Az erdő ösvényeit puha avar fedte be gondosan. Vastag, meleg dunna, aminek a védelmében életek sokaság pihent, édes álmát aludva.
Az Ősz csöndesen, szinte teljesen észrevétlen ballagott tova, fáradtan, erőtlen tért nyugovóra. Kényelmesen elfeküdt a völgy mélyébe, avarral vetett puha ágyába. Sűrű köd takarta be féltőn testét, mint melengető pokróc.
Az erdő szélén vadszeder bokrok állnak, akinek sem az Ősz, sem a Tél nem parancsol. Ágaikon zöldellő leveleket ringat a jeges szél. Színük fakó, hisz a madárdalos Tavasz, amikor meglátták a napvilágot már rég elmúlt. Hosszú hetek, végeláthatatlan napok teltek el azóta, de ennek ellenére még zöldek, ha sápadtabbak is, de zöldek. Meleg bundába bújt őzek, daliás szarvasok szedték őket sorba. Üde, friss ízüket a Nyár rég magával vitte, de ilyenkor válogatni már nem ildomos, aki finnyáskodik éhes marad, annak gyomrát folyton éhség mardossa.
A bodzabokrok kesze-kusza, nyúlánk ágai között hetekkel ezelőtt termések lapultak. Fényes, mélybordó bogyók, szorosan összebújva. A gallyacskák mélyen meghajoltak alattuk, tisztelettudóan, engelemesen. Madarak érkeztek, könnyedén szálltak le rájuk és ették sorba az ősz legtáplálóbb csemegéjét.
Az egyik bokor ágai között most is egy madárka állott. Fázósan, tollait felborzolva várakozott. Fejecskéjét melengető kék sapkába bújtatta, ami úgy csillant, mint az ég kékje, felhőtlen napokon. Fázós testét sárga kabátka fedte. Arcocskája hófehér volt, mintha sápadt lett volna. Egyik lábáról a másikra topogott, izgatottan, mintha valakit várna. Lábacskái alatt csillogó dérkristályok pihentek. A fagyos éjszaka leheletét őrizték a bokrok ágai, a fák gallyacskái, az aszott fűszálak és a Földön elfeküdt levelek. Ekkor a keleti égen felsejlett a Napocska, és óvatosan kinyújtóztatta első sugarát. Addig - addig nyújtóztatta míg el nem érte a rá várakozó Kék cinegét. Most is, mint minden áldott reggelen őt várta a madárka. Tél végén, ami még oly elérhetetlennek tűnik, kedves barátja simítása egyre melegebbet tud neki adni, ami előcsalja első dalát. Most a cinege némán álott, csak hagyta, hogy fázós testét a Napsugár simogassa. Percek teltek így el, hosszú percek, majd hirtelen a kismadár csőrét széttárta és boldogan, csilingelő szavait ismételte. A hála szavai hagyták el cseppnyi csőrét, mely mindegyike a Napocskának szólt.
Elevenen motozni kezdett, boldogan, könnyedén reppent az ágak között, csőre pedig be sem állt. Csak csacsogott és csacsogott.
Keresek, kutatok, míg rovart nem találok! - csilingeltek szavai.
A egyik ágacska hónaljában aprócska pók pihent, a cinege egy szempillantás alatt nyakon csípte és már nyelte is le a kora reggeli finom falatot.
Kicsit ér, kicsit ér, mégis több a semminél! - folytatta mondandóját, miközben izgatottan tovább kutatott.
Eközben a Napocska szépen lassan, óvatosan, egyre feljebb merészkedett égbolt otthonán, minden sugarát a tájra küldte. Minden sugarával a későn ébredő reggelt cirógatta, a fák között ébredező lakókat melengette.
A Kék cinege szárnyait hirtelen széttárta és repült a magasba, fel a hegy legtetejére, oda, ahol öreg barátja lakik. Évtizedek emlékeit őrző Tölgy, akinek arcán mély ráncok mutatják a hosszú, mögötte álló éveket. A Tölgy aludt, mély, téli álomba merülve, de a cinege minden áldott nap, legyen az tavasz, nyár, ősz vagy tél meglátogatta őt. Amikor kellemes meleggel áldotta meg az időjárás természet ösvényeit, kiállt a legfelső ágára és boldogan énekelt. Azonban ilyenkor télen énekszó nem tudta piciny torkát elhagyni, így kedves csiviteléssel köszöntötte öreg barátját. Könnyedén röppent fel a Tölgy legmagasabb ágára. Aprócska szemeiben a Napocska fénye csillant, felöltője szerényen tündökölt. Fejecskéjét jobbra majd balra fordította. Pöttöm teste alatt hatalmas erdőség terült el, ezernyi életet gondosan védelmező rengeteg. A távolban, a messzi hegyek ormai felett fellegek gyülekeztek. Sötét szürke, komor tekintetű fellegek. A messzeségből halk koppanások csöndes neszei osontak felé. A cinege tudta, jól tudta ki közeleg. A mogorva arcú fellegek sebesen szaladni kezdtek az égen, mint akiket északi szelek űznek. Percről - percre, pillanatról - pillanatra egyre jobban beborították az égboltot, kisvártatva pedig Napocska barátja mosolygó arca is a takarásukba veszett. A cinege ekkor hirtelen, mint akinek sürgős dolga akadt, halkan búcsút vett barátjától, és septében szárnyra kapott. Sebesen szállt a fák sudaraiba, a bokrok rejtekeibe, a völgyek mélyébe, bejárat az egész erdőt. Miközben hangosan csivitelt:
Itt van a Tél megérkezett!
Kedves, öreg December, már az erdő szélén lépked! - hadarta a szavakat egymás után.
Hangja messze szállt, mindenki meghallotta, mindenkihez eljutott a hír, a Tél megérkeztének a híre. Miközben mondandóját ismételte, egy hópihe szállt aprócska testére. Kedvesen üdvözölték egymást, mint régi jó barátok. Az első pihét követte a többi, az erdőt csöndes kacagás töltötte meg. Milliónyi hópihe kedves zsivaja járta át a fák rengetegét. Ekkor az öreg December belépett az erdőbe. Szakállában jégkristályok csilingeltek, szemei csillogtak, járása nehézkes volt, egyik kezében évszázadok emléket őrző bot pihent, fáradt testének könnyebbséget adva, csizmái nyomán hópihék reppentek könnyedén, követve őt, minden lépését. Nem szólt, némán ballagott előre útján, mégis mindenki értette őt, szavak nélkül is. A cinege kéklő sapkáját még jobban a fejébe húzta, piciny gomb szemei alig látszódtak ki alóla. Óvatosan megállott öreg barátja előtt, büszkén kihúzta didergő testét, csőrét nagyra nyitotta, kedves hangján pedig elevenen a Decembert köszöntötte:
Kedves öreg December, üdvözöllek Téged!
Havat hozol, fagyokat, mégis örülök Néked!
Hozd el nekünk a Karácsony kedves Ünnepét, hogy a zöldellő fenyő ágon boldogan ünnepelhessünk újra, épp úgy, mint rég!
Az öreg December szemében piciny könnycsepp bújt meg és bármennyire is tiltakozott ellene, az utat talált magának. Arcán lassan lefolyva, ősz szakállába cseppent, ahol rögvest aprócska jégkristály vált belőle. A kristály tündökölni kezdett, fénye elevenen szaladt végig az erdő szerte ágazó ösvényén. Minden lakó látta, mindenkit beragyogott a remény sugara, és minden lakó tudta és érezte, hogy a fagyos, szótlan December érző szíve segíti majd őket a Tél viszontagságos napjai alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése