Az erdő, mezők ösvényei telis teli vannak finomabbnál-finomabb falatokkal, hogy az ott élő állatok korgó gyomrukat, éhes csőrüket csillapítani tudják. Minden évszak kínál számukra ehető csemegét. Azonban a nyár és az ősz a kánaán ideje, amikor a bokrok ágai, a fák gallyai szó szerinti roskadoznak a termések alatt.
Április elején kezdte el hófehér virágszirmait bontogatni a számomra egyik legkedvesebb gyümölcs az erdei eper. Az erdőszélét, az erdei ösvények mentét fehér ünneplőbe öltöztették szolid virágai. Akkor rovarok hada lengte őket körbe, most pedig az éhes erdőlakók szüretelik a terméseiket.
Az erdei szamóca évelő növény, aki, ha megtalálja a számára kedvező otthont, indái segítségével hamar szaporodni képes, és akár nagy területeket is beterít. Elsősorban a napos vagy a félárnyékos helyeken érzik jól magukat, ahol enyhén nedves és humuszban gazdag a talaj.
Legutóbbi sétám során, világoszöld, fűrészes szélű levelei között már élénkpiros termései lapultak. Az erdei ösvénye mentén több tő is édes gyümölcsét dédelgette, melyeknek kellemes, utánozhatatlan illata belengte a környezetüket.
Én nem gyűjtöm az erdő, mező terméseit, csak megcsodálnom és lefotózom őket, hagyom, hogy az állatok lakjanak jól belőlük, hiszen miattuk téríti meg hatalmas asztalát a természet, hogy lakói ne szenvedjen hiányt.
A gyermekkor az állatoknál is arról szól, hogy felfedezzék a
körülöttük elterülő világot, melybe belecseppentek. Nekik minden újdonság, és
minden kis kaland hihetetlen élmény a számukra. Ezzel a kis mókus ifjak
sincsenek másként. A legelevenebb mókus, folyton-folyvást a kalandokat keresi.
Kíváncsian csillogó szemekkel vizsgál meg mindent, ami az útjába kerül, amikor
pedig a sok ide-oda ugrástól, eleven szaladgálástól megéhezik a kertem kínálta
falatokkal oltja az éhségét. A négy mókus közül őt látni a leggyakrabban. Vörös
bundája makulátlan, melyen a nap sugarai szó szerint csillognak. Mellkasát fehér
mellényke fedi, ami patyolat tiszta, szemei pedig olyan sötétek és csillogók,
mint az apró gyöngygombocskák. Meg kell hagyni, nagyon szép és virgonc
mókusgyerek.
Ennek a kis mókás mókusnak a kedvenc csemegéje a cseresznye.
A cseresznyefám az idei esztendőben az enyhe, fagymentes tavasznak köszönhetően
nagyon sok termést dédelget, melynek még nem minden szemét érlelték be a nap meleg sugarai. Egyesek zölden
pihengetnek a vékonyka gallyakon, de a többség már mosolygóan piros. A csepp mókust azonban nem zavarja, hogy a termesek zöldek e, vagy pirosak, neki mind-mind finom csemegét jelentenek , melyekkel korgó gyomra éhségét csillapítani tudja.
Fiatal kora ellenére hihetetlen, akrobatikus ügyességgel ugrál egyik vékonyka
ágról a másikra, miközben egyik szemet a másik után szüreteli. Olykor egészen
kimerészkedik a gallyak legszélére, melyek annyira vékonyak, hogy aprócska
teste alatt is meghajolnak. De ő nem fél. A félelem egy aprócska szikrája
sincsen benne, elevenen ugrik, kúszik, szökken, én pedig izgatottan nézem, és
azon szurkolok, hogy le ne pottyanjon a magasból. Ha tudná, lehet kinevetne,
hiszen a mókusok ügyes kis teremtmények, a legügyesebb akrobaták, akik az
ugrásukat soha nem vétik el. Szőrrel dúsan borított farkuk, csaknem olyan
hosszú, mint a testük, mely az ágak közötti ugrásokkor és mászáskor az
egyensúlyozásukat szolgálja. Mert nem csak az ugrásaik bámulatosak, hanem
nagyon ügyesek a mászásban is. Ezek a mozgások, már a kicsikben is megvannak,
és már most félelmetes amiket produkálnak, de ahogy nőnek ők is egyre
ügyesebbek lesznek, akkor pedig lehetetlen nem fog számukra létezni.
Június van, és nem csak a naptár mutatja, a nyár
megérkeztét, hanem az időjárás is, hiszen hosszú napokon keresztül kánikula vette uralmába az országunkat. Az elmúlt tavasz nem hozta el nekünk a jó időt, a kellemesen meleg nappalokat, az enyhe éjszakákat. A sok eső, a hideg
idő inkább az őszt idézte, mintsem a kikeletet.
Kora délután volt, amikor sétámra indultam. Az égbolt üde
kék tengerében csak egy-két felhőpamacs úszott tova, mint csendesen andalgó
kishajók. Az élénken szaladó szél édes illatokat repített magával, az akác, a
fekete bodza és a csipkerózsa utánozhatatlan aromáját, mely inkább a tavaszhoz
tartozna, mint a nyárhoz. De a hűvös levegőben az ő virágzásuk is késett. Így a
június hozta el az igazi pompájukat, melynek az ideje rövidre volt szabva,
hiszen az akácok alig nyíltak ki, legtöbbjük már a talajra hullva pihent, ami
úgy nézett ki, mint télvíz idején, amikor friss hó hinti be a földet. Az elmúlt
napok hirtelen jött kiadós esőzései, szinte teljesen elverték őket.
Az erdő ösvényén ballagva a méhek hadának kedves zümmögése,
a madarak csengő éneke kísérte az utamat. Ezen a délutánon a csilpcsalpfüzike
monotonnak tűnő, de mégis oly kedves „csilp-csalp, csilp-csalp” strófái, és az
énekes rigó változatos fütyülése volt a legintenzívebb. A saras talaj az erdő
vadjainak történeteit mesélte el nekem, hogy kik voltak azok, akik erre szedték
előttem a lábaikat.
A hegyoldal, melyre az utam vezetett sok virágnak ad
otthont, akiknek megvan a maguk ideje, hogy mikor kezdik el szirmaikat
bontogatni. A tölgyfák ölelésében, ahová a nap sugarai még ilyenkor lombfakadás
után is be tudnak hatolni, nagyon sok virág éli az életét. Fehér szirmokkal
büszkélkedő hólyagos habszegfűk, erdei és hegyi herék, közönséges méreggyilok,
enyves szegfűk, keskenylevelű kakukkfüvek, melyek olyan aprócskák, hogy a magasra
törő fűszálak között alig lehet észrevenni őket, és hasznos tisztesfüvek
pompáznak. A hegyoldal fáinak a védelmében nagyon sok csipkerózsa bokor él,
melyeknek az üde zöld levelei között, szerényen meghúzódva pihennek a
halvány rózsaszín szirmokkal büszkélkedő virágai. Szeretem ezeket a cserjéket,
hiszen ilyenkor nyár elején illatos virágaikat nevelgetik, melyeket sorra
látogatnak a nektárját gyűjtögető méhek, ősszel pedig élénkpiros terméseit a
madarak csipegetik. De nem csak ők gazdagítják a természet terített asztalát,
hanem a kellemes, utánozhatatlan illatú fekete bodza, és a szintén ilyenkor,
már virágait nevelő vadszeder bokrok is. Ezek az erdei cserjék nagyon fontosak
az élőlényeknek, hiszen ősszel vékonyka gallyaik finom, vitaminokban gazdag
terméseiktől roskadoznak, hogy jól tudjanak belőle lakni, és erőt tudjanak gyűjteni
a nagy utazás előtt álló vonuló madaraink is.
Ahogy a hegytető tisztás részére értem, ahol a tölgyfák
egészen szellősen állnak, és ahonnan gyönyörű panoráma tárul a szemem elé,
melynek legszebb része a Salgói vár, a messziből, Szlovákia irányából egyre több
és több komor, vihart ígérő felhő kezdett tornyosulni, majd jó pár perc elteltével,
az ég is megdörrent. Az első dörrenést sorra követte a többi, majd a felhők a
nap korongja elé kúsztak. Lassan én is hazafelé indultam, mert nem szerettem
volna bőrig ázni. Lábaimat fürgén szedve lefelé ereszkedtem a hegyről, amikor
előttem jó három méterre szarvastehén ugrott négy lábára az ijedtségtől, aki a
fák védelmében pihengetett. Hazafelé menet már a tisztáson voltam, amikor az
eső gyorsan utol ért, kövér cseppjei a fejemen kopogtat, de amikor észrevettem a
szőrösnyakú zsákhordóbogarakat, és az élénk narancssárga szárnyakat viselő nagy
tűzlepkét, pár pillanatra meg kellett állnom, hogy megörökítsem őket, hiszen
idén most találkoztam velük először. A tisztás szélén sudár termetű üstökös
gyöngyike nyújtózott az ég felé. Olyan volt, mintha aprócska harangokat hordana
a szárán, és szinte hallani lehetett, ahogy a ráhulló esőcseppek sorra
megkongatják őket.
A kertünk mögött álló erdőben igyekeztem, amikor az eső egyre
intenzívebben kezdett esni, melynek eleven cseppjei a fák koronájában
csilingeltek. Éppen, hogy hazaértem a hirtelen jött nyári zivatar elől, új
fotókkal, kedves élményekkel a tarsolyomban.
Amikor a természet ösvényeit járom, egyetlen perc sem telik
el unalmasan. Hiszen az erdők, mezők ösvényein, ahol megannyi élőlény éli az
életét mindig történnek különleges események. Ezek az események pedig számtalan megfigyelési
élménnyel gazdagítanak.
Legutóbbi sétám alkalmával, egy nem mindennapi
találkozásban volt részem a rovarvilág egyik legaranyosabb egyedével, ő pedig
nem más, mint a pöszörlégy.
A napsütötte erdei úton ballagtam, ahol szebbnél-szebb
virágok bontogatják a szirmaikat, amikor a mély lila színű mezei zsályán
megpillantottam először egy, majd még egy és még egy pihengető pöszörlegyet.
Mind a hárman egyformán néztek ki, halványszürke puha bundácskát viseltek mely
igazán különleges megjelenést kölcsönöz a számukra. Ez a puha bunda azonban
nagyon sérülékeny, éppen emiatt ritka az olyan találkozás, amikor a megfigyelt egyed tökéletesen ép, és sérülésmentes szőrzetet visel. Ennek a három
legyecskének azonban makulátlan volt a bundácskája, talán azért, mert még
nagyon fiatalok voltak, és még csak nemrégen kezdték meg kifejlett imágó
életüket a nagyvilágban. De nem csak a puha felöltőjük teszik őket
különlegessé, hanem a hosszúra nyúlt szájszervük is. Ezzel a méretes szipókával
kitűnően tudják az olyan virágok nektárját is szívogatni, melyekhez a
hozzáférés nem minden rovarnak adatik meg. De nekünk nem kell félnünk tőlük, hisz
nekünk nem tudnak ártani, ezt az előrenyúló, sokak számára rémisztő szájszervet
csak táplálkozásra használják.
Amikor megpillantottam őket, boldog voltam, mert igaz már
sokszor találkoztam pöszörlegyekkel, és mindig megcsodálom egyedi kinézetüket
és viselkedésüket, de ilyen fiatal egyedekkel még eddig nem hozott össze
találkozót a természet. De ezen a szép napon ez is megadatott a
természetnek hála.
Az idei esztendőben is nagyon nagy öröm és megtiszteltetés
ért, mégpedig azért, mert újra az én kertem biztonságát választották az
aprócska mókusok. Igen, ez valóban megtiszteltetés, hiszen a kis mókusok
anyukája annyira megbízik bennem, és a kert biztonságában, hogy elhozta hozzám
csemetéit éppen úgy, mint azt a tavalyi esztendőben is tette.
Tavasszal beszámoltam Nektek róla, hogy Bojtoskának egy szép
szál legény udvarlója akadt, aki a mókuslány minden egyes mozdulatát követte és
őrizte. A téli hónapokat Bojtoska, és hódolója, a szép sudárra nőtt fenyőfám
ágainak a biztonságában töltötte. Azonban kicsinyeit nem itt nevelte fel, hanem
a mögöttünk álló hatalmas erdő valamelyik fájának a koronájában. A mókusok
kölykező fészküket általában lombos fák tetejében építik meg, mely szorosan a
fa dereka közelében helyezkedik el. Az otthon falát keresztül-kasul fonott
vékonyabb, vastagabb ágakból, gallyakból készítik el, a belsejét pedig puha
mohával párnázzák ki, hogy az kellemesen meleg, és védett legyen a csupaszon
születő csöppségeknek. A fészeknek egy bejárata és egy vészkijárata van, olyan,
mint egy szép nagy szarkafészek, melynek a tetejét is sűrűn szőtt ágak
alkotják, hogy a tavaszi esőzések se tudjanak áthatolni rajta.
Bojtika, és a többi anyamókus azért választ lombos fát a
fialó fészke helyéül, mert a fák vékonyka ágainak mozgása jelzi nekik, ha a
nyuszt, a legnagyobb ellenségük közeleg. Ha úgy érzik, hogy a kicsik nincsenek
biztonságban, akkor egyesével a szájukba fogják őket, és elköltöztetik
családjukat egy másik, biztonságosabb otthonba. Éppen ezért írtam az imént,
hogy megtisztelő Bojtitól, hogy elhozta a kicsinyeit, mert a mókusmamák, csak a
biztonságos helyre vezetik el utódaikat.
Kora reggel volt, a kertemben még félhomály ült, amikor négy eleven kis mókusra, és Bojtira
lettem figyelmes. A kicsik félénken követték anyjukat, szépen sorban egymás
után. A cseresznyefa, levelekkel sűrűn takart védelmében figyelték, és követték
anyjuk minden mozdulatát. Arcukon eleven kíváncsiság ült, szemeik pedig
ártatlanul csillogtak. Az első napon, csak a fa ágai közül nézték, ahogy
mamájuk a diókat keresi, ők még nem mertek lemerészkedi a talajra, biztos
távolságból, védett helyről szemlélték őt, és a kertem. Amikor Bojti jóllakott
visszacsatlakozott a kicsikhez, és elindultak az erdő irányába, ahol az
otthonuk lapul. Az első látogatást követte a második, amikor a kicsik már
bátrabban mozogtak, elevenebben ismerkedtek a kerttel, annak lakóival, és a
számukra kikészített finom falatokkal. Azóta is, szinte az egész napjukat itt
töltik, ezen idő alatt pedig rengeteg megfigyelési élménnyel és kedves,
mosolyra fakasztó pillanatokkal ajándékoznak meg engem.
Az élményeimről, a kis mókusok növekedéséről és kalandjaikról
folyamatosan be fogok számolni Nektek, hiszen ritka, és kincset érő élmények
ezek, amikor egy mókusmama bizalmába fogad, immár második éve.
Hosszú napok teltek el borús, esős idővel. Már nem is tudom a napját megmondani, hogy mikor ébredtem arra, hogy a nap szikrázó korongja zavartalanul tudta a sugarait szórni. Az erdő fái között félhomály ült. A levelek megszámlálhatatlan sokasága már nem engedi, hogy olyan könnyen bejusson a fény, mint hetekkel ezelőtt. A napsugaraknak meg kell keresniük azokat az aprócska kis réseket, ahol bebocsátást tudnak nyerni, és győzedelmeskedhetnek a lombsátor felett. Ezen a kora reggelen igazán ügyesek voltak, mert rég nem látott fénypompában lehetett részem. Nincs is annál szebb, mint amikor a falevelek titokzatos mintákat rajzolnak a talajra, miközben a szél önfeledten játszik velük a sudarakban. Ez a reggeli erdei előadás minden pillanatban el tud varázsolni, hiszen erre csak a természet képes, csak ő tudja ilyen tökéletesen ezt a színdarabot előadni.
Miközben lábaimat szedtem hallgattam a madarak kórusának összeszokott koncertjét, és a levelek halk zizegését ahogy a gyöngéd szél táncoltatta őket. A bükkerdő fái egyre ritkulni kezdtek, a messziből pedig örömteli döngicsélést hozott szárnyain a szél. Ekkor már tudtam, hogy az akácfákon méhek sokasága vendégeskedik. Hangjuk egyre hangosabban és hangosabb lett, majd kisvártatva megpillantottam a kis akácerdőben zümmögő méh sokaságot. Évről - évre itt vendégeskednek ezek a szorgos kis gyűjtögetők, hangjuk pedig éppen úgy hozzátartozik a tavasz végi és nyár elei erdőhöz, mint a madarak kórusának az élőadásai. Fáradságot nem ismerő munkájuk pedig minket ajándékoz meg, hisz nélkülük nem kerülhetne az asztalunkra a finom és vitaminokban gazdag akácméz. Hálával telve figyeltem őket, ahogy lábukon elhelyezkedő kis kosaraikba gyűjtögették a sárga virágport, szipókájukkal pedig a nektár szívogatták.
Ahogy utamon haladtam az akácerdőt tölgyes majd hársfákkal tarkított rész váltotta fel. Ennek az erdőnek a sűrűjében élnek a fehér madársisakok, és a kislevelű nőszőfüvek. Sötét ez az erdő, a talajig szinte alig jut el a fény, de ennek ellenére mégis itt találtak meg azokat a feltételeket, melyek kedvezőek a számukra. Ezek a védett, vadon élő orchideák igazan jól érzik itt magukat, erről pedig az tanúskodik, hogy rengeteg egyed bontogatja fehér szirmait. Az elmúlt hetekben többször is látogatást tettem náluk, izgatottan várva, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor elérik a virágzási csúcsukat. A szokottnál később, jó két hetes csuszással végül eljött az igazi pompájuk, és így tavasz végére gyönyörű kosbor szőnyeg fedte be a sötét erdő, puha avarral hintett talaját.
Miután lefotóztam, és alaposan megcsodáltam őket tovább folytattam a sétámat. Az út menti bodzabokor üde zöld levelén lepke pihengetett. Összezárt szárnyait a nap felé fordította, és hagyta, hogy a sugarak melengessék, simogassák a testét. Ő nem más volt, mint az erdei szemeslepke. Mint neve is elárulja az erdei ösvényeken lelt otthonra. Szereti az árnyas, nyirkos erdei utakat, erdőszéleket. Miközben a lepkét szemléltem, nem messze tőlem szarvastehén csapat vonult át, a már jól kitaposott vadcsapásukon, mely úgy néz ki, mint egy forgalmas sztráda, csak itt nem autók, hanem az erdő lakói járnak. Vaddisznók, őzek, szarvasok patáinak nyomai, és róka mancsok lenyomatai tanúsították azt, hogy kik használják ez erdei utat. A saras ösvényen jól kivehetőek voltak a nyomok amiket maguk után hátrahagytak. A szarvasok komótosan egymás után szedték lábaikat. Három tehén volt és egy borjú. Miután eltűntek a szemeim elől tovább indultam, de a amikor a tisztás széléhez értem megtorpantam, barna szőrbundába bújt valaki hempergett a dús fűszálak között. Figyeltem ki lehet az. Először vadnyúlra tippeltem, ugyanis vele gyakran sikerül találkoznom, de ahogy láttam az ég felé meredő feketés tappancsokat, már tudtam, hogy róka hempereg bőszen, és önfeledten a növényzetben. Hiába, hogy nem mozdultam ő mégis észrevett, megérezte a szagomat. Tüstént tappancsaira pattant, és elindult az erdő felé. Csinos vörös bundáján a nap sugarai csillogtak, menet közben pedig kétszer felém pillantott, gyermeki szemecskéi kíváncsian fénylettek, és amikor látta, hogy nem jelentek rá veszélyt lábait komótosabban kezdte szedni, majd szépen lassan eltűnt a fák és a bokrok védelmében.
Ezen a reggelen végre igazán kellemesen meleg időben, és szikrázó napsütésben lehetett részem.
Az elmúlt hetekben és napokban nagyon sok eső áztatta a
természet szerteágazó ösvényeit. A komor, szürke fellegekből újra és újra
megindultak a cseppek, hosszú órákon át pedig meg sem álltak.
Kora délelőtt volt, amikor a tavaszi eső alábbhagyott, és az
égboltot takaró fellegek foszladozni kezdtek. Az aprócska réseken pedig
kíváncsian bújtak elő a nap melengető sugarai. Nem is kellett nekem ennél több,
gyorsan magamra kaptam a gumicsizmám és elindultam az erdőbe, egy könnyed sétát
tenni. Mire a tisztásra értem az égbolt újra beborult, egyre több és több
esőcsepp indult meg felhőotthonából a föld irányába. A kapucnit a fejemre
húztam, lábaimat pedig egyre fürgébben szedtem, hogy az erdő fái között keressek menedéket, az egyre
bőségesebben aláhulló csapadék elől. A fák dús levelekkel fedett koronái nagy részüket felfogták, de még így is voltak, akik ügyesen át tudtak
hatolni a lombsátor aprócska résein. Tervezett utam a kosborokhoz vezetett,
hogy szemügyre vegyem őket, hol tartanak a virágzásban. A sötét erdő ezen a
délelőttön a borús égbolt miatt még sötétebbnek tűnt, fény alig szűrődött be a
rengetegbe, de ennek ellenére egyre több fehér madársisak kezdte meg szolid
pompáját. Voltak, akik több virágot is nevelgettek, de olyanok is akadtak, akiken
csak egy-két halvány fehér virág díszlett, de ezek ellenére ugyanolyan szépek
voltak, mint a dús virágzatú társaik. Nagy örömömre, nem messze a
madársisakoktól megjelentek a kislevelű nőszőfű első, egészen kicsi hajtásai is.
Ők is a kosborfélék családjába tartoznak, és ugyancsak védett növények.
Körülbelül két hét, és ők is elkezdik virágszirmaikat bontogatni, akkor pedig
újabb szépségekkel lesz gazdagabb a nyári erdő rengetege.
Ahogy az eső egyre jobban és jobban esni kezdett, a fák
lombjai sem adtak már menedéket, így nem volt más választásom sarasan és
vizesen hazafelé indultam, de boldog voltam, mert két vadon élő orchideát is
sikerült megfigyelnem.