Vasárnap reggeli séta.

Imádkozó sáska nőstény

 Erdei rabló szitakötő

 Ébred a tisztás

 Koronás keresztespók

 Macskafarkú veronika

Szeptember közepén járunk, ilyenkor már reggelente a nap izzó korongja egyre tovább lustálkodik, amikor pedig felébred, melengető sugarait kinyújtóztatja, és gyengéden végigsimítja a tájat. Vasárnap kora reggel indultam útnak, akkor még csak egy-egy kósza sugár érte el a tisztás szélét. A seprencéket már csak itt-ott díszíti egy-egy kósza virág, sokuk elszáradva álldogál. Az elmúlt hetekben többször érkezett égi áldás, melynek köszönhetően a csalánsereg tagjai erősek és üdék. Mint minden erre vezető sétámon, most is meg kellett velük küzdenem, erejük pedig mintha egyre nagyobb lenne, még a nadrágon át is érezni lehetett apró tüskéiknek a szúrását. Az egyikük ágai között szép nagyra szőtt pókháló álldogált, melynek kellős közepében az otthon büszke tulajdonosa ébredezett. Mozdulatlanul várakozott, talán a nap melengető sugarait várta, hogy a csillagfényes éjszaka alatt áthűlt testét felmelegítse. Én már tudtam, hogy nem kell sokat várnia, mert az erdőszél fái között felsejlett a meleget adó izzó korong, melyet nem csak ő, hanem a tisztás többi lakója is repesve vár. Éppen ahogy a túl oldalra értem, egy csillogó harmatos ruhába öltözött légyen akadt meg a tekintetem. Majd nem sokkal mellette, egy szép nagyra nőtt manó álldogált mozdulatlanul. Barna testét a nap sugara melengette, és semmi kedve sem volt megmozdulni. Fűrészes mellső lábait összekulcsolta, és imáját mormolta. Percekig guggoltam mellette, figyeltem őt, és bevallom, nagyon nehezen tudtam elszakadni tőle, hisz jól éreztem magam a társaságában. Azonban indulnom kellett, mert még hosszú út, és egy új ösvény felfedezése állt előttem. A tisztás után újra az erdőbe értem, ahol a fiatal bükkfákon egyre kevesebb a levél, és a hézagos lombkoronájuk között, már látni lehetett a kristálytiszta égbolt kékjét. Sokkal világosabb az erdő, mint hetekkel ezelőtt, amikor az üde zöld levelek és a dús lombsátor alig engedett át valamicske fényt. Ahogy lábaimat szedtem a csörgő avarszőnyegen, egy hófehér kalapot viselő gomba köszöntötte az utamat. Most jön az ő idejük, ha lesz elegendő csapadék és kellemesen meleg idő, akkor sorra bújnak majd elő az avar védő takarásából. Be kell, hogy valljam Nektek, hogy nem vagyok egy nagy gombaszakértő, enni is csak a csiperkét, és a szüleim által szedett igazi gombát eszem meg, én inkább csak fotózom őket. Fotóalanyaim pedig főként a csinos külsejű mérgező gombák, mint a párducfoltos vagy a légyölő galóca. Idén azonban még egyikkel sem találkoztam, pedig lassan eljön az ő idejük is, és izgatottan várom, hogy ott ahol tavaly nőttem idén is napvilágot látnak e. Ahogy telt az idő úgy értem egyre magasabbra, de nem folytattam utamat a szokott ösvényen, hanem letértem róla és elindultam a mély völgy irányába. Éppen egy piros bogyókkal díszített csipkebokor ágai között próbáltam meg átjutni, amikor egy erdei rabló szitakötő reppent fel előttem. Megálltam és vártam, hátha visszatér a kiindulási helyére, és így is lett. Éppen ott landolt, ahol pillanatokkal előtt felszállt. A hegyoldalon még sütött a nap, szárnyai megcsillant a fény és ő nyugodtan élvezte a meleg simítást. Lent a völgyben sejtelmes félhomály ült,  ide a mélybe húzódik vissza a szürkület minden áldott nap, aki se a nappalhoz, se az éjszakához nem tartozik. Jó 30 méterre tőlem, négy szarvastehén szedte patáit, egyiket a másik után, majd eltűntek a vadszederbokrok takarásában. Ha egy kicsit előbb érkeztem volna, tovább csodálhattam volna szépségüket, de nem vagyok telhetetlen, ennek a pár pillanatnak is nagyon megörültem. A völgy legalján vastag az avar, a bokám fölé ér, de vannak olyan növények, melyeknek ez nem jelent akadályt. Egy kidőlt mohás fa mellet, apró élénksárga szirmokat viselő virágra bukkantam. Ez idáig még nem találkoztam vele, így becsületes nevét sem tudtam. Pompája már a végéhez közeledett, mert a szép hosszúra nőtt száron, már csak egy virág díszlett, a többiek már hosszú napokkal ezelőtt elhervadtak. De legalább őt láttam, és sokat segített abban, hogy be tudtam azonosítani. A neve nem más, mint a kakicsvirág. A völgy mélyéből lassan felfelé kapaszkodtam a másik oldalra, utamat pedig a kerek repkény halványlila virágai kísérték. Amikor kiértem a völgyből újra világos, és napsütéses idő fogadott, a kora reggeli hűvös levegőt kellemesen meleg váltotta fel. A domboldalon, a fű üdén zöldellt, közte pedig lila virággal büszkélkedő macskafarkú veronika virított. Egyedül, magányosan álldogált, szára a fény felé tört és sokkal nyúlánkabb volt, mint a kis tisztáson élő rokonai. Egy fürge gyík pedig félig lehunyt szemmel süttette magát az őszi napsütésben. A néma csendet hirtelen egy csuszka pár csacsogása törte meg, majd a széncinegék is riasztani kezdtek. Hosszú volt az út még hazafelé, de egy pillanata sem telt el unalmasan. Vadszederbokrok, csipkebokrok érett termései, nehézszagú gólyaorrok rózsaszín virágai, újra fehér virágokat nevelgető közönséges derecevirágok, és hagymaszagú kányazsomborok kedves látványában gyönyörködhettem. Visszafelé is a tisztáson keresztül vezetett az utam, ahol egy szintén újra virágba borult molyűző ökörfarkkóró virított. Élénksárga virága szó szerint csalta a tekintetemet, és az egyre száradó növények között igazi színfolt volt.

Az ősz eleji erdő számtalan csodát rejt, mely csodák csak arra várnak, hogy felfedezzük őket. Járjátok Ti is a természet ösvényeit és fedezzétek fel azt a sok kincset és szépséget melyet veletek is megoszt.

 Molyűző ökörfarkkóró

 Közönséges derecevirág

 Hagymaszagú kányazsombor

 Kakicsvirág