Fatörzsekben lapuló harkálylakások

Éhes csőrrel és kíváncsi tekintettel várakozó fióka

Az én váram, az én házam

Nyár van amikor is sorra hagyják el fészkeiket, odúikat a madarak. Széncinegék, barátcinegék, zöldikék, meggyvágók, énekes és fekete rigók, nagy és közép fakopáncsok szajkók, csuszkák, és még sorolhatnám mennyi faj, fiatal nemzedéke ismerkedik ezekben a napokban és hetekben új otthonukkal, a természettel.

Jelen történetem a nagy fakopáncsokról fog szólni, akik szép számban költenek és élnek a minket körülölelő hatalmas erdőségekben. Kora tavasszal, amikor az erdő ösvényein szedtem a lábaim, a harkályok dobolása, mellyel territóriumukat jelzik, kísérték az utamat. Ezek a hangok mutatják meg nekem, hogy hol lesz a nagy fakopáncsok fészke, melyekben utódaik látják majd meg a napvilágot. Ahogy teltek a hetek figyelemmel követtem az életüket, tudtam melyik fákon lapulnak a harkályotthonok, hisz a hím dobolása elárulta annak, ha nem is a pontos helyét, de megközelítőleg hol lehet az ő és a társának a fészke, aki már akkor a tojásaikat melengette. Tavasz végén a dobolás egyre jobban kezdett elcsendesedni, ekkor már sejtettem, hogy az odúk mélyén felrepedtek a tojások, és belőlük folyton éhes csőrű apróságok bújtak elő. Nem volt már annyi ideje a hímnek dobolni, csak ritkán hallatta családját védelmező hangját, hisz a legfontosabb feladta neki és párjának is a kicsik nevelése, gondozása, és jóllakatása lett. Edei sétáim alkalmával többször láttam, ahogy a szülők finom falatokkal megpakolt csőrökkel érkeztek az odúhoz, és felváltva hol az egyik, hol a másik reppent be, és osztotta szét az elemózsiát az egyre türelmetlenebb fiókáknak. Június első heteiben eleinte egészen vékonyka, cingár hangocskák szűrődtek ki az otthonokból, jelezvén, hogy a kicsik szépen cseperednek, és éhségüknek már hangot is tudnak adni. Ezek a hangok napról napra erősödtek, egyre hangosabbak, egyre lármásabbak lettek a fák üregei, hisz ahogy egyre nagyobbra cseperedtek a kis tollasok velük együtt a hangjuk is erősödött.
Egy szép nyár elejei napon az első, csinos piros fejfedőt viselő fióka, félénken kikandikált az odún túl elterülő nagyvilágba. Szemei a kíváncsiságtól csillogtak, hisz az egyre szűkebb otthonán kívül hatalmas fákkal, és nagy térrel hívogatta őt a természet. A következő napokban szinte mindig láttam a fiatalokat, akik egymással versengtek az odú legjobb és legszebb kilátást biztosító helyéért, mely nem más volt, mint a bajárat. Hangos csipegéssel, már ott várták a szüleiket, miközben szemükkel felderítették a közvetlen környezetüket. Amikor a hím vagy a tojó megjelent bőszen rezegtetni kezdték szárnyaikat, csőrüket hatalmasra tárták, ezzel jelezve, hogy bizony ők nagyon éhesek, és már nagyon várták a finom lakomát.

Pár nappal ezelőtt, amikor ismét az erdő ösvényén szedtem a lábam, a harkályok odúi már csendesen álltak, a nyílások, üresen tátongtak, hiába hallgatóztam, hiába figyeltem nem voltak már ott a kis piros sapkás lakók. Eljött tehát a pillanat, amikor szüleik kíséretével elhagyták az addigi, biztonságot adó otthonaikat, és megkezdték életüket, a nagyvilágban. Abba a világba melyben sok új élmény, számos új ismeretség, de sajnos veszély is várja majd őket.  

 Nagy fakopáncs hím és féltve őrzött otthona