Dobpergés az erdő rengetegében

Nyár végén már csöndesek az erdő ösvényei. A madarak dalai már nem szólnak, ha egyszer-egyszer szerencsénk van, újra hallhatjuk a csilpcsalpfüzike, a vörösbegy vagy a barátposzáta csöndes strófáit. Ezek a pillanatok pedig kincset érnek, hiszen hosszú hónapok állnak előttünk, hosszú csöndes hónapok. A fészkek mind üresen állnak, a madár szerelmet a múló nyár magával vitte. Ilyenkor minden neszre, minden halk suttogásra, kedves csipogásra odafigyelhetünk. A csöndben még a sárguló falevelek földetérését, a lábaink alatt csörgő avar kedves zizegését, a rovarok halk duruzsolását is jobban hallhatjuk. Minden nesz, minden hang jobban kivehető, jobban azonosítható.

Jelen történetemben, egy ilyenkor nem szokványos hangról fogok Nektek mesélni, mégpedig a nagy fakopáncs dobolásáról. Egészen biztos vagyok benne, hogy már Nektek is sikerült hallanotok, megfigyelnetek tarka harkályunk jellegzetes előadását, mely előadás a tél végi és tavaszi erdők fontos hozzátartozója. 

A nagy fakopáncs hímek egy ágcsonkon ülve, vagy egy más alkalmas helyen, csőrük hihetetlenül gyors ütögetésével idézik elő a dobpergéséhez hasonló hangot, melyet dobolásnak nevezünk. Ezzel a hanggal a nagy fakopáncs hímek általában már a tél második felében elkezdik revírjeiket kijelölni, és majdani párjukat magukhoz csalogatni. A harkályok dobolása, megegyezik az énekes madarak gyöngyöző előadásaival, csak ők így, ezzel a rájuk jellemző módon kommunikálnak egymással. Ami nekünk egy monoton dobolásnak tűnik, az nekik sokféle információt közvetít. Ezzel a hanggal jelölik és védik a területeiket, udvarolnak a kiválasztott párjuknak, őrzik odújukat és benne lapuló utódaikat. A nagy fakopáncsok mindkét neme dobolhat, de általában a hímek a hangosabbak, és az aktívabbak.  

Évről-évre madarász naplómba jegyzem, hogy mikor hallom meg először az esztendőben a nagy fakopáncs dobolását. Idén egy borongós, ködfátyol alá bújt téli napon volt szerencsém hozzá, egészen pontosan január 10-én. Ettől a naptól kezdve, minden egyes erdei sétámat színesítette az a számomra kedves hang. Ahogy teltek a hetek, ahogy a tavasz egyre elérhetőbbé vált, majd szépen lassan beköszöntött a jó idő, egyre több nagy fakopáncs doboló hangját repítette a langyos szél. A nyári hónapokban az erdő több faján sikerült meglelnem odújukat, melyekből júniusban cingár, könyörgő hangok neszei osontak elő, a folyton - folyvást éhes fiókák hangjai. A természetnek hála a környékünkön sok harkály lelte meg az otthonát, és jelenlétükben minden egyes sétám során gyönyörködni tudok.

Most augusztus, és az idei nyár vége felé járunk, amikor már a madarak énekei elcsendesedtek. Azonban idén, olyan feljegyzés került a madarász naplómba, mint eddig soha. Tegnap délután ugyanis a nagy fakopáncs dobolására lettem figyelmes. A hang éppen úgy szólt, éppen olyan átéléssel, mint tavasszal szokott, amikor a szerelem mámora ragadja el a szívüket. A pergő dobolásra a távolból válasz is érkezett, de sokkal csöndesebben, szolidabban. Hosszú percekig hallgattam, az ilyenkor számomra szokatlan hangot, és boldogság kerített a hatalmába, hogy egy újabb élménnyel ajándékozott meg a természet. 

Az okát pontosan nem tudom, hogy a nagy fakopáncs mit szeretett volna előadásával jelezni. Talán területének a védelmét erősítette meg, mert a nagy fakopáncsok egyedei egész évben territoriálisak, és általában az első revírfoglalásuktól egyazon területen tartózkodnak. Mindenesetre különleges percekkel ajándékozott meg, ezen a szép augusztus végi napon.