Az erdő ébredése.

Az erdő még pihen. Az éjszaka lassan sötét leplét kezdi hajtogatni, a csillagokat pedig, mint nyáját vezető juhász nyugat felé terelgeti, hisz a keleti égbolt szegletéből megjelennek a pirkadat első jelei. Az első halovány fény félősen, megfontoltan kukucskál elő, szétnéz, merre jár az éjszaka, és amikor látja, hogy ma reggel is tovaoson, ő egyre jobban előmerészkedik, majd sorra követik őt társai. Az égbolt peremét rózsaszínre festik, fényük beragyogja az ébredező tájat. Végigfutnak a réteken, a mezőkön, nyomukban az éjszaka könnycseppjei csillognak, és láthatatlan trombitájukkal ébresztőt fújnak minden lakónak, akik édes álmukat aludták a csöndes éjszakai lepel alatt. De amint elérik az erdő szélét megtorpannak, mert odabent a sűrűben még a félhomály honol. A berekben élő sudár fák koronái úgy érnek össze, mint a gondosan tervezett tető, melynek padlása a hatalmas égbolt. Az ég kékben szikrázik, egy kósza felhőpamacs sem úszik rajta tova, és az ébredező nap első sugarai összeszedve minden bátorságukat sorra bebocsátást kérnek. A lombtetőn itt-ott apró rések nyílnak meg, melyen a sugarak csendesen osonhatnak be szépen sorban, egymást követve. A sűrűből a félhomály tovatűnik, visszahúzódik a völgy legmélyebb zugába, helyét pedig átveszik a hajnal első fénysugarai. Gyengéd kezeikkel, minden apró, lila harangot végig simítanak, hogy azok csilingelő zenéjükkel minden hétalvónak jelezzék, az új nap megérkezett. Sorra ébrednek a madarak, nagyot nyújtóznak, kitörlik az álmot szemeikből, rendbe szedik csinos ruhájukat, és széttárt szárnyakkal tovarepülnek, hogy élelem után nézzenek. Lassan véget ér a nyár második hónapja is, a fészkek már üresen tátongnak a fák védelmező karjai között. Csend üli meg az erdőt, néma csend, az avar fanyar, eső utáni nedves illata orromat csiklandozza. Nem dalolnak a madarak, legtöbbjük hangja elhalkult, nincsen már kiket védelmezniük, az új nemzedék fiókáinak legtöbbje már a saját kis ösvényeit járja. Csak az előző este esett eső cseppjei törik meg a némaságot, ahogy egymást követve hullnak alá a talajra, földet érésüket pedig tompa koppanással jelzik. Pajkos szélgyerek szalad végig az ösvényen, játékos könnyedséggel borzolja meg a délceg fák leveleit, és táncra perdülve, rázzák le magukról a viharból megmaradt aprócska emlékeket. Valahol messze fekete harkály kiált, majd egy ismert kedves strófa suhan végig az ösvényen, csilpcsalp, csilpcsalp, csilpcsalp, ismétli nevét újra és újra a csilpcsalpfüzike, majd ő is elhalkul. Egyre világosabb az erdő, a nap sugarai hol itt, hol ott bújnak be az apró réseken, és csodálatos fénypászmájukkal, mint a legügyesebb művészek, szebbnél-szebb mintákat festenek az erdő avarral hintett talajára. Igazi fényjáték ez, a természet csodás ajándéka, mely mindenkinek megadatik, aki kora reggel, az ösvényein szedi a lábát.