Zizegő esőcseppek

A nyár nagy részében az eső után vágyakoztak a kertem, az erdő és a kis tisztás lakói. A száraz hetek után az elmúlt napokban újra és újra frissítő záporok érték el a vidékünket. 

Tegnap kora reggel, amikor az erdő ébredezni kezdett, már szürke, eső reményét tartogató fellegek terpeszkedtek el az égbolton. Minden beborítottak, a Napocskának sem adtak semmi esélyt, hogy sugarait ki tudta volna nyújtóztatni. Mosolygó arca a komor fellegek mögött pihent. Késő reggel pár csepp eső indult útjára a magasból, majd sorban követői is földet érték. Innentől kezdve pedig, szinte az egész nap csakis róluk szólt. Hol gyengéden, egészen óvatosan hullottak alá, hol pedig dühösen, semmi finomságot nem ismerve kopogtat az erdő, a mező talaján. Sokuk azonban nem ért el a földig, a fák, a bokrok levelein pihentek meg, mázsás koloncként húzva le ágaikat, vékony gallyaikat. Az erdő csöndes volt, csak az eső cseppjeinek hol halkabb, hol erősebb zenéje törte meg. Késő délután alkonyati sötétség borult a tájra. Mintha se nappal nem lett volna, se éjszaka. Hirtelen fényes csóvát hagyva maga mögött, villám cikázott át az égbolton, nyomában mély morajlás szalad végig a fák rengetege között. Majd újra villám csapott le, és ismét megdörrent az ég, még hangosabban, még áthatóbban. Az esőt mintha dézsából öntötték volna, sűrűn, nagy cseppekben rohantak lefelé felhő otthonukból. Az erdő fái közé sűrűn szőtt, fehér lepel terült el. Ködfátyolba burkolózott a táj. 

A kertemben csuszkák, cinegék, erdei pintyek, szajkók időztek. Voltak akik a legnagyobb eső közepette is, szűnni nem akaró elvenséggel élelem után kutattak, de voltak akik, az esőtől ázottan, csapzott tollakkal csak álltak és talán az eső végéről álmodoztak. Szajkó pihent a cseresznyefa ágai között, tollait cseppek sokasága húzta le, mint nehéz teher. Csak maga elé meredten gubbasztott, senkivel és semmivel nem törődve. Talán még bóbiskolt is egy kicsit. Szemeit újra és újra lehunyta. Az akácfa ágai között szén és kék cinegék motoztak, a fa törzsén pedig csuszka kutatott betevő után. Hiába esett az eső kedvüket nem szegte, szorgosan kutatták át a fa rejtekeit, megbújt eleségeket keresve. A talajon erdei pintyek szedték lábaikat, fejüket pedig csak nagy ritkán emelték fel. De amikor az eső még dühösebben kezdett esni, a szél pedig minden erejét összeszedve nyargalt végig a kerten ők is menedékbe vonultak. 

Hosszú, hosszú percek teltek el, mire kicsit csendesedni kezdett az eső. És, mint egy varázsütésre, újra a madarak vették birtokba a kertet. Elevenen szálltak fáról-fára, akrobatikus mutatványokat mutattak be a vékonyka ágakon, fel-le szaladgáltak a törzseken, élettel töltve meg a kertem. De hirtelen, mint egy lecsapó villám, karvaly ütött rajta az egyik kismadáron. Olyan sebesen, olyan hirtelen, hogy esélye sem volt áldozatának menekülni. Az éles karmok gyenge testébe furódtak, a ragadozó madár sárga szemei pedig örömittasan csillogtak. Zsákmányát megragadta, és már vitte is tova, az erdő fáinak a rengetegébe. Bent a sűrűségben, valamelyik fa ágai között fészke lapulhat, amiben éhes fiókái várják az éltető betevőt. Egy aprócska madár élete, egy másik madár életben maradását jelenti. Ez a természet rendje, de mégis összeszorult szívvel néztem a karvaly után, ahogy a fiatal cinkét vitte el éles karmai között. Az eszem tudja, hogy így van rendjén, de szívem mégis a sajnálattól vert hevesen, a kicsi cinege halál miatt. A kertemben hosszú időn át a mozdulatlanság, a csönd lett az úr. Csak az eső cseppjeinek koppanása zizegtette a fák leveleit, majd újra erős szél támadt, és ismét dühös vihar kezdte erejét fitogtatni.