Az erdő még pihen. Az éjszaka lassan sötét leplét kezdi
hajtogatni, a csillagokat pedig, mint nyáját vezető juhász nyugat felé
terelgeti, hisz a keleti égbolt szegletéből megjelennek a pirkadat első jelei.
Az első halovány fény félősen, megfontoltan kukucskál elő, szétnéz, merre jár az
éjszaka, és amikor látja, hogy ma reggel is tovaoson, ő egyre jobban
előmerészkedik, majd sorra követik őt társai. Az égbolt peremét rózsaszínre
festik, fényük beragyogja az ébredező tájat. Végigfutnak a réteken, a mezőkön,
nyomukban az éjszaka könnycseppjei csillognak, és láthatatlan trombitájukkal
ébresztőt fújnak minden lakónak, akik édes álmukat aludták a csöndes éjszakai
lepel alatt. De amint elérik az erdő szélét megtorpannak, mert odabent a
sűrűben még a félhomály honol. A berekben élő sudár fák koronái úgy érnek össze,
mint a gondosan tervezett tető, melynek padlása a hatalmas égbolt. Az ég kékben
szikrázik, egy kósza felhőpamacs sem úszik rajta tova, és az ébredező nap első
sugarai összeszedve minden bátorságukat sorra bebocsátást kérnek. A lombtetőn
itt-ott apró rések nyílnak meg, melyen a sugarak csendesen osonhatnak be szépen
sorban, egymást követve. A sűrűből a félhomály tovatűnik, visszahúzódik a völgy
legmélyebb zugába, helyét pedig átveszik a hajnal első fénysugarai. Gyengéd
kezeikkel, minden apró, lila harangot végig simítanak, hogy azok csilingelő
zenéjükkel minden hétalvónak jelezzék, az új nap megérkezett. Sorra ébrednek a
madarak, nagyot nyújtóznak, kitörlik az álmot szemeikből, rendbe szedik csinos
ruhájukat, és széttárt szárnyakkal tovarepülnek, hogy élelem után nézzenek.
Lassan véget ér a nyár második hónapja is, a fészkek már üresen tátongnak a fák
védelmező karjai között. Csend üli meg az erdőt, néma csend, az avar fanyar,
eső utáni nedves illata orromat csiklandozza. Nem dalolnak a madarak,
legtöbbjük hangja elhalkult, nincsen már kiket védelmezniük, az új nemzedék
fiókáinak legtöbbje már a saját kis ösvényeit járja. Csak az előző este esett
eső cseppjei törik meg a némaságot, ahogy egymást követve hullnak alá a talajra,
földet érésüket pedig tompa koppanással jelzik. Pajkos szélgyerek szalad végig
az ösvényen, játékos könnyedséggel borzolja meg a délceg fák leveleit, és
táncra perdülve, rázzák le magukról a viharból megmaradt aprócska emlékeket.
Valahol messze fekete harkály kiált, majd egy ismert kedves strófa suhan végig
az ösvényen, csilpcsalp, csilpcsalp, csilpcsalp, ismétli nevét újra és újra a
csilpcsalpfüzike, majd ő is elhalkul. Egyre világosabb az erdő, a nap sugarai
hol itt, hol ott bújnak be az apró réseken, és csodálatos fénypászmájukkal,
mint a legügyesebb művészek, szebbnél-szebb mintákat festenek az erdő avarral
hintett talajára. Igazi fényjáték ez, a természet csodás ajándéka, mely
mindenkinek megadatik, aki kora reggel, az ösvényein szedi a lábát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése