Hópihék tánca

Őzgida

Őzgida

Őzsuta

Egész álló nap sűrű, szürke fellegek uralták a tájat, a szél jeges simítása pedig jelezte, hogy változás közeledik. A korán jött tavaszias idő, mely oly sok élőlényt becsapott a végéhez ért, újra a tél vette át a hatalmat, az a tél melynek ilyenkor lennie kell.

Kora délután az első, legbátrabb hópihe útjára indult, átfúrta magát a vastag felhőn, és sorra csalta a többieket magával, hogy jöjjenek ők is, és együtt, szorosan összetartva öltöztessék a tájat a januárhoz méltó ünneplőbe.

Újra puha hó borította be az erdő minden zugát, még a völgy legsötétebb mélyét is, és néma csend szállt a fák közé, melyben hallani lehetett az apró hópihék halk zizegését. Szelíden hullottak alá az égből, és sorra mindenki elfoglalta a maga helyét. Voltak, akik a fák csupasz karjait takarták be, voltak, akik a bokrok sűrűjébe bújtak, voltak, aki a tisztás sápadtan álldogáló növényein pihentek meg, de legtöbben a talajon szoroskodtak, és puha dunnaként fedtek be mindent.

Az erdő szélén őzsuta szedte büszkén lábait, nyomában pedig gidája haladt. Patáik mélyen a hóba süppedtek, csinos kabátkájukat pedig fehér pihék díszítették. Ősszel ők is magukra öltötték téli viseletüket, melyet puha meleg szőrök borítanak, hogy a fagyos hidegben ne fázzon a testük. De nem csak a hidegtől védi őket takaros kis bundájuk, hanem rendkívül ügyesen tudnak benne rejtőzködni is. Hisz nehéz és kiszolgáltatott ilyenkor az életük, nincsen sűrű bozót, nincsenek dús lombbal büszkélkedő bokrok, akik védő karjaikkal rejthetnék el őket.

A suta megállt, fejét lehajtotta, és rágcsálni kezdte a növényzetet, melynek már sem zamata, sem íze nem lehetett, de az éhség nagy úr, melyet csillapítani kell. Míg a suta eszegetett a gida nézelődött, ismerkedett azzal a fehér valamivel, ami az égből hullott alá. Az első tele a kicsinek, mely megannyi új élményt tartogat a számára. Így mindent meg kell vizsgálnia, finoman remegő orrcimpájával meg kell szaglásznia. Láthatóan jobban érdekelte a frissen esett hó, mint az igencsak szegényes lakoma. Az anyja folyamatosan figyelte kicsinyét, és amikor már túl messzire merészkedett, ő is elindult követve gyermekét, nehogy szeme elől veszítse.

A csendben hallani lehetett óvatos lépteiknek halk neszét, ahogy egyre távolodtak, mígnem teljesen bele nem olvadtak, az egyre sötétedő erdő védő menedékébe.