Alkony az erdőszélen

Bármikor lépek rá természet ösvényére, nem tudok olyan alkalmat mondani Nektek, amikor ne kedveskedett volna nekem valamilyen szép pillanattal, de, ha pontosabban akarok fogalmazni pillanatokkal a természet. Hiszen bármikor indulok el az utamra, odakint az erdő vagy a mező ösvényein, mindig van valami kisebb nagyobb élmény, mely a szívembe lopja magát. Ezekhez, az élményekhez azonban kell egy nagyon fontos dolog, mégpedig a természet feltételek nélküli szeretete. Elfogadni úgy, ahogy teremtve lett, és olyannak szeretni amilyenné formálta magát. Nem gondolkodni azon, hogy mi lenne ha…, hanem élvezni és örömmel átélni azokat a szépségeket, melyeket megoszt velünk. Tisztelettel és alázattal haladni az utunkon, minden egyes pillanatban, amikor megadatik, hogy a társaságában legyünk. Ha pedig így cselekszünk, sok gyönyörű élmény, újabb és újabb lakók felfedezése, megismerése fog ránk várni.

A minap éppen egy ilyen gyönyörű élmény adatott meg nekünk. A roham léptekben közeledő este, sejtelmes fátylát már kezdte a tájra borítani, amikor az erdő ösvényén szedtük a lábunkat. Az égboltot gondosan betakaró szürke fellegek pedig sorra engedték útnak az aprócska hópelyheket, akik mind-mind ártatlanul lebegtek, mintha eszük ágában sem lett volna, hogy beteljesítsék sorsukat, és a talajon pihenjenek meg. Kavarogtak, vígan himbálóztak a levegőben, és amikor a jeges szél beléjük kapott vitte, repítette őket egyre-egyre messzebb. A hideg az arcomat csípte, a hópihék pedig könnyed fátylat szőttek a pillantásaim elé. A hetek óta tartó kisebb nagyobb havazások egyre csak vastagítják a puha fehér dunnát, és vannak helyek, ahol már a térdig érő hóban tudok lépkedni. De tél nem adja fel, még így március elején sem akar engedni szorításából. A havazás nem tágított, egyre-egyre több pihe érkezett a magasból, felfogva még azt a kevéske fényt is, amit a szürkület még adhatott. Ekkor az erdőszélen, egymás után menetelő szarvasokra lettünk figyelmesek. Egymás után, kisebb-nagyobb lemaradásokkal, szabályos libasorban szedték patáikat. A alkonyat már nem sok fényt hagyott, hogy tisztán lássam őket, de egy-két fotót tudtam készíteni róluk. Szerencsére a szél nekünk kedvezett, a fa vastag törzse pedig óvón eltakart minket, így szemtanúi lehettünk a 24 tagot számláló nősténycsapat kora esti vonulásának. Menet közben meg-megálltak, próbálkoztak a szinte lehetetlennel, előkaparni egy-egy falat füvet a vastag hóból, de nagy sikerrel nem jártak. Számukra is, mint a többi lakó számára egyre nagyobb kihívást jelent a hosszúra elnyúlt él.

A gímszarvasok családi csoportokban élnek, melyek nemek szerint különülnek el. A csapat élén mindig az ereje teljében álló vezértehén áll, és annak borja, aki a csapat rangelső tagja. Mindig a vezértehén vezeti a csapatot, és, ha ő menekülőre fogja, mert bármilyen veszélyt érez, a többiek követik. A csapat többi tagja ugyancsak tehenek, és azok bika, vagy ünő borjai. A természetnek hála, ezen a téli hangulatú, tavaszi estén, tehenekből álló, nősténycsapattal sikerült találkoznunk. Mégpedig ugyanazon a helyen, ahol általában az őzek is vonulni, keresgélni szoktak, ahol a patákkal kitaposott vadcsapás vezet. 

Hálás voltam a természetnek, hogy újra ilyen szép élménnyel ajándékozott meg minket, és, hogy megadta nekünk a velük való találkozást.