Erdei séta.

Ágas homokliliom

Macskafarkú veronika

 Közönséges párlófű

 Molyűző ökörfarkkóró

Az elmúlt hétvégén hozzánk is megérkezett a kiadós égi áldás. Az éj sötét leple alatt kezdett el cseperegni az eső, olyan ráérősen, komótosan, mint akinek nincsen hová sietniük, majd egyre gyorsabban és gyorsabban hullottak alá a talajra. A föld, és a benne otthonra lelt életek már nagyon várták a csapadékot, napok álmodoztak róla, hogy milyen jó is lenne már szomjúságukat az eső cseppjeivel oltani. Kora reggel, amikor kinéztem az ablakon még mindig esett, olyan szép csendesen, áztatóan, mely nem tesz kárt az apró életekben. Kora délelőtt csendesedni látszott, majd elállt. Szeretem az eső utáni ösvényeket járni, ilyenkor teljesen mások az illatok, páradús a levegő, de mégis olyan kellemes érzés kerít ilyenkor hatalmába. A fákról kövér cseppek hullottak alá a talajra, majd amikor a gyenge szél pajkosan megborzolta a fák leveleit, hirtelen annyian lettek, hogy igazi kis tumultus alakult ki. Már éppen a tisztás szélén jártam, amikor szinte pillanatok alatt egyre sötétebb lett. Egyre komorabb felhők követték egymást, pillanatok múlva pedig megérkezett az újabb égi áldás. Nem volt mit tennem, egyre szaporábban szedtem a lépteimet, addig, amíg haza nem értem. Éppen, hogy beértem a lakásba, a szelíd szellőt szilaj társa váltotta fel, és egyre csak csavargatta a fák vékonyka karjait. Az eső cseppek pedig egyre hevesebben követték egymást. Kora délutánra szépen lassan, a sötét, egybefüggő felhőzet szakadozni kezdett, és az apró réseken a nap sugarai törtek utat maguknak. Nem is kellett nekem ennél több, újra útnak indultam. Az erdő saras ösvényen kisebb-nagyobb pocsolyák őrizék elevenen az eső emlékét. Csendes volt a táj, még egy kósza dallam sem szaladt végig a fák között, mintha csak egyedül lettem volna. Pedig ott voltak a madarak, a fák sűrű lombsátrának a védelmében, de most nem a dalolással voltak elfoglalva, hanem az eső áztatta tollaikat igazgatták, rendezgették, hogy minél előbb megszáradjon csinos kis ruhájuk. A tisztáson viszont zsongott az élet, a nap fénye sorra csalta elő a rovartársadalom tagjait. A talajt szó szerint beborítja a seprence, és mint a mágnes úgy vonzza a lepkéket, és mindenkit, aki édes nektárjával akarja éhségét oltani. A magasra növő, fehér szirmokkal büszkélkedő seprence között molyűző ökörfarkkórók, közönséges párlófüvek rajzolnak élénksárga foltokat, tarka koronafürtök halvány rózsaszínben tündökölnek, az ugyancsak rózsaszín, aprócska virágú réti szegfűk pedig vékonyka szárukkal félősen húzódnak meg a többiek között. Ekkor láttam meg, hogy elkezdték lila szirmaikat bontogatni a macskafarkú veronikák is. Fent a magasban a meredek hegyoldalon pedig, egy nagy becsben tartott gyógynövényt sikerült felfedeznem, mely nem más volt, mint tejoltó galaj. Sudár termetével, és a nap sárgájában játszó színével szinte csalogatta a tekintetemet. Sokszor láttam már határozó könyvekben, sőt a teáját is fogyasztottam, de személyesen még nem sikerült találkoznunk. A galajtól nem messze ágas homokliliomok, és kánya harangvirágokban is sikerült gyönyörködnöm. De nem csak a nyár virágai csodásak itt fent, hanem a táj is időről-időre ámulatba ejt. Pedig mennyit jártam már itt, de egy pillanatban sem éreztem úgy, hogy már unalmas lenne, hisz mindig meglep a természet valamilyen új, talán eddig még fel nem fedezett csodával. Hosszú percekig ültem egy fa törzsén, melyet az üde zöld moha úgy borított be, mint egy puha pokróc. Évek óta feküdhet már itt, valamikor régen ő is fontos tagja volt ennek az erdőnek, jobban mondva még most is fontos szerepe van, hisz apró rovarnépeknek nyújt, takaros otthont. Miután kinézelődtem magam elindultam visszafelé. Az erdőbe kezdett visszatérni az élet, de már nem volt olyan elevenen, mint a nyár legelején. Ilyenkor júliusban észrevehetően egyre kevesebb madár dalol, de egy-egy kósza strófában azért még gyönyörködhetünk, és használjunk ki ennek minden pillanatát.    

    Tejoltó galaj

 Réti szegfű

 Kánya harangvirág

 Salgói vár