Múló nyár

Csend üli meg az erdő ösvényét, melyet a cinegék halk cserregése tör meg újra és újra. A fák ágai között motoznak, halkan alig észrevehetően. A napi betevőik után kutatnak, többen is összegyűlve. A tölgyfa törzsén csuszka pár menetel, majd ketté válnak, az egyik lefelé szedi lábait, a másik pedig fel a fa magas koronája felé tart. Közben “tveet-tveet” hangjukkal jeleznek egymásnak. 

Az erdő mélyén vadcseresznyefa áll, szép kort megélt fa, aki a nyáron roskadozott az édes, mosolygóan piros termésektől. Most augusztusra pompája véget ért, lassan pihenni készül. Ágain sárgálló levelek hintáznak, melyeknek a leggyengébb fuvallat is elég ahhoz, hogy búcsút vegyenek otthonuktól. Némán szállnak alá, könnyed táncal libbennek meg a fülledt levegőben, majd halk , szinte alig hallható koppanással érnek földet. A talajon már társaik várják őket. Sárgák, barnák csöndesen zizegők. Itt a fa alatt már őszies hangulatú a táj. Megállok és figyelem a levelek táncát, hallgatom a csöndet megtörő suttogásukat, és lelki szemeim elé képzelem az elmúlt hónapokat. A tavaszt, amikor hófehér, édesen illatozó virág ruhában állt, a nyarat, amikor piruló terméseivel várta az éhes erdőlakókat. Most pedig újra itt vagyok vele, amikor a zöldellő fák között ő már sárga lombkoronában álldogál, és lassan pihenni tér. Szépen lassan elmúlik a nyár, annak rendje és módja szerint.