Csend üli meg az erdő ösvényét, melyet a cinegék halk
cserregése tör meg újra és újra. A fák ágai között motoznak, halkan alig
észrevehetően. A napi betevőik után kutatnak, többen is összegyűlve. A tölgyfa
törzsén csuszka pár menetel, majd ketté válnak, az egyik lefelé szedi lábait, a
másik pedig fel a fa magas koronája felé tart. Közben “tveet-tveet” hangjukkal
jeleznek egymásnak.
Az erdő mélyén vadcseresznyefa áll, szép kort megélt fa, aki
a nyáron roskadozott az édes, mosolygóan piros termésektől. Most augusztusra
pompája véget ért, lassan pihenni készül. Ágain sárgálló levelek hintáznak,
melyeknek a leggyengébb fuvallat is elég ahhoz, hogy búcsút vegyenek
otthonuktól. Némán szállnak alá, könnyed táncal libbennek meg a fülledt
levegőben, majd halk , szinte alig hallható koppanással érnek földet. A talajon
már társaik várják őket. Sárgák, barnák csöndesen zizegők. Itt a fa alatt már
őszies hangulatú a táj. Megállok és figyelem a levelek táncát, hallgatom a
csöndet megtörő suttogásukat, és lelki szemeim elé képzelem az elmúlt
hónapokat. A tavaszt, amikor hófehér, édesen illatozó virág ruhában állt, a
nyarat, amikor piruló terméseivel várta az éhes erdőlakókat. Most pedig újra
itt vagyok vele, amikor a zöldellő fák között ő már sárga lombkoronában
álldogál, és lassan pihenni tér. Szépen lassan elmúlik a nyár, annak rendje és
módja szerint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése