Tárt karokkal várakozva

Viráglakó karolópók nőstény

Ilyenkor, a tavasz utolsó hónapjában, az erdő rengetegében lapuló kis tisztáson is zsongani kezd az élet. Üde zöld fűszálak nyújtózkodnak egymást követve, mintha azon versengnének, kinek sikerül magasabbra érnie. Apró tüskékkel felfegyverzett csalánsereg gyűjti az erejét, vadvirágok ébredeznek álmukból, rovarok döngicsélnek boldogan a kellemes meleg levegőben, lepkék lejtenek könnyed táncot a magasban és madarak dalától hangos a tisztás minden szeglete. Erdei pintyek küldik strófáikat a tavaszi levegőbe, a bokrok kusza ágai között vörösbegyek csilingelő hangja oson, énekes és fekete rigók a fák legfelső ágán ülve fuvolázzák egymás után dalukat, cinegék köszöntik a tavaszt és mit sem törődve a többi madár csengő énekével a kakukk csak nevét ismételgeti bőszen egymás után.

Nagyon szeretem a májust, mert ilyenkor még kellemes meleg lengi be az erdők, mezők ösvényeit, üde, mosolygóan zöld levelek hintáznak a fák, a bokor ágain, kellemes illatot árasztanak magukból a növények, és a madarak dalai zengnek. Ezekben a hetekben olyan makulátlanul tökéletes minden, mint, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Szerelem lengi be az ösvényeket, szíveket megdobogtató, csőröket dalra fakasztó szerelem.

Jelen történetem egy olyan élőlényekről fog szólni, aki jól tudom, nem a legnépszerűbbek csoportját gyarapítják, de mégis én nagyon kedvelem őket. Különleges megjelenésük, egyedi szokásaik igazán különlegessé varázsolják a pókokat. 

Pénteken délután, amikor az égboltot sötét fellegek takarták, elindultam a kis tisztásra, hogy szemügyre vegyem lakóit. Boldog voltam, hiszen a zöldellő növények között nagyon sok rovar izgett-mozgott, ugrott és aprócska lábait szedve sietett előre az útján. Az erdő és a tisztás találkozásánál, az erejét gyűjtögető csalánsereg egyik  levelén, halványsárga pókra lettem figyelmes. Jól ismerem őt, hiszen a természetnek hála évente többször is sikerül egyedeivel találkoznom. Az ő becsületes neve viráglakó karolópók, aki éppen lesben figyelt és rovarzsákmányára várakozott. Lábait széttárta, mint aki magához akar ölelni. Mozdulatlanul várakozott egy éppen arra tévedő, figyelmetlen rovarra, mely finom csemegét jelent a számára.

A viráglakó karolópókok nem gondosan megszőtt hálót építenek ahhoz, hogy zsákmányukat elejtsék, hanem egészen egyedi szokást alkalmaznak a vadászatuk során. Egy kiválasztott növény fentebbi részére telepedtek, gyakran a virágok kelyhébe, és itt nyugodtan, mozdulatlanul várják, hogy egy arra tévedő, figyelmetlen rovarra lecsaphassanak. Ezt a várakozás egyedi pózban tárt "karokkal" teszik. Amikor egy áldozat közel kerül hozzájuk, hosszú lábaikkal abban a másodpercben átölelik, és többé nem engedik. Testnedvüket kiszívják és jól lakottan vagy pihenőre térnek, vagy ha falánk az egyed újra kezdi a különös vadászatot.