Az óév utolsó reggelén

Szajkó 

Csíz

 Széncinege

 Barátcinege

Széncinege hangja és a kis téli madárkórus

Az óév utolsó napja kellemesen enyhe, már-már tavasziasnak mondható idővel köszöntött ránk. Az égbolton, a lustán andalgó felhők mögül, a nap sugarai időről-időre előbújtak, és kellemes melegséggel cirógatták a természet ösvényeit és lakóit. A fák sudarában csízcsapat várta izgatottan, hogy őket, az ő testüket is átfűtse a téli napfény. Miközben pedig várakoztak, kedves hangjukon diskuráltak egymással, és mindenki folyton-folyvást a másik szavába vágva akart szóhoz jutni. Szeretem a csízeket, akik téli vendégként érkeznek hozzánk, a tőlünk északabbi tájakról. Kedves jelenlétükben, eleven viselkedésükben és csivitelő hangjukban októbertől egészen március végéig gyönyörködhetünk. Ezen a téli reggelen nekem is újra megadatott az élmény, hogy újra láthattam és hallhattam őket.

Talán a kellemes enyhe idő, talán a nap eleven fénye volt jótékony hatással a madarakra, mert ezen a reggelen újra, a szívemnek és a fülemnek legkedvesebb hangokkal telt meg az erdő ösvénye. A csupaszon, védtelenül álló fák sudarai felett, a már jól ismert holló pár rótta egyre nagyobb és nagyobb köreit. Egy-egy erőteljes szárnycsapás után, melynek suhogását tisztán hallani lehetett, vitorlázni kezdtek, és könnyedén utaztak a levegőben. Mindeközben mély, oly jól ismert „korrr-korrr” hangjukon beszélgettek egymással. Megálltam és percekig figyeltem őket a fák ágai közötti réseken. Ahogy telt az idő a két madár egyre közelebb és közelebb került egymáshoz, majd szinte teljesen összeértek éjfekete, a nap fényében csillogó tollaik. Jól láthatóan ez már a nász jele volt. Ez a pár, már évek óta itt költ a hegyoldal egyik szép sudárra nőtt tölgyfáján, és akárhányszor is összehoz velük a szerencse, mely nagyon gyakorinak mondható, mindig együtt, összetartva látom őket. A hollók hosszú éveken át párban járnak, sőt leggyakrabban egész életüket egymás mellett élik. Hiába van még tél, egyáltalán nem volt furcsa ez a nászrepülésük, hiszen ők már januárban neki kezdenek a fészkük tatarozásának, rendbehozatalának, mert enyhe teleken már februárban, de legkésőbb márciusban a tojó a tojásait melengeti otthonuk védelmében. Miközben kíváncsian szemléltem őket egészen furcsa hangon kezdtek egymással társalogni. Többször hallottam már ezt a különös hangot, mely fémesen, élesen csengő.

Ahogy utamon tovább haladtam a tölgyfa ágai közül egerészölyv hangját utánozta egy rafinált szajkó. „Hiéé-hiéé” kiáltása erősen és megtévesztően hangzott, de nem dőltem be a turpisságnak, tudtam, hogy egy csinos mátyás lapul a sűrűben. Nem tettem meg sok lépést az ösvényen, mire előttem jó 25-30 méternyire, egy barna, a környezetébe tökéletesen beleolvadó szép termettel megáldott madár tárta szét hatalmas szárnyait. Nos ő az ölyv volt, a szajkók legnagyobb réme, akinek hangját oly tökéletesen utánozni tudják. Élénk tekintetével, kifinomult hallásával jöttömet hamar észrevette, mire széttárta szárnyait, és eltűnt a fák sűrűjének a védelmében. Nem telt be sok idő, a rémült szajkó is megnyugodott, abbahagyta kiabálását, és az erdőre visszaszállt a csend.

Az ösvényen haladva a szederbokrok védelmében barna folt tűnt elő. Csinos őzsuta rágcsálta egyik zöld levelet a másik után, miközben figyelme egy pillanatra sem lankadt. Az ínséges téli hónapokban biztos betevőt jelent az őzeknek a hideg, fagyos időben is zöld szederlevél, melyek ősszel nem száradnak el. Letértem az ösvényről, és hagytam szegényt, hagy eszegessen, hisz ilyenkor minden betevő számít, mellyel korgó gyomra éhségét csillapítani tudja.

Szépen lassan andalogva haladtam előre az utamon, amikor a talajt gondosan betakaró tölgylevelek között élénksárga kis bogyón akadt meg a tekintetem, mely egy kis színt lopott az uralkodó barna színek közé. Ez a fényesen sárga aprócska bogyó nem más volt, mint a fakín termése. A fakínnal általában a tölgyerdőkben találkozhatunk, melyek élete szorosan kötődik a tölgyfákhoz, hisz rajtuk élnek, ha pontosabban akarok fogalmazni, élősködnek, hiszen ők félélősködő növények. Ez annyit jelent, hogy fotoszintézisre képesek, de a vizet és a fejlődésükhöz szükséges egyéb tápanyagokat a gazdanövényből, az ő esetükben a tölgyfáktól szívják el. Ezzel sajnos károsítják, gyengítik az őket önkéntelenül tápláló fát és, ha elszaporodnak, akkor akár el is pusztíthatják azt.

Miközben megálltam és a sárga termést szemléltem, a nap korongja egyre magasabbra kúszott az égbolton. Nem sütött zavartalanul, mert a fellegek még ekkor is andalogva úsztak, újra és újra eltakarva a melengető sugarakat. Azonban a madarak boldogsága határtalan volt az enyhe reggelen, mely már a délelőttbe lopakodott. Széncinege hangolt a tölgy ágai között, és mintha sejtette volna, hogy még nincs itt az ideje a hinta dalocskájának, de ennek ellenére ő mégis megpróbálkozott vele. Félősen, de annál csengőbben hallatta egyik strófáját a másik után. „Ti-ta, ti-ta, ti-ta” csilingelt a dala, mely tavaszt lopott hirtelen a szívembe. A cinegét követték a csuszkák, akik ezen a délelőttön örömükben messze osonóan füttyögtek, majd kisvártatva barátcinegék kezdtek csacsogni, és egy jó 12-14 főből álló őszapócsapat, eleven cserregésével tette még színesebbé a téli rögtönzött kis madárkoncertet.

Az erdő az óév utolsó napján élettel, hangokkal, kedves motozásokkal telt meg, melyben órákat tudnák eltölteni, hisz a szívemnek igazi boldogságot és örömet jelentenek ezek a pillanatok.   

   Fakín

 Téli tölgyes