Dérkristályok csilinegő zenéje

 

Vörösbegy 

Hosszú napokon keresztül kellett az erdő lakóinak nélkülözniük a Nap mosolygó arcát, és sugarainak kellemes meleg simítását, ami egy picit jobb kedvre derítette volna őket. Tegnap este a szürke komor felhők észak felé robogtak, a köd pedig összehajtogatta sűrűn szőtt fátylát. Nyomukban a milliónyi csillag fénye ragyogott, és feltűnt az égbolton a kerek arcú Hold. Lassan, ráérősen ballagott az égen, hisz nem volt hová sietnie. Némán, szúrós szemekkel kémlelte a tájat, fényével pedig beragyogta a tél első estéjét és éjszakáját. 

Az öregesen ballagó december pedig a sötétség leple alatt csöndesen megrázta ősz szakállát, amin a dér apró kristályai csilingeltek. Zenéjüket hallhatta bárki, aki ébren töltötte az éjszakát, aki némán kémlelte a tájat. Hangjuk olyan volt, mintha ezernyi apró csengettyű csenget volna. 

Kora reggel, amikor a Nap a keleti égbolton ébredezett, és lágy fénye bejárata az erdők, mezők ösvényeit tisztán látható volt az öreg december nyoma. Amerre csak járt, apró dérkristályok pihentek, a fűszálakon, az ágakon, a természet minden lakóját csillogóan fehér ruhába bújtatta. 

Fagyos volt a reggel, fogakat vacogtatóan hideg. Az ébredező madarak felborzolt tollakkal álldogáltak a fák, a bokrok ágain. Lábacskáikat bőszen emlegették, hol az egyiket, hol a másikat, mintha attól féltek volna menten az ághoz fagy. Csöndesen reppentek a fák sudaraiban, egyetlen hang sem hagyta el csőrüket. Azonban, ahogy a Nap mosolygó arca egyre magasabbra kúszott az égbolton, sugarai pedig meleg érintésükkel a fák rengetegét simogatták, egy kis boldogság, egy kis jókedv járta át az erdő lakóit. Cinegék diskuráltak az ágak között, csuszka pár beszélte meg aznapi teendőit, őszapók, csízek népes csapata csacsogott egymásnak, vörös mellényes vörösbegy csetteget a bokor sűrűjében, egy szajkó pedig az ölyv hangját utánozva kiabált a tölgyfa ágainak védelmében. Élettel, hanggal és egy kis jókedvvel telt meg az erdő december második napján, a fagyos idő ellenére.