előszeretettel dézsmálják az őzek. Izgatottan várakoztunk, hogy ezen az estén betér-e valaki a hatalmas lucernavendéglőbe. Percek teltek el, de minden mozdulatlan és csendes volt. A sötétség roham léptékkel közeledett, és őznek nyoma sem volt. Egyik perc telt a másik után, amikor bokrok között valami motozni kezdett. A levelek sorra, egymást követve zizegtek, és takarásukból egy suta lépett elő. Szépen komótosan egyre beljebb merészkedett a lila virágokkal tarkított lucernásba. Kecses lábait egymás után szedte, és még egy kicsi, árulkodó neszt sem hagyott maga mögött. Vártam, hogy kísérete is érkezzen, de nem jöttek többen, ennek az őznek nem voltak utódai, magányosan járta a természet ösvényeit. Amikor elérte a neki tetsző helyet megállt, mélyfekete szemeivel szétnézett, fejét lehajtotta, és neki kezdett csipegeti a friss hajtásokat. Az őz gondosan megválogatja a táplálékát, főként növények friss hajtásait, virágait fogyasztja melyek tápanyagban gazdagok, könnyen emészthetők és gyorsan felszívódnak a szervezetében. Napjában 7-8 alkalommal is nekilát falatozni, hiszen gyors anyagcseréje a bevitt táplálékot gyorsan lebontja. A köztes időszakot kérődzéssel, és pihenéssel tölti, nyugodt, hűvös helyen meghúzódva. Hosszú perceken keresztül figyeltük a gesztenyebarna bundát viselő, kecses testű sutát, majd lassan, minden mozdulatunkat megfontolva nehogy megzavarjuk őt elindultunk. Szerencsére sem vett észre minket, amikor még visszanéztem a távolból, a szürkületben jól kirajzolódott a teste, ahogy a lucernásban nyugodtan eszegette a vacsoráját. Lassan az este is megérkezett, sötét leplét a tájra terítette, a csillagok, pedig egymást követve szépen sorban elfoglalták a szokott helyüket. A gyenge szél a macskabagoly nyávogó hangját repítette láthatatlan szárnyain, majd ő is elhalkult, a csend, a néma csend vette át az uralmat.  

Az erdő ébredése.

Az erdő még pihen. Az éjszaka lassan sötét leplét kezdi hajtogatni, a csillagokat pedig, mint nyáját vezető juhász nyugat felé terelgeti, hisz a keleti égbolt szegletéből megjelennek a pirkadat első jelei. Az első halovány fény félősen, megfontoltan kukucskál elő, szétnéz, merre jár az éjszaka, és amikor látja, hogy ma reggel is tovaoson, ő egyre jobban előmerészkedik, majd sorra követik őt társai. Az égbolt peremét rózsaszínre festik, fényük beragyogja az ébredező tájat. Végigfutnak a réteken, a mezőkön, nyomukban az éjszaka könnycseppjei csillognak, és láthatatlan trombitájukkal ébresztőt fújnak minden lakónak, akik édes álmukat aludták a csöndes éjszakai lepel alatt. De amint elérik az erdő szélét megtorpannak, mert odabent a sűrűben még a félhomály honol. A berekben élő sudár fák koronái úgy érnek össze, mint a gondosan tervezett tető, melynek padlása a hatalmas égbolt. Az ég kékben szikrázik, egy kósza felhőpamacs sem úszik rajta tova, és az ébredező nap első sugarai összeszedve minden bátorságukat sorra bebocsátást kérnek. A lombtetőn itt-ott apró rések nyílnak meg, melyen a sugarak csendesen osonhatnak be szépen sorban, egymást követve. A sűrűből a félhomály tovatűnik, visszahúzódik a völgy legmélyebb zugába, helyét pedig átveszik a hajnal első fénysugarai. Gyengéd kezeikkel, minden apró, lila harangot végig simítanak, hogy azok csilingelő zenéjükkel minden hétalvónak jelezzék, az új nap megérkezett. Sorra ébrednek a madarak, nagyot nyújtóznak, kitörlik az álmot szemeikből, rendbe szedik csinos ruhájukat, és széttárt szárnyakkal tovarepülnek, hogy élelem után nézzenek. Lassan véget ér a nyár második hónapja is, a fészkek már üresen tátongnak a fák védelmező karjai között. Csend üli meg az erdőt, néma csend, az avar fanyar, eső utáni nedves illata orromat csiklandozza. Nem dalolnak a madarak, legtöbbjük hangja elhalkult, nincsen már kiket védelmezniük, az új nemzedék fiókáinak legtöbbje már a saját kis ösvényeit járja. Csak az előző este esett eső cseppjei törik meg a némaságot, ahogy egymást követve hullnak alá a talajra, földet érésüket pedig tompa koppanással jelzik. Pajkos szélgyerek szalad végig az ösvényen, játékos könnyedséggel borzolja meg a délceg fák leveleit, és táncra perdülve, rázzák le magukról a viharból megmaradt aprócska emlékeket. Valahol messze fekete harkály kiált, majd egy ismert kedves strófa suhan végig az ösvényen, csilpcsalp, csilpcsalp, csilpcsalp, ismétli nevét újra és újra a csilpcsalpfüzike, majd ő is elhalkul. Egyre világosabb az erdő, a nap sugarai hol itt, hol ott bújnak be az apró réseken, és csodálatos fénypászmájukkal, mint a legügyesebb művészek, szebbnél-szebb mintákat festenek az erdő avarral hintett talajára. Igazi fényjáték ez, a természet csodás ajándéka, mely mindenkinek megadatik, aki kora reggel, az ösvényein szedi a lábát.          

            

Rég nem látott kedves vendégek.

Van egy madárfaj, melynek kedves jelenlétében évekkel ezelőtt volt szerencsém gyönyörködni. Éppen akkor, amikor a blogomat elindítottam 2013-ban. Mivel vonuló fajról van szó, szeptemberben szárnyra kapnak, és a nálunk hideg, téli időszakot ők a meleg Afrikában töltik. Azonban hiába vártam a következő év tavaszát a hantmadarak, ez a becsületes nevük, nem érkeztek vissza a fészkelő területükre. Minden év elé bizakodva tekintettem, hátha sikerül újra találkoznom velük, évek teltek el, de az újabb találkozó sajnos nem jött létre. Körülbelül egy hete, a munkahelyem mellett végigfutó sínek között a természetnek hála megpillantottam a régen nem látott kedves kis ismerőseimet. Boldogságom határtalan volt, hogy újra láthatom ezeket a kedves kis madarakat, melyek a mi vidékünkön ritkaságnak számítanak. El is határoztam, hogy a fényképezőgépemmel együtt megfigyelem őket. Négy évvel ezelőtt a sínek mellett régi, megkopott talpfák sorakoztak egymásra rakva, melyeknek védelmében építette meg fészkét a tojó. A hantmadaraknál a tojó választja meg a leendő otthonuk helyét, melyet mindig a talaj közelében, kőrakások közé, farakások réseibe vagy földi lyukakba épít meg, önállóan a hím segítsége nélkül. Évente egyszer költenek, és a tojások felrepedése után mindkét szülő fontos szerepet vállal az utódok gondozásában. Miután a kicsik elhagyták az otthonukat, apró résekbe megbújva, szétszóródva várják, hogy szüleik tovább etessék őket. Hollétüket, vékonyka hangjuk hallatásával jelzik. Ahogy telnek a napok és a hetek, úgy lesznek egyre erősebbek, és a repülést is egyre jobban, ügyesebben elsajátítják. A hantmadaraknál gyakran megfigyelhető a bókolás, közben pedig farktollaikat széttárják. Kis megfigyelési utamon sikerrel jártam, és nem csak a felnőttekkel sikerült találkoznom, hanem az egyre ügyesebben repülő utódaikkal is. A kicsik már önállóan is próbálkoznak a zsákmányszerzéssel, ahogy láttam kisebb nagyobb sikerrel, de ettől függetlenül, a szülők még mindig szorgosan hordják nekik a főként rovarcsemegékből álló élelmet. A fiatalok pedig ki is követelik maguknak a betevőt, nekem pedig semmi más dolgom nem volt, mint követni a könyörgő hangjukat, így ügyesen rájuk is bukkantam. Az egyik kis siheder meghúzódva kukucskált rám a vastalp alól, majd látván nincsen mitől tartania előmerészkedett, és a sínen álldogálva várta, hogy könyörgését végre meghallja a mamája. És meg is hallotta, mert nem sokkal később, szárnyas rovarokkal megtömött csőrrel odaszállt fiókája mellé, aki mohón, az egyik finom falatot ki is vette anyja csőréből, majd pillanatok múlva a másikat is, a tojó pedig szárnyra kapva újabb betevő után kezdett vadászni. A kicsit étvágyát nagyon nehéz csillapítani, és az öt fióka mindegyike folyton folyvást rimánkodva könyörög, a szülők pedig azt sem tudják, éppen melyiknek a kedvére tegyenek. De ők minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy mire eljön az augusztus vége, mindegyik apróság ereje teljében legyen, hogy a hosszú és viszontagságos vándorutat mindannyian épségben és egészségben teljesíteni tudják. Addig még hosszú hetek vannak hátra, és bízom benne, hogy lesz még alkalmam megcsodálni őket. Abban pedig még jobban bízok, hogy a kis család minden egyes tagja szerencsésen eljut majd a telelő területére, és tavasszal újra itt a közelemben lelnek majd otthonra. Hálás vagyok, hogy az idei esztendőben újra találkozhattam velük, mely találkozásról készült fotóimat Veletek is megosztok, hogy Ti is lássátok milyen kedves kis madarak élnek közöttünk.  

Túra a Mátrában.

 Réti margitvirág

 

Kis ezerjófű

 Kisvirágú nebáncsvirág

 Erdei nebáncsvirág

Baracklevelű harangvirág

 Szöszös ökörfarkkóró

 Erdei varázslófű

 

 Terjőke kígyószisz 

 Károlyi-kastély

Az elmúlt hétvégén ismét a Mátrában kirándultunk. És mint lenni szokott ismét csodálatos élményekkel, rengeteg fotóval gazdagodva értünk haza. A nyár a hegyekben is teljesen kibontakozott, színes virágok bontogatják szirmaikat, ugyan nincsenek annyian, mint tavasszal lombfakadás előtt, de vannak, akiknek most jött el az idejük a pompázásra. Új helyet is felfedeztünk a Gombás-tó üdülőtelepet, ahol, mint a neve is jelzi gyönyörű kis tó várja az arra járó turistákat. Ha már a Mátrában jártunk nem hagyhattuk ki a Galya-kilátó megmászását sem, melynek tetejéből a viharosan fújó szélnek köszönhetően ismét csodás panoráma tárult a szemeink elé. Messze a távolban, most is feltűntek az Alacsony és a Magas-Tátra vonulatai, de már nem voltak havasak a hegycsúcsok, mint tavasszal. Most szavaim helyett a fotóim mesélnek Nektek erről a túráról, melyeket fogadjatok sok szeretettel.    

 Károlyi-kastély

 Gombás-tó

 Gombás-tó

 Kilátás a Galya-kilátóból

Kilátás a Galya-kilátóból

 Közönséges lizinka

Halvány harangvirág

 Festő rekettye

 Kánya harangvirág

Erdei séta.

Ágas homokliliom

Macskafarkú veronika

 Közönséges párlófű

 Molyűző ökörfarkkóró

Az elmúlt hétvégén hozzánk is megérkezett a kiadós égi áldás. Az éj sötét leple alatt kezdett el cseperegni az eső, olyan ráérősen, komótosan, mint akinek nincsen hová sietniük, majd egyre gyorsabban és gyorsabban hullottak alá a talajra. A föld, és a benne otthonra lelt életek már nagyon várták a csapadékot, napok álmodoztak róla, hogy milyen jó is lenne már szomjúságukat az eső cseppjeivel oltani. Kora reggel, amikor kinéztem az ablakon még mindig esett, olyan szép csendesen, áztatóan, mely nem tesz kárt az apró életekben. Kora délelőtt csendesedni látszott, majd elállt. Szeretem az eső utáni ösvényeket járni, ilyenkor teljesen mások az illatok, páradús a levegő, de mégis olyan kellemes érzés kerít ilyenkor hatalmába. A fákról kövér cseppek hullottak alá a talajra, majd amikor a gyenge szél pajkosan megborzolta a fák leveleit, hirtelen annyian lettek, hogy igazi kis tumultus alakult ki. Már éppen a tisztás szélén jártam, amikor szinte pillanatok alatt egyre sötétebb lett. Egyre komorabb felhők követték egymást, pillanatok múlva pedig megérkezett az újabb égi áldás. Nem volt mit tennem, egyre szaporábban szedtem a lépteimet, addig, amíg haza nem értem. Éppen, hogy beértem a lakásba, a szelíd szellőt szilaj társa váltotta fel, és egyre csak csavargatta a fák vékonyka karjait. Az eső cseppek pedig egyre hevesebben követték egymást. Kora délutánra szépen lassan, a sötét, egybefüggő felhőzet szakadozni kezdett, és az apró réseken a nap sugarai törtek utat maguknak. Nem is kellett nekem ennél több, újra útnak indultam. Az erdő saras ösvényen kisebb-nagyobb pocsolyák őrizék elevenen az eső emlékét. Csendes volt a táj, még egy kósza dallam sem szaladt végig a fák között, mintha csak egyedül lettem volna. Pedig ott voltak a madarak, a fák sűrű lombsátrának a védelmében, de most nem a dalolással voltak elfoglalva, hanem az eső áztatta tollaikat igazgatták, rendezgették, hogy minél előbb megszáradjon csinos kis ruhájuk. A tisztáson viszont zsongott az élet, a nap fénye sorra csalta elő a rovartársadalom tagjait. A talajt szó szerint beborítja a seprence, és mint a mágnes úgy vonzza a lepkéket, és mindenkit, aki édes nektárjával akarja éhségét oltani. A magasra növő, fehér szirmokkal büszkélkedő seprence között molyűző ökörfarkkórók, közönséges párlófüvek rajzolnak élénksárga foltokat, tarka koronafürtök halvány rózsaszínben tündökölnek, az ugyancsak rózsaszín, aprócska virágú réti szegfűk pedig vékonyka szárukkal félősen húzódnak meg a többiek között. Ekkor láttam meg, hogy elkezdték lila szirmaikat bontogatni a macskafarkú veronikák is. Fent a magasban a meredek hegyoldalon pedig, egy nagy becsben tartott gyógynövényt sikerült felfedeznem, mely nem más volt, mint tejoltó galaj. Sudár termetével, és a nap sárgájában játszó színével szinte csalogatta a tekintetemet. Sokszor láttam már határozó könyvekben, sőt a teáját is fogyasztottam, de személyesen még nem sikerült találkoznunk. A galajtól nem messze ágas homokliliomok, és kánya harangvirágokban is sikerült gyönyörködnöm. De nem csak a nyár virágai csodásak itt fent, hanem a táj is időről-időre ámulatba ejt. Pedig mennyit jártam már itt, de egy pillanatban sem éreztem úgy, hogy már unalmas lenne, hisz mindig meglep a természet valamilyen új, talán eddig még fel nem fedezett csodával. Hosszú percekig ültem egy fa törzsén, melyet az üde zöld moha úgy borított be, mint egy puha pokróc. Évek óta feküdhet már itt, valamikor régen ő is fontos tagja volt ennek az erdőnek, jobban mondva még most is fontos szerepe van, hisz apró rovarnépeknek nyújt, takaros otthont. Miután kinézelődtem magam elindultam visszafelé. Az erdőbe kezdett visszatérni az élet, de már nem volt olyan elevenen, mint a nyár legelején. Ilyenkor júliusban észrevehetően egyre kevesebb madár dalol, de egy-egy kósza strófában azért még gyönyörködhetünk, és használjunk ki ennek minden pillanatát.    

    Tejoltó galaj

 Réti szegfű

 Kánya harangvirág

 Salgói vár

A kis tisztás lakói.

W-betűs farkincásboglárka

W-betűs farkincásboglárka

Vasárnap a napkeltét, sötét felhők takarták el, melyek esők ígéretét hordozták magukban. Azonban hiába vártam, az égi áldás csak nem akart megérkezni. Reggeli után végül úgy döntöttem, hogy útra kelek, és megvalósítom a szombati tervemet, kilátogatok a kis tisztásra, ahol ilyenkor szó szerint zsong az élet. Könnyed sétának terveztem, de magasra növő csalán sereg, és a fehér szirmaival a lepkéket mágnesként vonzó seprence között igencsak nehézkes volt a járás. Hetekkel ezelőtt a fél lábszárig érő növények között könnyedén szedhettem a lábaimat, melyek mostanra a mellkasomig érnek, és bevallom nem egyszerű, és kellemes érzés rajtuk áthatolni. A csalánsereg tagjai egytől-egyig apró tüskékkel vannak felfegyverkezve és szúrják a bőrt, ahol csak érik. De muszáj volt rajtuk keresztülmennem, ha a célomhoz akartam érni, és oda akartam érni, mert a seregen túl a tisztás gyönyörű kincsekkel van tele. Égett a bőröm, de nem adtam fel, tudtam, hogy a piros hólyagok gyorsan el fognak múlni, viszont amit majd átélhetek, örök emlék marad majd a szívemben. A tisztás másik oldalán, ott ahová éppen tartottam, szép nagyra nőtt, rózsaszín virágaival egyik kedvenc növényen álldogált. Ez a virág fontos lakója és üde színfoltja a tisztásnak, becsületes neve pedig parlagi madármályva. A szép sudár mályva mögött fekete bodzabokrok sorakoznak, melyeknek kellemes illatú, vaníliaszínű virágai már mind-mind aláhulltak a talajra, helyüket pedig aprócska zöld bogyók foglalták. Most még egészen picik, de ahogy telnek a hetek úgy nőnek egyre nagyobbra, színük pedig mire beérnek fényes feketére fog változni. Akkora olyan sokan lesznek a tányérokon, hogy alig férnek majd el, szorosan össze kell húzódniuk, hogy mindenkinek kényelmes helye legyen. Most azonban még igazi kis apróságok, de a nyár melege, és a nap éltető fénye, hipp-hopp megnöveszti őket. Azonban itt a tisztáson nem csak a fekete bodzák leltek otthonra, élnek itt gyalogbodzák is, akik éppen a napokban kezdték meg virágzásukat, a rovartársadalom nagyon nagy örömére. Az égboltot figyelő, virágokkal telet tányérjaikon rengetek rovar vendégeskedett. Gyöngyházlepkék, boglárkák, busalepkék, repültek virágról virága és egy különlegesen szép lepke, amilyennel ez idáig még nem volt szerencsém találkozni, így a nevét sem tudtam pontosan. A boglárkák családjába tartozott abban biztos voltam, és abban is, hogy a hátsó szárnyakon megfigyelhető apró farkacskák miatt valamelyik farkincás boglárka lehet. De gondoltam magamban, otthon a határozó könyveim egyike felfedi a titkot, és megtudhatom a becses nevét. Azonban a pontos azonosításhoz szerettem volna legalább egy szép fotót készíteni, melyen jól kivehető a szárnyainak a mintázata, amin nem mindennapos mintát viselt. A hátsó szárnyak fonákján jól láthatóan, egy vékonyka fehér szalagból W betű rajzolódott ki, sejtettem, hogy ez a W betű a nevében is szerepelni fog, és így is lett. A tisztességes neve, ennek a hazánkban védelem alatt álló lepkefajnak, W-betűs farkincásboglárka. Sokáig próbálkoztam, hogy lefotózzam, de nem volt vele könnyű dolgom, hiszen egy pillanatra sem torpant meg, folyton mozgásban volt, és igencsak magason. A gyalogbodza szára, olyan szép magasra nőtt mint én, így szinte egy szintben voltunk egymással. De szerencsémre a tisztás talaján álldogáló vakondtúrások, melyeket már a hosszú hetek alatt kiszárítottak a nap sugarai, kényelmes kis magaslatot, mint egy dobogót biztosítottak a számomra. Nekik köszönhetően sikerül egy pár éles képet készítenem erről a kis eleven boglárkáról. A sűrű bodza között alig látszódtam ki, de ők nem csíptek vagy szúrtak, így jól megvoltunk egymás társaságában. A nap közben szabad utat kapott az égbolton, a felhők lassan tovarobogtak észak felé, a levegő pedig egyre melegebb és fülledtebb lett. Nem is kellett ennél több a rovaroknak, egyre többen kaptak szárnyra, hirtelen annyian lettek, hogy azt sem tudtam hova kapjam a tekintetemet. Megjelentek a pókhálós lepkék nyári nemzedékei, a nagy gyöngyházlepkék, a nagy ökörszemlepkék, majd egy fenséges pillangó is tiszteletét tette, aki nem más volt, mint a fecskefarkú lepke. A fénynek és a melegnek köszönhetően csak repültek virágról virágra, és ha meg is pihentek, a következő pillanatban már újra széttárt szárnyakkal szelték a forró nyári levegőt. Ekkor újra egy számomra különleges kinézetű bogarat pillantottam meg. Nagysága elérte a két centimétert, így testének fekete mintás rajzolata szabad szemmel is jól kivehető volt. Hosszúra nőtt csápja elárulta cincér voltát, de azon belül, hogy ki lehetett nem tudtam, hisz ez idáig még vele sem sikerült találkoznom. A határozó könyvemnek hála az ő nevére is hamar fény derül, az ő személyében a tarkacsápú karcsúcincért tisztelhettem. Akinek egyik kedvenc fellelhetőségi helye a gyalogbodza, és már ernyős virágzatú növények. Szép nagyra nőtt példány volt, aki láthatóan nagyon jól érezte magát a lepkék társaságában. A fűszálak hegyén sáskák kapaszkodtak, a levelek között katicabogarak hűsöltek, a tücskök pedig csak muzsikáltak szakadatlanul lakásaik bejárata előtt. Az erdő sűrűjéből időről-időre a kakukk hangja szűrődött ki, amint nevét ismételgette, és a szél is ébredezni kezdett éjszakai álmából, egyre erősebben borzolva a fák leveleit, és a tisztáson álló növényeket. Lassan én is hazafelé indultam, újra átküzdöttem magam a csalánseregen, akiknek ere egy cseppet sem gyengült, de megérte tűrni a csípésüket, mert ennek a sétának a végére is kedves emlékekkel és új megfigyelési élményekkel gazdagodtam, a természetnek hála.

Parlagi madármályva

 Tarkacsápú darázscincér

  Tarkacsápú darázscincér

Égi tünemény.

Csütörtökön reggel is, mint minden áldott nap, előmerészkedett a szél a völgyek mélyéből, és dühösen szalad végig az erdők, mezők ösvényein. Fenn az égén egyre komorabb felhők gyülekeztek, időről-időre eltakarva az ébredező nap korongját. Ahogy teletek a percek úgy lett egyre sötétebb, majd a fényesen cikázó villámlást, mély robaj követte, megdördült az ég. A villámok egymást követve csaptak le a magasból, majd megnyíltak az ég csatornái, a kövér esőcseppek pedig egymást követve hullottak alá a száraz, repedezett talajra. Végre megérkezett az éltető csapadék, melyet a növények szomjasan szívtak magukba. A sebesen robogó sötét felhők nem sokáig időztek felettünk, mint akiknek sürgős dolguk akad, amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan tovább is álltak. De éppen csak, hogy delet ütött az óra újabb reményt keltő fellegek tűntek fel a nyugati égbolton. Nem csaptak nagy feltűnést, és az első mennydörgés után sűrű cseppekkel kezdték öntözni a tájat. Ez így ment egész délután, egyik eső követte a másikat. Késő délután volt, amikor a szelíd nyári záporokat egy dühös vihar váltotta fel. Mérgesen csattogtatta villámait, és mély robajló hangjával kísérte őket. A szél haragtól telve csavargatta a fák karjait, és tépte a leveleiket ahol csak érte. Azok tűrték amíg csak bírták, de voltak akik gyengék voltak, nem tudtak elég erősen kapaszkodni,  ők sorban váltak meg otthonuktól, és hullottak alá a talajra. De nem csak a levelek nem bírtak a védekezni a dühös széllel szemben, recsegtek, ropogtak az ágak, és halkan talajt értek. Mire leszállt a szürkület, a vihar elcsendesedett, kezdett megnyugodni a táj. Kopogott az erdő, és egy vörösbegy dala osont a fák között. Lelki szemeim előtt láttam, amint elázott tollruháját felborzolja, aprócska csőrét szélesre tárja, és rákezd csengő énekére. Mintha még midig esett volna, de már csak a leveleken elidőzött cseppek halk koppanása hallatszott, amint talajt értek.
Péntek reggel ébredés után kimentem a kertembe, szétnéztem, nem okozott e károkat az előző este tomboló vihar. A cseresznyefa korán megsárgult leveleit verte le a koronából, és az akác gyenge ágai hevertek a földön. Szerencsére több kár nem érte a kertem lakóit. Az erdőből még ekkor is halk koppanások jelezték, hogy voltak olyan cseppek, melyek az éjszakát a leveleken töltötték, és csak reggel merészkedtek le a talajra. Az ég derült volt, egy-két felhő díszlett csak rajta, a nap pedig még alacsonyan, valahol a hegy mögött járt. A kertet körbeölelő erdő, és annak szép sudárra nőtt fái között van egy nagyobbacska rés, melyen látni lehet az égboltot. A napkelte rózsaszínre szokta színezni a felhőpamacsokat, de ezen a reggelen a felhők között a szivárvány színei tűntek fel. Irizáló felhők jelentek meg, melyek csodálatos szép látványt nyújtottak. Ez a jelenség főként a középmagasan haladó felhők széleinél figyelhető meg. Minél egységesebb a felhő vízcseppjeinek mérte, és azoknak az elhelyezkedése, annál szemet gyönyörködtetőbb, és élénkebb lesz a felhő színezete. Ezen a reggelen igazán pompás színekben, a szivárvány csodás színeiben játszott a felhők, melyek éppen a felettem díszítették az égboltot. Gyorsan beszaladtam a fényképező gépemért, hogy meg tudjam örökíteni, ezt a nem minden napos látványt. Körülbelül három-négy percig lehetett látni, majd fakulni kezdtek a színek, és szépen lassan eltűnt ez a kis égi tünemény.

A június tőlem tegnap így búcsúzott, ilyen szép természeti jelenséggel.