Rég nem látott kedves Szotyika

2017  novemberében egy kedves mókuska tűnt fel a kertemben. Halvány vörös meleg bundácskát, hófehér mellénykét viselt magán, hogy a téli hidegben, hisz abban az esztendőben sok hóval is megáldotta a természetet, ne fázzon. Arcán folyton kedves mosoly ült, mint aki mindig, minden pillanatban csuda boldog. Minden áldott nap itt volt nálam. Elevenen szaladgált a kertemben, gyűjtögette a diót, ügyesen törte a napraforgót, hogy éhségét csillapítani tudja. Amikor munkába készültem, minden reggel őt figyeltem, ahogy a madarak etetőjébe telepedve a napraforgómagot törte, egyik szemet a másik után. A nevét is erről kapta, a szotyoláról, így legkedvesebb vendégem neve Szotyika lett. Ezek a reggelek sokat jelentettek a számomra, hisz boldogság volt úgy ébredni, hogy közben kedvencemet, a mókust figyelhettem. Amikor a kertemet vastag hó borította be, ő akkor is jött, jókedvét semmi sem szeghette.

Elevenen él bennem, amikor decemberben arra lettem figyelmes, hogy fészket épít a fenyőfámra, mely fészekbe, a csizmámból kicsent zoknim is belekerült. Leleményessége határtalan volt, de én ennek csak örültem, hogy a kertemnek nem csak vendége, hanem lakója is lesz. A hosszú télen egy nap sem telt el úgy, hogy ne láttam volna Szotyit, akihez januárban egy jóvágású mókusfiú is csatlakozott. A csinos mókuslány felkeltette az érdeklődését, és bősz udvarlásba kezdett. Ettől a naptól kezdve, folyton-folyvást együtt voltak, a fiúcska kitartóan követte Szotyika minden lépését. Talán még a fészken is megosztoztak, mert gyakran láttam mindkettőjüket eltűnni a fenyő ágai között, ahová Szotyika az otthonát építette. Ekkor már sejtettem, hogy tavaszra talán utódaik fognak születni. Sejtésemet egyre gömbölyödő hasa be is igazolta. Tavasz volt, március, amikor arra lettem figyelmes, miközben Szotyi két lábra állva eszegetett, hogy a cicijei gyanúsan meg vannak szívva. Ekkor már egészen biztos voltam benne, hogy édesanya lett az én kedves kis mókuskám. Ekkoriban sokat gondolkodtam rajta, és álmodoztam róla, hogy milyen jó is lenne, ha egy szép napon elhozná a kicsinyeit, bemutatná nekem őket. Még soha nem láttam mókusgyerekeket élőben, egy álmom vált volna valóra. Ez az álom pedig valósággá vált. Soha nem fogom elfelejteni az a májusi reggelt, amikor Szotyika elhozta hozzám a kicsinyeit. Eleinte félősen viselkedtek, anyjukba bújva, annak minden lépését követve töltötték az idejüket. De ahogy teltek a napok egyre bátrabbá vált mind a négy apróság. Egész álló nap itt voltak velem, ettek, ittak, pihengettek, én pedig a fellegekben érzetem magam. Sok megfigyelési élménnyel, sok boldog pillanattal gazdagítottak. De ez az idilli kép, pillanatok alatt szertefoszlott. Szotyi és családja egyik napról a másikra eltűnt. Minden nap vártam hátha megjelennek, de nem jöttek. A nyárt követte az ősz, amikor a diófám bőséges termést dédelgetett, de Szotyi akkor sem jelent meg. Az ősz után beköszöntött a tél, az etetőkben kedvencei a diók, a szotyolák lapultak, de ő akkor sem jött. Szomorú voltam, mert hiányzott jelenléte, kedves kis arca, és barátságos viselkedése. Hiába volt sok mókus a kertemben, hiába volt itt Bojtika is, Szotyi mégis nagyon hiányzott. Nem tudtam mire gondolni, miért nem jön, és már a legrosszabbak jártak a fejemben, hogy talán már nem is él, talán valami baja esett.

Sokat gondolok rá, hiszen Szotyi mindig egy különleges mókus lesz a számomra, az én kis múzsám, akinek oly sok szép pillanatot köszönhetek. A fiókomban egy kézirat lapul, egy nagy álom, mely arra vár, hogy valósággá váljon, mely róla szól, kedves kis Szotyiról.

Pár nappal ezelőtt, a sok mókuska között, egy ismerős arc tűnt fel. Tudom, most furcsán néztek rám, hisz azt gondoljátok, minden mókusarc egyforma, de nem. Van egy arc, egy sérült lompos farok, mely csak egy mókusra jellemző, Szotyira. Alig akartam hinni a szememnek, hogy ennyi idő után őt láthatom, de ő volt, kétség nem férhet hozzá. Kereste a diókat a szokott helyeken, majd beült az etetőbe és szotyolázni kezdett, épp úgy, mint hosszú hónapokkal ezelőtt. Hosszú perceket töltött nálam, majd az erdő irányába távozott. Boldogan néztem utána, örömöm határtalan volt, és abban reménykedtem, hogy újra betér majd hozzám.

Azóta több nap telt el, és azóta Szotyika minden nap eljön, és egyre több időt tölt el a kertemben.