Üdvözöllek december

 

A december és vele együtt a tél csöndesen ballag be a természet ösvényeire. Léptei nehézkesek, szemei csillogók, deres szakállából pedig csilingelő jégkristályokat perget az erdők, mezők lakóira. Kora reggelre fehér zúzmararuhába öltözteti a megsápadt fűszálakat, a mély álmunkba szenderedett fák és bokrok kesze-kusza ágacskáit, és, ha észak felől társai is megérkeznek, hófehér dunnával takarják be a tájat. Ez a puha takaró pedig rengeteg titkot, számtalan mesét rejthet annak, aki ismeri az erdők, mezők lakóit. A vadak lépteinek tisztán kivehető nyomai rejtőznek a hófödte talajon. Őzek, szarvasok, vaddisznók patáinak lenyomatai, rókák, borzok, nyestek tappancs nyomai árulják el a fagyos éjszaka, a didergő nappal titkait. Ha pedig szerencsénk van akár a mókusok apró lépteinek emlékeit is megfigyelhetjük.

Az erdők ösvényei csöndesek. Csak a harkályok neszei szűrődnek tova, legyen bármilyen hideg a beteg fákat ilyenkor is gyógyítaniuk kell. Mellkasukat kopogtatják, miközben bőszen hallgatóznak, hol lehet a baj okozója. Olykor a szajkók is meg-megszólalnak, recsegő veszekedésük, veszélyt jelző hangjuk pillanatok alatt felveri az erdő némaságát. Ha pedig a nap langyos sugarainak sikerül előbújniuk a felhők mögül, és egy kis meleget tudnak adni, a csízek, a tengelicek, a süvöltők, a cinegék halk csacsogásba kezdenek, mely hangok, mint az aprócska csengettyűk úgy csilingelnek.

Az előttünk álló hónap sok szép pillanatot, az év legszebb ünnepét, és a kiadós havazás reményét is magában hordozza. Hiszen hiába van álomba szenderedve a természet, végeláthatatlan ösvényei megannyi csodát rejtenek még a legdermesztőbb napokon is.