A seregély pár, fészek hagyott fiókáinak hangjától hangos a kertem. A diófa, éppen leveleit bontogató ágai között gubbaszt két aprócska madár. Testüket védtelenül éri a hideg eső, a levegő hűvös alig éri el a hőmérő higanyszála a 10 fokot. A szívem szakad meg miközben az ablakból figyelem őket. A lehető legrosszabb időpontot választották a kirepülésre. Tegnap még az odú védelméből szűrődött ki könyörgő hangjuk, de mára elérkezettnek látták az időt, hogy életüket idakint, az erdő fáinak védelemben folytassák. Az időjárás azonban nem kegyes hozzájuk, én pedig nagyon féltem őket, hiszen még aprók, esetlenek és szó szerint bőrig vannak ázva a hideg időben. Szüleik, amennyire csak tőlük telik finom falatokkal megpakolt csőrökkel éreznek hozzájuk, a kicsik pedig, amint meglátják közeledésüket, jellegzetes hangjukon, amennyire hangosan csak tudnak jeleznek nekik. Hatalmasra tárják csőrüket és egy szempillantás alatt elnyelik a laktató csemegéket. Szerencsére a fűszálak védelmében, a fák levelein, rengeteg a hernyó, a rovar, amik biztos betevő nekik. Ha jó idő nincs is, de testüket erősítő falatokban nincsen hiány.
Sajnos az előrejelzés még holnapra sem jósol javulás, sőt az éjszaka meg hidegebb levegővel fogja átjárni az erdő fáinak rengetegét. Most a Napocska mosolygó, melegséget és erőt eladó arca kellene, most arra lenne Nekik a legnagyobb szükségük, de esélyét sem látom, hogy az égbolt minden szegletét betakaró fellegek mögül elő tudna bújni. Egy pici rés, egy kósza lyukacska sincsen. A szürke fellegek egymásba szoros összekapaszkodva terülnek el az égen.
Mást nem tudok tenni, csak reménykedem, hogy épségben át tudják vészelni ezt a hatalmas kihívást, az időjárás nehéz terhét, ami idekint fogadta őket a nagyvilágban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése