Van egy madárfaj, melynek kedves jelenlétében évekkel
ezelőtt volt szerencsém gyönyörködni. Éppen akkor, amikor a blogomat elindítottam
2013-ban. Mivel vonuló fajról van szó, szeptemberben szárnyra kapnak, és a
nálunk hideg, téli időszakot ők a meleg Afrikában töltik. Azonban hiába vártam
a következő év tavaszát a hantmadarak, ez a becsületes nevük, nem érkeztek
vissza a fészkelő területükre. Minden év elé bizakodva tekintettem, hátha
sikerül újra találkoznom velük, évek teltek el, de az újabb találkozó sajnos
nem jött létre. Körülbelül egy hete, a munkahelyem mellett végigfutó sínek
között a természetnek hála megpillantottam a régen nem látott kedves kis
ismerőseimet. Boldogságom határtalan volt, hogy újra láthatom ezeket a kedves
kis madarakat, melyek a mi vidékünkön ritkaságnak számítanak. El is határoztam,
hogy a fényképezőgépemmel együtt megfigyelem őket. Négy évvel ezelőtt a sínek
mellett régi, megkopott talpfák sorakoztak egymásra rakva, melyeknek védelmében
építette meg fészkét a tojó. A hantmadaraknál a tojó választja meg a leendő
otthonuk helyét, melyet mindig a talaj közelében, kőrakások közé, farakások
réseibe vagy földi lyukakba épít meg, önállóan a hím segítsége nélkül. Évente
egyszer költenek, és a tojások felrepedése után mindkét szülő fontos szerepet vállal
az utódok gondozásában. Miután a kicsik elhagyták az otthonukat, apró résekbe
megbújva, szétszóródva várják, hogy szüleik tovább etessék őket. Hollétüket,
vékonyka hangjuk hallatásával jelzik. Ahogy telnek a napok és a hetek, úgy
lesznek egyre erősebbek, és a repülést is egyre jobban, ügyesebben
elsajátítják. A hantmadaraknál gyakran megfigyelhető a bókolás, közben pedig farktollaikat
széttárják. Kis megfigyelési utamon sikerrel jártam, és nem csak a felnőttekkel
sikerült találkoznom, hanem az egyre ügyesebben repülő utódaikkal is. A kicsik
már önállóan is próbálkoznak a zsákmányszerzéssel, ahogy láttam kisebb nagyobb
sikerrel, de ettől függetlenül, a szülők még mindig szorgosan hordják nekik a
főként rovarcsemegékből álló élelmet. A fiatalok pedig ki is követelik
maguknak a betevőt, nekem pedig semmi más dolgom nem volt, mint követni a
könyörgő hangjukat, így ügyesen rájuk is bukkantam. Az egyik kis siheder
meghúzódva kukucskált rám a vastalp alól, majd látván nincsen mitől tartania
előmerészkedett, és a sínen álldogálva várta, hogy könyörgését végre meghallja
a mamája. És meg is hallotta, mert nem sokkal később, szárnyas rovarokkal
megtömött csőrrel odaszállt fiókája mellé, aki mohón, az egyik finom falatot ki
is vette anyja csőréből, majd pillanatok múlva a másikat is, a tojó pedig
szárnyra kapva újabb betevő után kezdett vadászni. A kicsit étvágyát nagyon
nehéz csillapítani, és az öt fióka mindegyike folyton folyvást rimánkodva
könyörög, a szülők pedig azt sem tudják, éppen melyiknek a kedvére tegyenek. De
ők minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy mire eljön az augusztus vége,
mindegyik apróság ereje teljében legyen, hogy a hosszú és viszontagságos
vándorutat mindannyian épségben és egészségben teljesíteni tudják. Addig még
hosszú hetek vannak hátra, és bízom benne, hogy lesz még alkalmam megcsodálni
őket. Abban pedig még jobban bízok, hogy a kis család minden egyes tagja
szerencsésen eljut majd a telelő területére, és tavasszal újra itt a közelemben
lelnek majd otthonra. Hálás vagyok, hogy az idei esztendőben újra
találkozhattam velük, mely találkozásról készült fotóimat Veletek is megosztok,
hogy Ti is lássátok milyen kedves kis madarak élnek közöttünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése