Erdei fülesbagoly fiókák

A most megosztott történetemmel szeretnék az idei nyártól búcsút venni. Rengeted élményt élhettem át az elmúlt hetekben és hónapokban, de az erdei fülesbagoly fiókákkal való találkozás volt a legkedvesebb a szívemnek. 

Júniusban a családommal, Gyulán töltöttünk el pár csodaszép és élményekben gazdag napot. Egyik este éppen a Gyulai várnál tettünk egy sétát, melyet az éjszakai kivilágítás igazán széppé varázsolt, amikor ismerős hangra, jobban mondva hangokra lettem figyelmes. A vár alatti hatalmas parkban, szép kort megélt gesztenyefák sorakoznak, melyeknek óvó lombsátra alól esedező kiáltások szűrődtek ki. Mihelyst meghallottam a hangokat, gyorsan ott is teremtem a hatalmas fák alatt, és kíváncsi tekintetekkel követni kezdtem azt az irányt, ahonnan kiszűrődtek. Percekig figyeltem a sötét félhomályban, de semmit sem láttam, azonban nem adtam fel a kutatást, hisz tudtam, hogy különleges pillanatoknak lehetek részese, ha sikerül megpillantanom a hangok tulajdonosait. Türelmemet siker koronázta, mert percekkel később, a fa egyik karján megjelent az első bagoly, aki izgatottan mocorgott, közben pedig szüleinek rimánkodott, ahogy csak apró torkán kifért. Egész álló nap nem evett, az este beállta pedig azt jelentette a számára, hogy elérkezett a lakoma ideje. Ám nem csak egymagában volt a baglyocska, nem messze tőle újra megmozdultak a gesztenyefa tenyér alakú levelei, és másik két aprócska test korvonala rajzolódott ki, akik ugyanúgy hangoskodtak, mint a testvérük. Nem hittem volna, hogy pont Gyulán, ezen a forgalmas, zeneszótól hangos és emberektől zsúfolt helyen fogom életem első fülesbagoly fiókáit meglátni. De a természet kincseire, mint láthatjátok, bárhol rá lelhetünk, ha nyitott füllel járjuk utunkat, vigyen az bármerre is. Hosszú percek teltek el mire megjelent az egyik szülő, csőrében elejtett zsákmányának feje fityegett, mellyel eltűnt a fa koronájának a takarásában. A hangzavar még erősebb lett, hisz mindegyik apróság a magáénak akarta a finom falatokat, és egyik ágról a másikra ugrálva követték a gondos szülőt. Már ekkor tudtam, hogy másnap, ha kivirrad az ég, újra ellátogatok, szerencsét próbálva hátha a világosban is megfigyelhetem a kis füleseket. Az nap este izgatottan hunytam álomra a szememet, és lelki szemeim előtt láttam a kis pihés baglyokat. Másnap útra is keltünk, hogy szerencsét próbáljunk. Amikor odaértünk elkezdtük a fákat kémlelni, de olyan sűrű lomb fedte be az ágaikat, hogy szinte alig láttunk valamit. Ekkor már sejtettem, hogy nehéz dolgunk lesz, és lehet, rá se bukkanunk az éppen pihenő idejüket tartó apróságokra. A talajon azonban rengeteg látnivaló tárult a szemeink elé. Igazi, mondhatnám úgy is temető állt a fák alatt. Az elmúlt éjszaka lakomájának a maradványai, apró csontok, madártollak, melyek egykor balkáni gerlének a testét borították, aprócska lábak, hejhes fekete rigó fiókák testének a részei, és kisebb-nagyobb szőrcsomók. Ezekből a hátrahagyott darabokból ki lehetett olvasni, hogy mik szerepeltek a fülesbaglyok étlapján. Nem mondom, hogy nem szorult össze a szívem a látottak miatt, és nem éreztem fájdalmat a kis fiókák elveszett életéért, de tudom, hogy ez a természet rendje, melyben mi tagadás vannak szomorú, szívbe markoló pillanatok is. De az élet természetes egyensúlya csak így maradhat fenn, és ezt el kell fogadnom nekem is, és minden természetbarátnak. Tovább folytattuk a kutatást, de újra fenn a magasban a fa lombja között, amikor is fenséges tartásával egy szép nagy eredi fülesbagoly tűnt fel a szemeink előtt. Éppen pihent, szemeit hol kinyitotta, de éppen csak résnyire, aztán újra összezárta. Hosszú volt neki az éjszaka, és munkával teli, hiszen ahogy a fiókáik nőnek, velük együtt nő az étvágyuk is, melyet egyre nehezebb oltani a szülőknek, így alkonyattól pirkadatig zsákmány után kutatnak, hogy megpróbálják a kicsiket jóllakatni, akik ugyancsak valahol a fa lombjának a sűrűjében pihengetnek. Tovább kerestük őket, és nem hiába. Amikor megpillantottam az első kis pihés tollruhában, kíváncsi tekintetekkel figyelő baglyot majdnem elállt a lélegzetem, izgatottságomtól pedig megremegett a kezemben a fényképezőgépem. Apró fejeit jobbra-balra tekergette, majd körbe, és néha úgy nézett ki, mint akinek fordítva van a fejecskéje a nyakán. Tágra nyitott szemei kíváncsian csillogtak, és majd kiestek a helyükről, annyira meresztgette őket. A számra hatalmas mosoly ült, összezárni sem tudtam örömömben. Nem messze tőle egy másik apró bagoly kukucskált rám a fa karjai közül. Az ő szeme is kíváncsiságtól csillogott, és ugyanúgy, mint a testvére nyakát tekergette ide-oda. Amíg a szülők aludtak ők elevenen nézelődtek, és a fáradtság legapróbb jele sem látszódott rajtuk. Ismerkedtek velem, akinek oly nagy örömet és egy egész életre szóló élmény szereztek. Két fiatal baglyot sikerült megfigyelnünk, és az egyik szülőt, a többiek valahol meghúzódva pihenhettek, de ez is számomra maga volt a csoda, a természet csodája mellyel megajándékozott.   

Vasárnap reggeli séta.

 Vízi csillaghúr

 Közönséges boglárka

 Lómenta

Szajkók riasztása

Az elmúlt hét elején végre beköszöntöttek a friss, kellemesen meleg nappalok, és a hűvös éjszakák. A tőlünk nem messze fekvő Zabarban, a hőmérő higanyszála hajnalra 3 fokig süllyedt, pár napra rá azonban visszatért a kánikulai forróság, és a fülledt meleg. Az idei év augusztusa igazán kitesz magáért, és mit sem törődik azzal, hogy az ősz már csak egy karnyújtásnyira van.

A múlt hét hétfőn egy aprócska baleset történt velem, éppen a hegy tetején ücsörögtem, amikor Bogyó örömittasan nekem szaladt, fellökött én pedig métereket gurultam, mígnem a boróka bokrok bírtak maradásra. Sajnos a fényképezőgépem objektíve is hűségesen követte utamat, de szerencsére nem történt baja. Nekem a lábam megzúzódott, és most a szivárvány minden színében játszi . Ennek a kis sérülésnek a nyomait még mindig magamon hordozom, de már legalább a fájdalom enyhébb, és a járás is könnyebben megy.  

Korán ébredtem vasárnap reggel, és lábfájás ide vagy oda, egy könnyed sétára indultam, amolyan óvatos, kicsit sántikálós sétára. Az erdő a szokottnál elevenebb volt, széncinegék, barátcinegék, csuszkák jeleztek egymásnak kapcsolat tartó hangjaikon, a fák sűrű lombja alól pedig szajkók méltatlan rikácsolása szűrődött ki. Vagy valamin tollba kaptak, mely náluk igen sűrűn előfordul vagy pedig egy számukra veszélyt jelentő ragadozó ólálkodott az erdei ösvényen, és őt szidták, úgy ahogy csak a csőrükön kifért.

A korai időre ellenére fülledt meleg fogadott, frissességnek még gyenge lehelete sem érződött. A nap ilyenkor a nyár legvégén, már jól érezhetően egyre tovább lustálkodik, de ezen a reggelen ébredése után a szürke fellegek takarásába bújt el, és csak az apró réseken tudott kikandikálni egy-egy vékonyka sugara. Pár hét eltelte alatt nagyon sokat változott az erdő. Látszólag még mindig zöldek a levelek, de egyre több sárga folt díszíti a lomkoronát, és nekik elég egy gyenge simítás ahhoz, hogy megváljanak addigi otthonuktól, és az utolsó táncukat járva aláhulljanak a talajra. Ahogy egyre vastagszik a puha avar, úgy lesz egyre világosabb az erdő, és egyre átláthatóbb a fák megannyi titkot rejtő koronája. Már most is jól érezhetően több a fény, melyben sorra bontogatják szirmaikat a nyárutó kedves kis virágai. Az erdő mélyén utamat kíváncsi szemeikkel figyelő, csokornyakkendős, és szépen fésült hajú pelyhes kenderkefüvet kísérték, lilás rózsaszín ruhácskájuk olyan csinos, mint akik bálba készülnek. Talán tényleg oda hivatalosak, a színpompás őszi bálba, ahol minden erdőlakó majd a legszebb, és legszínpompásabb ruháját ölti majd magára. Gombákat is kerestem volna, de egyet sem találtam, túl nagy a szárazság, nincsen nedvesség a talajban, ez pedig nem tetszik a kis kalaposoknak, talán a következő hetek meghozzák majd a várva várt bőséges csapadékot, mely kedvező feltételeket biztosít a növekedésükhöz. Az erdő széléhez érve igazi virágpompa fogadott. Augusztus végén, az árnyas erdőszéleken a fehér virágú erdei csillaghúrok, a nap sárgájában tündöklő enyves zsályák, és a szolid szépségű borsos és baracklevelű keserűfüvek virágai élik az életüket. Ha a természet is úgy akarja, kedves jelenlétükben egészen októberig gyönyörködni tudok. Hosszú percekig álltam és figyeltem őket, majd a tisztáson folytattam utamat. A sprencék, a lómenták már elszáradva álldogálnak, egyiken-másikon még van egy-egy kitartó virág, melyeket a lepkék sorra körbejárnak, hátha jut még nekik is belőlük egy pár cseppnyi nektár. De a lepkék is egyre kevesebben vannak, üde popmájukat a meleg nyári napok már megfakították, ékes szárnyaikat pedig az idő vasfoga megtépázta, de még így is angyali könnyedséggel szelték az egyre fülledtebb levegőt. A tisztás szélén, ahol a gyalogbodza sudáran álló szárai álldogálnak, egy vaddisznó nem régen hátrahagyott nyomára bukkantam, aki pont azon az ösvényen szedte patáit amin én a lábaimat. A gyalogbodzán a virágok már mind elhervadtak, helyüket apró bogyók vették át. Egyesek még zöldek, de sok olyan is akadt közöttük melyeket a nap meleg sugarai már megérleltek, ők fényes mély bordó színűre változtak. Tavaly, egy szép ősz elejei reggelen, amikor ugyanitt jártam egy éjszaka alatt nyoma veszett a gyalogbodzának, a termésekkel díszített fejeket mind leharapdálták, sejtésem szerint a szarvasok, mert a magas növényekhez alacsonyabb vad, mint a vaddisznó vagy az őz nem éri el. Lehet napok kérdése, és újra megnyit a bodzavendéglő, csak már nem a lepkéknek kínálja majd a finom falatokat, mint hetekkel ezelőtt, hanem a szarvasoknak.

A sétám végére az égbolt is derengősebbé vált, a komor felhők egymást követve robogtak tova dél felé, a hőség pedig egyre elviselhetetlenebb lett, és abban a pillanatban minden porcikámmal az ősz után vágytam. Jól tudom, nem sokan kedvelik ezt az évszakot, de nekem a tavasz után ez a második kedvencem. Várom a hűvös reggeleket, a kellemes meleg nappalokat, a napsugarak sárga fényét, a naplemente vörös színeit, de ugyanúgy várom a sejtelmesen ködös hajnalokat és az esős napokat is, mert mindegyiküknek megvan a maga varázsa és a szépsége.         

 Enyves zsálya

 Baracklevelű keserűfű

 Borsos keserűfű

   

A fiatal zöld küllő látogatása.

Júliusban izgatottan vártam azt a napot, amikor újra megpillanthatom egyik legkedvesebb vendégemnek az utódait. Az elmúlt években, szinte napra pontosan érkeztek meg a kis kertembe, de idén valami miatt nem találkoztam még velük. Pedig kacagásuk betölti az erdő ösvényeit, azonban megpillantanom ez idáig nem sikerült őket. A fák törzsén és ágain zajló eseményeket a lombkorona teljesen elrejti a kíváncsi tekintetek elől, így gyakran csak a fülünkre hagyatkozhatunk, ennek a madárnak pedig senki máséval össze nem téveszthető hangja van. Folyton folyvást csak kacag, amitől nekem is mindig jó kedvem lesz. Az idei esztendőben csúszott a látogatása, és tegnap délután jött létre a várva várt találkozás. Amikor észre vettem őt, éppen a talajon megbújva kutatott élelem után. Teste még a fiatalkori, apró foltokkal díszített tollruhába volt öltözve, mely tollazat már magában hordozta a szülőkre is jellemző olajzöld színeket, és a piros sapkácskát melyet a fejük legtetején viselnek, csőrük pedig, mellyel a táplálékukat kutatják fel, szép nagyra nőtt A zöld küllők óvatos, élénk madarak, akik elsősorban messzire hallatszó jellegzetes kacagó hangjukkal hívják fel magukra a figyelmet. Főként a szép kort megélt, öreg fákkal tarkított erdőségeket kedvelik, de, ha szerencsénk van, és a környezetünkben megtalálhatóak ilyen idős fák, akkor akár a saját kertünkben is feltűnhetnek. De nem csak a fákon élik az életüket, a többi harkálytól eltérően ők kiváltképp szeretnek a talajon időzni. Az étlapjukon főként rovarok szerepelnek, de az egyik legkedvesebb csemegéjük a hangyák, melyekből akár több száz darabot is képesek elfogyasztani egy-egy lakoma alkalmával. Mivel kedvenc elemózsiájukat a talajon kutatják fel, ezért igen ügyesen ugrál, vagy járkál a földön is. A hosszú csőre, hosszú nyelvet rejt, melynek a segítségével tudja a hangyaboly mélyében is felkutatni a hangyacsemegéket. Amikor télen beköszöntenek a fagyok, ők akkor is képesek addig vájni a fagyott földet, míg hozzá nem férnek a boly mélyén áttelelő hangyákhoz, és ha ez a nehéz feladat sikerül nekik, akkor jutalmul nagy lakomát tudnak csapni. Ez a fiatal zöld küllő is éppen az élelemszerzés fortélyaival ismerkedik a kertemben, és próbál a saját lábán megállni, hiszen közeleg az ősz, és neki addigra meg kell tanulni az életben maradás minden csínját bínját, hogy sikeresen át tudja vészelni élete első nagy próbatételt, a hideg, fagyos és táplálékban szegény téli hónapokat.

  

Gyalogbodza vendéglő.

 Nagy gyöngyházlepke

W-betűs farkincásboglárka

 Kis fehérsávoslepke

Az augusztusi nap felkelő sugarai, bágyadtan táncolnak a hegyek ormain, lent a völgyekben még félhomály üli meg az ösvényeket. Mintha mindenki aludna, csend van és nyugalom, a fűszálakon apró harmatcseppek őrzik a hűvös éjszaka emlékét. Némán, mozdulatlanul várják, hogy a nap első sugarai végigsimítsák őket, és akkor, mint az apró gyémántok, akiket földre ejtettek csilingelni kezdenek, és fényükkel beragyogják az egész tisztást. Nehézkesen szedem lábaimat a vállamig érő, katonás sorrendben álló csalánsereg büszke tagjai között. Védekezek ellenük, ahogy tudok, lábaimat és karjaimat hosszú ruha fedi, kezeim pedig zsebembe rejtve, pihenve várják, hogy átverekedjem magam a szúrós ellenállókon. Sikerül az átkelés, csak egy-két bogáncs potyautas szegődik mellém, akiktől ügyesen meg is válok mihelyst a tisztás túloldalára értek. A nap eső sugarai itt már ébresztőt fújtak a lakóknak, és a gyalogbodza vendéglő is tárt virágokkal üdvözli az első korán ébredő látogatóit. Közelebb megyek, hogy alaposan szemügyre vegyem a bogernyőkbe tömörült virágokat. Csinosak mind egytől-egyig, és emellett finom nektárral várják, a beporzásukat végző rovarokat. A korán ébredő nap meleg sugarai már gyengéden simogatják őket, a rovarok pedig szépen sorban tiszteletüket teszik. Van azonban, aki nem ment messzire, aranyos rózsabogár a virágok alatt álldogáló leveleken meghúzódva töltötte az éjszakát. Csinos zöld ruháját az éjszakai harmat cseppjei díszítik, a nap sugarai pedig úgy csillognak rajta, mint a csiszolt drágakövön. Nem mozdul, még az igazak álmát alussza, és nem törődik vele, hogy a reggel már megérkezett, ő rá se hederít, ráér még kitörölni az álmot a szeméből. Ahogy telik az idő egyre nagyobb a zsongás, rózsabogarak álldogálnak minden virágon, és úgy bújnak bele a szirmokba, mint a frissen vetett puha dunnába. Némelyiknek alig van ki üde zöld ruhája, a szirmok gyengéden fonják őket körbe. A lepkék is sorra érkeznek. Könnyed táncot lejtenek a tisztás szélén, majd ők is betérnek a bodzavendéglőbe. Különleges szépségű W betűs farkincásboglárkák, jókorára nőtt, narancssárga színekben pompázó nagy gyöngyházlepkék, fekete fehér mintás kis fehérsávoslepkék, és nagy ökörszemlepkék. Ahogy végignézek az egyre naposabb tisztáson, belőlük van a legtöbb, a nagy ökörszemlepkékből, de ők inkább a seprence fehér virágainak a társaságát keresik, csak egy-egy választja a bodzavirágot. Mindenkinek megvan a maga kedvenc helye, az ahol a számára a legfinomabb nektárt kínálják fel, és ezek szerint az ökörszemlepkéknek a seprence a törzshelyük. Nagyon szépen mutatnak a fehér szirmokkal büszkélkedő virágokon ezek a barna színben játszó pillék. De melyik lepke nem mutat jól, nekem mind nagyon tetszik, és mindig meglátom az összhangot lepke és virág között, talán azért, mert nagyon kedvelem őket. Már vagy egy jó órája figyelem a kis vendéglő életét, és annak szárnyas látogatóit, és ahogy a nap egyre magasabbra kúszik a kristály tiszta kék égen, úgy jelenik meg egyre több nagy gyöngyházlepke. A szél is felébredt éjszakai álmából, gyengéd kezeivel simogatja a tisztás növényeit, kik engedelmesen követik minden mozdulatát, hol jobbra, hol balra dőlve. Lágyan ringatóznak, mint a tenger vize, a nyugodtabb napokon. Csendes a táj, kedves társaim, akik hűségesen kísértek, bármerre is szedtem lábaimat a természet ösvényein, már nesztelenül motoznak a fák karjai között, nem dalolnak, de most is itt vannak, csak sokkal rejtettebben, mint ez idáig. Órákig el tudnák még időzni, és egy pillanatra sem kerítene hatalmába az unalom, mert nincsen pillanat, hogy ne történne valami kedves és különleges esemény. De indulnom kell, kezeimet ismét a zsebembe rejtem, és újra felveszem a harcot a csalánsereggel, akik most elpilledve az egyre melegebb levegőtől sokkal szelídebben viselkednek.         
            

 Kis fehérsávoslepke

Nagy ökörszemlepke 

Aranyos rózsabogár

 Aranyos rózsabogár

Augusztusi kánikula.

 Kardoslepke

Nagy ökörszemlepke

 Nagy gyöngyházlepke

Az erdő szélen vadgesztenyefa köszönti utamat, minden áldott sétámon ő az első, aki üdvözöl, és akinek a védelmére bízom a botomat, mely sétáim segítője. Ez a dús lomkoronával büszkélkedő gesztenyefa hosszú évek, sőt évtizedek óta áll itt, és évről-évre minden ősszel a szarvasok legkedvesebb elemózsiáját hullatja a talajra. Idén azonban a tavaszi havazásnak és a fagyos időnek a rossz emlékeit ő is őrzi. Levelei összeszáradva álldogálnak a karjain, és, ha a gyenge szellő beléjük kap, semmi ellenállást sem mutatnak, megadják magukat, búcsút vesznek otthonuktól, és halk zizegéssel hullnak alá a talajra. Felnézek az ágai közé, figyelem, hogy idén is megajándékozza e finom falatokkal az erdő szarvas lakóit, de szomorúan veszem tudomásul, hogy nagy lakomát itt nem fognak csapni. Egy-egy kósza szúrós bundába bújt gesztenye ringatózik odafenn, de nincsenek sokan. Tovább indulok, talpam alatt a száraz avar csörög, nem messze a bodzabokor rejtekében pedig vörösbegy csattogása töri meg a nyár végi erdő csendjét. A nap ilyenkor augusztus közepe felé már észrevehetően tovább lustálkodik reggelente, este pedig hamarabb álomra hunyja a szemét. Ma megelőztem őt, meleg, perzselő sugarai még a hegy mögött ébredeznek, de ennek ellenére már most meleg van, igazi nyári, fülledt forróság. Az egész hét így telt el, kánikulai meleggel, melyben a hőmérő higanyszála majd a 40 fokot súrolta. Ahogy haladok előre lépésről lépésre, megjelenik az első napsugár a fák koronájának a legtetején, majd sorban követik őt a többiek. A kis tisztás lakói még alszanak. Sáskák, lepkék, katicabogarak, aranyos rózsabogarak várják, hogy a nap melege végigsimítsa testüket. Nesztelenül álldogálnak a könnyed, vékony harmatruhát viselő fűszálakon. Fejem felett fecskék szálldosnak, vékonyka hangjuk alig hallható, a kék égbolton apró, fehér bárányfelhők kergetőznek, de hiába a nagy igyekezet nem érik utol egymást. Az éj leple alatt valakik jártak erre, talán szarvasok vagy vaddisznók voltak, lábaiknak nyomát a letaposott növényzet mutatja. Örülök is a csapásuknak, így én is könnyebben át tudok vágni a fejem magasságáig érő seprence, csalán és lómenta seregen. Egy hete voltam kint, de ezen idő alatt nagy változás ment végbe az erdőn. A fák, ideje korán kezdték meg leveleiknek az elhullatását, melyben nagy szerepe volt a perzselő forróságnak, és a csapadék hiányának. Ahogy haladok előre az ösvényen, olyan érzés kerít hatalmába, mintha már az őszi erőben szedném a lábaimat, pedig még nyár van, és igaz, hogy az új évszak már a természet ajtaján kopogtat, de addig még hetek vannak hátra. Gyenge szellő űz pajkos játékot a fák leveleivel, melyek könnyed tánccal, életük utolsó táncával hullnak alá a talajra, és egyre csak sokasítsák a talajt beborító puha lombszőnyeget. Utam ugyanazon az ösvényen vezet melyen egy hete is jártam. Keresem sorra a virágokat, és szomorúan látom, hogy a nagy hűségtől és a friss víz hiányától ernyedten, összepöndörödve, lehajtott fejecskéikkel szomorúan álldogálnak. Várják a szebb napokat, és bíznak benne, hogy talán az eső még erőd adhat egyre gyengébb testüknek. A talaj porzik a lábam alatt, melyen a repedések egyre nagyobbak, hisz napról napra egyre nehezebben elviselhető a forróság. Én is érzem magamon a meleg napok terhét, és hiába van kora reggel, a levegő egyre fülledtebb és izzasztóbb, a lábaim egyre nehezebben visznek előre, így inkább úgy döntök, hogy megállok és megpihenek. Pihenő helyemül egy öreg tölgyfa puha fűszálakkal borított árnyékát választom. Láthatóan a fűszálak is szeretnek itt a tölgy védelmező ölelésében élni, mert még ebben a nagy szárazságban is olyan üdék, mint a nyár elején, nem úgy, mint a mezőket beborító rokonaik, akik kitikkadva álldogálnak. Nekik nincsen védelem a fejük felett, egész álló nap a forró sugarak égetik a testüket, és már nehezen bírják, láthatóan egyre nehezebb elviselniük nekik is a hőséget és a szárazságot. De itt a nagy tölgy alatt élők boldogan virulnak, és ha ők jól érzik itt magukat, akkor ez egy nagyon jó kis otthon lehet, melyet én is, igaz csak rövid időre birtokba veszek. Táskámat, mely radiátorként fűti a hátamat, magam mellé teszem, és kulacsomból vizet kortyolok. Amikor elindultam otthonról még kellemesen hideg volt, de mostanra olyan mintha perceken keresztül a tűzhelyen melegedett volna. Hátradőlök és figyelem a fa lombját, az ő levelei még zöldek, de itt-ott megbújva már megjelentek az első sárgás színek is. A dús levelek között pedig feltűnnek az erdőlakók kedvelt csemegéi is a makkok. Most még erősen kapaszkodnak az ágakhoz, és csak aprócska orruk kukucskál elő az őket körbeölelő kupacsból, de hetek múlva elkezdi őket hullatni a fa, és akkor az ő kopogásuk fogja megtörni az őszi erdő csendjét. Addig azonban még van idő, és minden nappal, ahogy haladnak előre a hetek ők egyre érettebbé és nagyobbá válnak. Akkor lesz ám itt nagy lakoma, éjjel nappal szorgos és éhes vendégek teszik majd tiszteletüket. A hideg téli napokra előre gondoló szajkók, csíkos bundás aprócska erdei egerek, daliás szarvasok, kecses őzek, folyton egymással veszekedő vaddisznók, puha vörös bundába bújt mókusok szedegetik, rágcsálják és rejtegetik majd a terméseket. Szinte lelki szemeim előtt látom, ahogy a szajkó sorra nyeli el a finom csemegét, egyiket a másik után, és mindig, akárhányszor megtudom figyelni ámulatba esek, hogy fér el annyi makk a begyébe, de elfér, olykor 8-9 lapul benne, de kutatások szerint képes 14 makkor is elnyelni. Ezeket pedig gondosan elrejtegeti az avar védelmébe, fák üregeibe, előre gondolva az ínséges téli napokra. A völgyből neszezés hallatszik, óvatosan felállok, mert sejtem, hogy valamilyen vad lehet a hang kiváltója, őz, róka, szarvas vagy akár egy vaddisznó. Behúzódok a fa törzse mögé és figyelek, ki lehet az, nem látom, majd pillanatokkal később egy csinos csíkos bundácskát viselő vadmalac tűnik fel a bozótos szélén. Aprócska orrával bőszen az avart túrja, kutat, keres, hátha valamilyen finom, a foga alá való csemege lapul meg alatta. Egyedül van, se a mamája, se a testvérei nincsenek a közelében, de még csak neszek sem szűrődnek ki, hogy követnék őt a többiek. Magányosan keresgél, majd gondol egyet, visszafordul és elnyeli őt a sűrű bozót. Még egy darabig hallom a halk, távolodó hangját, majd elhalkul, és újra a csend veszi át az uralmat az erdő felett. Talán ott pihennek a többiek a sűrű bozótban, és hozzájuk tért vissza. Ismerős nekem is ott lent a völgyben az a szúrós vadszederrel benőtt ösvény. Kora tavasszal, amikor még nem borítja levél és friss hajtás a bokrokat, könnyebben át lehet hatolni köztük, én is jártam már arra, és egy szép nagyra nőtt vaddisznó délutáni sziesztáját zavartam meg. Szegény nagyon megrémült váratlan látogatásomtól, patáit egymás után szedve csörtetett végi a szúrós bokrok seregén. Bevallom, akkor engem is meglepett, ahogy a semmiből előtűnt, és az én szívem is hevesebben vert a kelleténél. Talán most is ott pihenget, csak már nem egyedül, hanem kis családja társaságában és lehet tőle kóborolt el ez a kis kíváncsi, korgó gyomrú malacka. Visszatértem a tölgyfa alá, táskámat a hátamra vettem, és búcsút vettem árnyákot adó vendéglátómtól. Lassan visszaereszkedek a völgybe, ki a nap fényében fürdő tisztásra, ahol már minden lakó ébren van, színes szárnyaikkal a forró levegőt szelik, vagy süttetik magukat a fűszálakon az egyre perzselőbb napsütésben. Szép nagyra nőtt kardos lepkék, nagy gyöngyházlepkék, nagy ökörszemlepkék, zöld ruhába bújt aranyos rózsabogarak lakmározzák a virágok édes nektárját, miközben méhek igazi kis hada zümmög a lómenta virágjai körül. Ők nem foglalkoznak a meleggel, szorgalmasan gyűjtik a nektárt, és szálldosnak egyik virágról a másikra. Nem időzök sokáig köztük, inkább visszahúzódok a fák kicsit hűvösebb ölelésébe, és utamat a pelyhes kenderkefüvekkel és erdei csillaghúrokkal tarkított ösvényen folytatom hazáig.

 Vízi csillaghúr

Pelyhes kenderkefű

Aprócska vadmalac

       Szajkó

Az augusztusi erdő lakói.

 Tarka koronafürt

 Bársonyos kakukkszegfű

 Vízi csillaghúr

 Pelyhes kenderkefű

 Harangvirág

Vajszínű ördögszem

Sárgulnak a falevelek

Napok óta kánikulai meleg teszi próbára nem csak a mi, hanem a természet lakóinak is az életét. Napközben a hőmérő higanyszála majd a 40 fokot súrolja, és az éjszakák sem hozzák el a várva várt felfrissülést. A levegő forró, a nap sugarai szinte perzselik a tájat, és az erdő ösvényein is a fülledtség vette át a hatalmat. Minden porcikámmal az enyhülést várom, és ezzel az érzéssel tudom jól, nem vagyok egyedül.

Az elmúlt hétvége még kellemesebb időjárással telt el, és a most Veletek megosztott történetemet akkor élhettem át.

A hét hat napján korán ébredek, egy napom van, a vasárnap, amikor tovább lustálkodhatnék, de hogyan is tudnák lustálkodni, amikor odakinn a természet ösvényein megannyi csoda várja az érkezésemet. Amikor utamra indultam, a nap aranyló korongja a hegy mögött ébredezett, nagyokat ásítva törölte ki az álmot a szemeiből. Lent a völgy mélyén a pirkadat félhomálya álldogált, talán maradt volna még, nem akart búcsút venni a tájtól, de ahogy a nap egyre feljebb merészkedett a horizonton neki mennie kellett, ezen a reggelen is. Lomhán, mint akinek minden lépést nehezére esik megtennie elkullogott a völgy legmélyebb zugába, hogy naplementéig ott töltse idejét. Távozásával egyre világosabb lett, a nap sugarai könnyed mozdulatokkal a hegy tetején álldogáló fák lombjait simogatták, a szél pedig gyengéden, gyermeki pajkossággal táncoltatta a leveleket. Ahogy végigpillantottam a fölém magasodó erdőn minden a réginek látszódott, de mégis, mintha valami megváltozott volna. Augusztust írunk, és tudom, az időjárás nem ezt bizonyítja, de lassan és biztosan vége a nyárnak. Mások a színek, a fák és a bokrok levelei megfakulni, megsárgulni látszanak, már nem olyan hetykén ülnek az ágakon, mint hetekkel ezelőtt, ernyedten, megfáradva ringatóznak a szélben, és egy-egy szemeim láttára vált meg addigi otthonától. A hegyoldal homokos talaja mély repedéseket hordoz magán, mint az idős emberek dolgos kezei. Hosszú meleg napok teltek el csapadék nélkül, és a nap sugarai minden csepp vizet kiszívtak a földből. A benne élő virágok pedig bágyadtan álldogálnak, és gondolatukban az esőről, a szomjúságukat oltó friss vízről álmodoznak.

Ezen a reggelen egy új, eddig még csak egyszer végigjárt ösvényen indultam útnak, mely meredeken vezetett felfelé a hegy teteje felé. A ligetes erdőben rég nem látott kedves lakók tűntek fel a szemeim előtt. Barna alapon, fehér pettyeket viselő erdei szemeslepkék reppentek könnyed mozgással egyik napsütötte levélről a másikra. Amikor földet értek szárnyaikat széttárták, és hagyták, hogy a meleg átjárja minden apró porcikájukat. A pihenés azonban pár pillanattól nem tartott tovább, újra szárnyra kaptak, tettek egy kört az egyre fülledtebb levegőben, és szinte centiméterre ugyanazt a helyet választották a landolásra, mint ahonnan elindultak. Hosszú percekig figyeltem őket, és ezen idő alatt egészen pontosan tizenkétszer szálltak fel, tettek egy-két kört és szálltak vissza. A második után, már én is pontosan tudtam, hogy mi fog következni, így letelepedtem egy kidőlt fa talajon nyugvó törzsére, és semmi más dolgom nem volt, mint várakozni. Jól is esett a pihenés, kortyoltam egyet a friss vízzel megtöltött kulacsomból, és a lepkéket figyeltem. Miután kipihentem magam felálltam, és magukra hagyva az erdőlakó lepkéket tovább folytattam az utamat. A ligetes erdőben szebbnél-szebb virágok csalták ezen a reggelen is a tekintetemet, és olyanokkal is találkoztam, melyeket ez idáig még nem sikerült megfigyelnem. Lila szirmukkal, és aprócska fejecskékkel szomorúan a talajt figyelték a harangvirágok, leveleik ernyedten ültek a száraikon. De nem csak ők voltak bágyadtak, a bársonyos kakukkszegfűk levelei és üde rózsaszín virágai is az éltető eső után sóvárogtak, és mit nem adtak volna egy korty friss vízért. Hátizsákomat levettem a hátamról, és elővettem belőle a kulacsomat, tudtam nem sok, amit adhatok neki, de talán több mint a semmi, és szívem minden szeretetével locsoltam meg a talajt, hogy tikkadt kis gyökereik nedvességhez jussanak. Nem vagyok csapadékot adó felhő, aki könnyed cseppjeit óvatosan a talajra szórja, de abban a pillanatban az szerettem volna lenni, hogy az erdő minden egyes lakójának a szomjúságát olthassam. Kulacsomból az utolsó cseppet is nekik adtam, majd tovább folytattam az utamat felfelé, az egyre meredekebb hegyoldalon, mígnem egy szép kort megélt cserfa maradásra nem bírt. Árnyékot adó koronája alatt, korán elhullajtott termései tarkították a talajt. Kupacsos makkjuk úgy néz ki, mint egy dús hajkorona, mely úgy öleli körbe az apró fejecskét, hogy annak kíváncsi szemei sincsenek ki belőle, csak egyedül a hegyes kis orruk látható. Egyiket a kezembe fogtam, és akkor éreztem, hogy valóban közeleg az ősz, és ha a természet is úgy akarjak a lakóinak a dőzsölés időszaka. De nem csak ők jelzik az évszakváltást, a vadszeder bokrokon a nyári nap sugarai fényes feketére érlelték a gyümölcsöket, a fekete bodzák is már érett bogyóit kínálják az arra szálló éhes csőröknek, és a kökény levelei között is mély kék termések bújnak meg. Nem messze tőlem éppen egy fiatal kökénybokor álldogált. Karjait szúrós tüskék díszítették, ernyedten álló levelei között pedig kék bogyók húzódtak meg, és hol itt, hol ott kukucskáltak elő. Egyik vékony ága, csinos szitakötőnek adott pihenő helyet, aki nem vette észre a közelségemet, vagy csak nem foglalkozott velem, mert zavartalanul és mozdulatlanul álldogált. Tavaly ősszel láttam először erdei rablót, ez a becsületes neve, ennek ez erdő mélyén éldegélő szitakötőfajnak. Tudni kell róla, hogy ő az egyedüli hazánkban otthonra lelt szitakötő, aki kifejlett állapotban telel át. Ősszel, amikor a hőmérséklet egyre alacsonyabbra süllyed, egy megfelelő helyet keres magának, mely kellően védett ahhoz, hogy a hideg téli hónapokban, a kemény fagyokkal szemben biztonságos otthonául szolgáljon. Az alant elterülő erdőség fáin a nap sugarai cikáztak, az égbolt szinte teljesen kristálytiszta volt, csak a messziben úszott egy-két fehér felhőpamacs, lustán, sehová sem igyekezve. Meleg lett, és nagyon jól esett az öreg cser árnyékában időzni. De nem csak nekem tetszett a védelmező fa társasága, erdei peremizs, nem messze tőle tarka koronafürt, és pelyhes kenderkefű is ezt a helyet választott otthonául, és láthatóan nagyon jól megvoltak egymás táraságban. Csendes volt az erdő, és már ez így is marad jövő tavaszig, már csak a madarak kapcsolattartó, vagy riasztó hangjai törhetik meg a némaságot. Lassan szedelőzködnöm kellett, ideje volt hazafelé szedni a lábaimat. Utamon a csuszkák kedves „tveet-tveet-tveet” hangjai kísértek, melyekhez időről időre egy zöld tollruhás, zöld küllő is becsatlakozott, vidám kacagásával. Lent a hegy aljában, borzas peremizsek, vajszínű ördögszemek és erdei csillaghúrok süttették magukat a nyári nap egyre melegebb sugaraival. Kora reggel, amikor elmentem mellettük még a pirkadat félhomályában aludták az igazak álmát, de azóta a nap már magasan járt az égbolton, és sugarai őket is elérték, éppúgy, mint az erdő talaját, melyre szebbnél-szebb mintákat rajzoltak.

 Sárguló falevelek

 Csertölgy makk

 Erdei peremizs

 Erdei szemeslepke

 Erdei rabló szitakötő

 Érik a kökény

Érik a vadszeder

A napraforgók titkos élete.

A tavasz és a nyár a virágok pompájáról szól. Az erdők, mezők ösvényeit járva szebbnél-szebb virágok mosolyognak ránk széttárt szirmaikkal. Egyesek magányosan élik életüket, vannak, akik kisebb csoportokba verődnek, de olyanok is akadnak, akik hatalmas területeket vesznek uralmuk alá, és amíg a szemünk ellát, beborítják az egész határt. Kora tavasszal a még csupaszon álló fák árnyékában, keltikék terítettek színes szőnyeget lábaink elé. Június elején piros pipacstengerben úsztak a rétek, most pedig a napraforgók mosolyognak ránk kedves kis arcocskájukkal. Számomra ők képviselik a nyár legüdébb színfoltját.

A napraforgó hazán egyik legkedveltebb haszonnövénye, és olajának kedvező hatása miatt gyógynövénynek számít. Egyéves növények, akik szereti a meleg nyári napokat, és a napsugarak szikrázó fényét. Sudár termetükkel és csinos szirmaikkal, melyek a nap sárgájában játszanak, ügyesen szívünkbe lopják magukat.

A napraforgók nem csak szépségük és jótékony hatásuk miatt kedveltek, hanem viselkedésük is ámulatba ejtő, melyre időről-időre rácsodálkozunk. Van egy olyan tulajdonságuk, melyet a nevük is magában hordoz, hogy képesek az égbolton haladó nap korongjának a helyzetét követni. Jól megfigyelhetjük mink is, hogy a növekedésben lévő növény feje, mindig a nap helyzetével megegyező irányba néz. Amikor a pirkadat első jelei megjelennek az égbolton, apró fejeikkel már a napkeltét figyelik és várják, hogy az első sugarak felmelegítsék őket a hűvös éjszaka után. Majd ahogy a nap halad nyugat felé, ők úgy fordulnak utána, amikor pedig nyugovóra tér, ők az éj leple alatt tovább folytatják mozgásukat, hogy mire eljön a pirkadat újra, a nap felé fordulva várják az első melengető sugarakat. Amikor a növény kifejlődik, ez a mozgás megáll, elnehezült fejeikkel már nem követik a nap állását, hanem kelet felé beállva élik tovább a napjaikat egészen addig, amíg egy szép őszi napon be nem takarítják őket.  

A napraforgók rejtélyes életére hosszú éveken át nem találtak magyarázatot, mígnem a tavalyi esztendőben a Kaliforniai Egyetem kutatóinak sikerült megfejteni, ezeknek a csodálatos növényeknek a titkát. A szemmel látható megfigyeléseinkre megszületett a magyarázat. A fiatal, még növekedésben lévő növényeket egy belső óra vezérli, mely a nap fényének a hatására a napraforgók növekedését szabályozza. Ez a növekedés napszakonként eltérést mutat, azaz a szár nem egyenletesen növekszik. Napkelte után a világos, napsütéses időszakban a növény kelet felé eső oldalában lévő sejtek az aktívabbak, így azon az oldalon figyelhető meg a növekedés, míg éjszaka ennek éppen az ellenkezője történik, azaz a nyugati felé eső oldalában lévő sejtek aktivizálódnak, így azon oldala növekszik. Így ez a magyarázata annak, amit mi szemeinkkel látunk, hogy a napraforgók a nap felé fordulva élik az életüket a növekedésük szakaszában, melynek köszönhetően sokkal jobban tudnak fejlődni, növekedni. De most joggal lehetne kérdezni, hogy a kifejlett növények miért kelet felé néznek, és miért a felkelő nap sugarait várják? Erre pedig igen egyszerű a magyarázat. A hűvös éjszaka után minden élőlény arra törekszik, hogy testük minél előbb átmelegedjen, és ezt az átmelegedést a felkelő nap sugarai biztosítják a számukra. A napraforgók sincsenek ezzel másként, virágba borult tányérjaikkal minden áldott reggelen arra várnak, hogy a nap melengető sugarai végigsimítsák őket. Hiszen, ha a virágaik kellemesen át vannak melegedve, sokkal vonzóbbá teszik őket, a beporzásukat végző méhek és egyéb rovarok számára, akik a reggeli időszakban a legaktívabbak. Ennek a tulajdonságuknak köszönhetően ők sokkal nagyobb előnyhöz tudnak jutni, és már kora reggel zümmögő rovarok serege veszi őket körbe, mely elengedhetetlen a sikeres szaporodásukhoz.

A napraforgók egyik ékes bizonyítékai annak, hogy lássuk, milyen csodákat is rejt a természet, hogy a benne otthonra lelt élőlényeket segítse fejlődésük, növekedésük és egész életük alatt.