Mókus apróság, Szoytika és Nózi csemetéje
Kis kíváncsi mókuska
A sors és a természet tavaly ősszel, egy csinos
mókuslánnyal kedveskedett nekem, aki eleinte néha-néha, majd egyre gyakrabban
tette tiszteletét a kertemben. A dió érése idején szinte egész álló nap itt
tartózkodott, keresett kutatott és természetesen bőszen rejtegetett, éppen úgy,
mint a többi mókusvendégem is tette. Mindannyian szorgalmasan és
lelkiismeretesen végezték az év egyik legfontosabb feladatát, aprócska spájzaik
feltöltését, hisz jól tudták, hogy az őszi dőzsölést a téli szegénység követi.
Az én kertemben azonban nincsen szegénység a hideg téli
hónapok alatt. Hisz amiben csak tudom, segítem a természet lakóit, minden tőlem
telhetőt megadok nekik, hogy életüket megkönnyítsem, és, hogy szükséget ne
kelljen szenvedniük a fogaikat csikorgató, zord időszakban sem. Ez a segítség
nagyon tetszett minden erdőlakónak, nap-mint nap sorra érkeztek a vendégek a
finom falatokkal megtöltött etetőimhez. A mókuslány is minden áldott nap
megtisztelt jelenlétével. A tél elején még az erdő felől jött reggelente,
majd ahogy telt az idő, arra lettem figyelmes, hogy a szép sudárra nőtt fenyőfám alatt száraz
fűdarabok, apró ágak, azaz mókusfészek hozzávalói hevernek. Ettől a pillanattól
kezdve még jobban figyelemmel követtem, hogy mi is zajlik a fenyő karjai
között. Hamar fény derült rá, hogy kertem új lakóval bővült, nem mással, mint
a fiatal, csinos mókuslánnyal, aki fészket épített a fa ágai közé. Így ő lett
az egyik legkedvesebb, legmókásabb és legkíváncsibb lakóm, aki bearanyozta a téli reggeleket. Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy a kis hölgy a madarak
tálkájában ül, és a napraforgómagot ropogtatja, egyik szemet törve a másik
után, mely kedvenc eledele lett. Nevét is erről kapta Szotyika a mókuska.
Tél második felében egy újabb mókuslátogató tűnt fel, aki
egyre gyakrabban és egyre több időt töltött kertem fáinak a védelmében. Ő
barnás, meleg bundácskát viselt, és igazán távolságtartóan, félősen
viselkedett, amikor pedig a mókushölgy a közelben volt árgus szemekkel figyelte
minden mozdulatát. Ahogy telt az idő, az új jövevény is minden napos vendégem
lett. Eleinte félénken barátkozni kezdett Szotyival, akinek minden lépését
követte. A kis hölgy ezt azonban cseppet sem bánta, sőt mi több az enyhébb
napokon, amikor nem fedte be vastag hó a tájat örömteli, huncut játékba
merültek. Pajkosan kergették egymást hol a talajon, hol a fák vastag törzsei
körül, ágról-ágra ugráltak, majd amikor elfáradtak egymás közelében pihentek,
ettől a pillanattól kezdve elválaszthatatlan társak lettek, midig együtt
voltak, amikor csak láttam őket.
Egy szép tavaszi reggelen arra lettem figyelmes, hogy bizony
a mókusfiú, aki a Nózi nevet kapta már a fenyő ágai között lakik. Minden reggel
együtt indultak el, és a játék, a móka, az evés, az ivás után ugyanúgy együtt
is tértek vissza közös kis otthonukba.
Nózi folyamatosan Szotyi mellett volt, egy kósza pillanatra
sem hagyta magára, még pihenés közben is gondosan őrizte társát, és annak
minden mozdulatát. Az elmúlt pár hétben is játszottak együtt, de már nem azzal
a nagy elánnal, mint tavasz elején, mintha komolyabbak, megfontoltabbak lettek
volna.
Az első biztató jel, mely álmom megvalósulásához vezetett
nem is olyan régen volt, melyet kicsit félénken meg is jegyeztem a
bejegyzésemben, mégpedig, hogy Szotyi cicijei jól láthatóan meg voltak szívva. Amikor ezt
megláttam már sejtettem, hogy szemeim előtt, a hideg téli hónapok alatt, Szotyi
és Nózi között szerelem bontakozott ki, és ennek a szerelemnek gyümölcsei
mostanra közös otthonukban lapulnak. Teltek a napok, és én csak vártam,
figyeltem, hogy talán eljön a pillanat, amikor megmutatják nejem is utódaikat, és
én is láthatok egészen kicsi mókuskákat. Ez a pillanat pedig eljött. Még most
is, amikor soraimat írom Nektek, hevesebben dobog a szívem, mert elmondani nem
tudom, hogy milyen boldogságot éreztem, amikor kora reggel, a cseresznyefámon
megpillantottam egy apró, sötétbarna kabátkát viselő mókuskát. Kezeim remegtek,
szívem hevesen zakatolt, ahogy megpróbáltam megörökíteni a pillanatot, a
mókusaprósággal való első találkozásomat.
Kora reggel volt, a nap sugarai az erdő fáinak sudarai
között táncoltak, kertemben még félhomály ült. Hintaszékemben ücsörögtem,
miközben az erdő fáit, és a közöttük beszűrődő felkelő nap fényeit szemléltem.
Ekkor a cseresznyefa ágán apró barna mókusra lettem figyelmes, aki kicsit
bizonytalan járással szaladgált ide-oda ismeretlenül és céltalanul. Olyan apró volt,
alig lehetett őt látni, de kinézete már teljesen felnőtt mókusra hasonlított.
Testét barna szőrök fedték be, melyek még a kevéske fényben is szinte
csillogtak, és pihe-puhának látszódtak. Arcocskáján kedves, gyermeki vonások
húzódtak, szemeinek fekete gyöngyöcskéi pedig a kíváncsiságtól ragyogtak.
Gondosan vizsgálta a fát apró talpai alatt, majd egy résre bukkant, amibe
fejecskéjét dugdosta. Nem lehetett nagy a lyuk, inkább arcocskája volt egészen
kicsi, mely néha szinte teljesen eltűnt benne. Pár percig nézelődött, majd még
egészen bizonytalan ugrásokkal egyre feljebb ment a fa ágán, ahol Szotyi várta
őt , aki óvó szemeivel figyelte csemetéje minden mozdulatát, majd kisvártatva
mindketten eltűntek a lombsátor védelmében. Pár percig tartott a látogatás, de
ez nekem bárminél többet ért, és tudom, ha a természet is úgy akarja, fogom még
látni ezt az apróságot.
Szotyika az anyuka
Nózi az apuka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése