Komisz idő

Az idei esztendő igen változékony téllel ajándékozott meg minket. Volt amikor, egészen enyhe, már-már tavaszias napok csalogatták elő a természet aprócska lakóit, és voltak kemény faggyal, és hóval tarkított időszakok is. Mindezek ellenére annyi sok szép pillanattal, és egész életre szóló élményekkel kedveskedett nekem a természet, hogy nem tudok elég hálás lenni érte.

A téli hideg időjárás hozta el nekem Szotyit, a kis vörös mókust, akinek folyton korgó kis gyomra, mindig megnyugvást talált, és mind a mai napig talál a kiskertem etetőiben. Már több történetem szólt a kis vörös kabátkás mókuslányról, és ha hiszitek, ha nem, minden áldott nap tudnák Nektek róla mesélni. Hiszen annyi sok szép pillanattal ajándékoz meg, hogy könyvet lehetne írni róla.

A tél igen kemény fagyokkal, és vastag hó dunnával búcsúzott, mely időjárás nem tartozik a mókusok kedvencei közé, és ezzel Szotyi is így van. Azonban neki annyi előnye van az erdőlakó társaival szemben, hogy az ő éhes gyomra minden nap megnyugvásra talál. Így ő, a fenyőfám ágai között lapuló meleg otthonából, minden reggel elő merészkedik, még a legnagyobb hóban is.

Már egyre hosszabbak a nappalok, a nap korongja, még, ha sokszor nem is látjuk, mert a nehéz szürke fellegek útját állják, napról-napra korábban ébred. Vele pedig az erdő lakói is hamarabb kitörlik az álmot a szemeikből. Ahogy a pirkadat jelei megjelennek, és gyenge fényük bekúszik gondosan megépített fészek falai közé, Szotyi álmosan körbenéz, kinyújtóztatta testének minden apró porcikáját, és puha kis tappancsaira ugrik. A fenyő üde zöld rengetegében keresztbe-kasul utak vezetnek, ő pedig tudja, melyiken induljon el, ha az éhség a vezetője. A fenyőágról ügyesen a mogyoró bokorra ugrik, onnan a kis akácra, annak törzsén ügyesen leszalad, és a talajon folytatja rövidke útját. Pillanatok alatt célba ér, hiszen az otthona, és a finom falatokkal megtöltött etető között alig van 20 méter.

Ezen a fogakat csikorgató fagyos reggelen is korán érkezett vörös kis mókuslakóm. Hosszú perceken keresztül egyik szem napraforgót törte a másik után, majd miután jóllakott sietett is vissza a fenyőfa rejtekében lapuló otthonába. Végig futott a havas udvaron, fel az akác törzsén, nagy ugrással át a mogyoró bokorra, onnan pedig a fenyő ágára, mely szép sudár fa kis lakása gondos őrzője. Ezen a reggelen nem volt móka, nem volt szaladgálás, rejtegetés, keresgetés, a komisz idő elűzte önfeledt vidámságát, a reggelije után, másra sem vágyott, mint takaros kis fészke óvó védelmére és melegére.