Hosszú - hosszú évekkel, messzi járó évtizedekkel ezelőtt, egy Harkály, akinek tarkóját piros sál díszítette, szép méretes tobozzal a csőrében érkezett meg a tölgyerdőbe. Otthona itt lapult, kényelmes hajlékát egy öreg Tölgy őrizte. A tölgyerdőtől nem messze, az erdei kis patak túloldalán piciny fenyves állt. Örökké zöld falakókkal, akiknek a Tél, a szigorú arcú tél sem tudott parancsolni. Ágaikon a tűlevelek hűségesen ragaszkodtak otthonukhoz, és ha egyiknek - másiknak el is jött a búcsú ideje, a fak üde zöld pompájukból mit sem vesztettek.
A csinos Harkály hölgy, egy cudar téli napon, egy szép nagy tobozzal tért haza a mindig sötétségbe burkolózott fenyvesből. Sokat tett ott látogatást, hiszen finom magvakat rejtő betevők várták őt. Szerette a fenyők kedves susogó hangját, szerette a nyugalmat, amit igazán csak ott érzett, de az igazi otthona, ahová szíve visszahúzta, a tölgyerdő volt.
Ezen a téli napon a Nagy fakopáncs gondosan, piciny műhelybe helyzete a tobozt és szépen sorban, nagy szakértelemmel szedte belőle a magokat. Egymás után sorba. Azonban az egyik mag a talajra pottyant. Kényelmesen elhelyezkedett az avar védelmében és megpihent.
Teltek a napok, szaladtak a hetek, a Tél újra és újra vastag hódunnával takarta be piciny testét. Amikor kemény fagyokat hoztak a csillagfényes éjszakák, egyre mélyebbre osont, a levelek alá, mígnem teste alatt megérezte a föld illatát. A Tél után beköszöntött a Tavasz, a madarak dalától zengtek az erdő ösvényei, a Napocska egyre magasabban járta az égboltot, sugarai pedig egyre tovább tudtak meleget adni az erdő lakóinak. A piciny mag megvetette lábát. Elbújt a puha földbe, és észrevétlen növekedni kezdett. Mindig egy picit nagyobbra és nagyobbra, mígnem aprócska fejét kidugta a vastag avarpaplan alól. Kíváncsian nézett szét. Feje felett öreg Tölgy álldogált. Bölcs arcán mély ráncokat viselt, szemeiben kedvesen csillant a tavaszi Nap fénye.
- Gyere, gyere, bújj elő kedveském! - szólította meg az aprócska teremtmény.
- Ne félj, ne félj én majd vigyázok rád! - próbált erőt és támogatást adni neki.
És így is lett. A piciny hajtás évek alatt egyre nagyobbra, egyre sudárabra nőtt. Mígnem egy szép Tavaszi napon túl nőtte kedves védelmezőjét. Az öreg Tölgy boldog volt, hogy a Fenyő szép erős fává tudott cseperedni óvó védelmében. Hiszen védte őt, igen védelmezte, a jeges széltől, a tomboló viharoktól. A Tölgy időközben még öregebb lett, ereje kezdte elhagyni, arcán a ráncok még mélyebbek lettek, szemei pedig már korántsem fénylett úgy, mint évekkel ezelőtt. A Fenyő ekkor így szólt:
- Kedves öreg barátom! Az életemet köszönhetően Neked, ne félj, ezentúl én védelmezlek, én óvlak Téged!
A Fenyő titkon nem is barátjának tekintette őt, hanem Édesapjának, aki oltalmazta, aki vigyázata életét, hosszú éveken át.
A Fenyő, az erdő különce volt. Közel s távol nem élt egyetlen rokona sem, mégis a Tölgynek hála gyönyörű magas fává cseperedett. Hosszú ágain üde zöld levelek pihentek. Ölelésében pedig a öreg védelmezője még ott állt, akinek a törzsén az odú még mindig ott lapult, sok kedves emlék őrzője. A piciny lakásban, jelenleg egy aprócska Fakusz és barátja a Széncinege töltötte a cudar Téli éjszakákat.
A Fenyőfának is volt lakója, hiszen fenn a sudarában, a tűlevelekkel gondosan fedett ágak rejtekében, ahová kíváncsi szemek nemigen tudnak bekukucskálni egy vörös bundás mókuslány, Bojtika lakott. Takaros hajlékát mesteri aprólékossággal keszitette el. A száraz fenyőágak, a vékonyabb vastagabb gallyak, a fészek stabil oldalát adták. Faháncsok hosszú darabkái, amik kiváló hőszigetelők, száraz levelek, és sok-sok puha moha biztosította otthona melegségét. A fészek teteje is sűrűn volt fedve, hogy a hó pihéi ne tudjanak átbújni rajta. A bejárata pedig hajléka alsó részén lapult, ahonnan minden áldott reggelen, a Napocska ébredését nézte.
A szemrevaló mókuslány testét vörös bundácska fedte, amiben ide - oda, őszülő szőrőket szőttek a mögötte álló évek. Amikor a Napocska sugarai végig simították csinos felöltőjét, úgy csillogott, mint a hajnali harmatcseppeken az első ébredő fény. Fülein méretes pamacsok ültek, amik mintha folyton - folyvást az ég felé nyújtózkodtak volna. Mellkasát fehér mellényke fedte be gondosan, puha melengető mellény, ami olyan makulátlan volt, mint a frissen hullott hó. Szemei feketén ragyogtak, mint egy - egy gombocska, amikben kíváncsiság ül, szűnni nem akaró kíváncsiság. Aprócska piciny orrocskája alatt, amivel szüntelenül idegen szagok után kutatott, kedves szája lapult, ami mintha mindig széles mosolyra lenne húzva. Vörös bundás farka olyan hosszú volt, hogy amikor piciny hátára fektette fejecskéjén is túl lógott. A farka végén pedig csinos kis pamacs fityegett, nevét is erről kapta. Mint egy aprócska, csinos bojt libent ugrásai nyomán. Igen ugrásai nyomán, mert ez a mókus lány nagyon fürge, mondhatni szélsebes volt. Egyik pillanatban itt, a másikban pedig már ott volt. Amikor a fekete sapkás cinege nézte őt, gyakran csak a nyomában ringatózó ágak őrizték mancsainak, ugrásainak a nyomát.
Azonban a Tél, a cudar idő, mintha az ő kedvét is elvette volna. Napról - napra keményen meg kellett küzdenie minden falatért. Hiába gondolt Ősszel, a gazdagság idején, az ínséges Télre, hiába töltötte meg finomabbnál finomabb falatokkal aprócska spájzait. A hó vastag dunnája elzárta őket előle. De szerencsére a hatalmas Fenyőfa rengeteg tobozt ringatott az ágain, amik finom betevőket rejtettek magukban. Piciny magok sokasága lapult meg a pikkelyek között, amivel folyton mardosó éhségét tudta csillapítani. Nem volt nagy lakoma, de annyira elegendő volt, hogy ereje ne hagyja teljesen el. A piciny mókus olykor panaszkodott a széncinegének, hogy milyen jól esne neki egy tápláló lakoma, de sajnos nem tudja a hó fogságából kiszabadítani a raktárait.
A cinege megsajnálta mókus barátját és repült is Szajkó úrhoz.
- Kedves Szajkó, egy nagy szívességet szeretnék Tőled kérni! Az erdő közepén álló Fenyőfán lakik Bojti mókus, akinek piciny gyomrát éhség mardossa, nem tudnál segíteni neki! - panaszkodott az eleven kismadár. - Dehogynem, dehogynem! - kiáltotta a Szajkó, hiszen jól ismerte a mókus lányt.
- Vaddisznó mama eltúrta a hó vastag dunnáját a raktáraimról, sok finom falat lapul bennük, a mókusnak is jut belőle bőséggel! - hadarta a szavakat izgatottan a madár és már tárta is szét szárnyait, hogy a barátja segítségére siessen.
Hosszú méterekkel odébb, leszállt az egyik tölgyfa törzséhez, elkezdte a száraz leveleket igazgatni, egyiket ide a másikat oda téve. Majd egy szép szem makkot vett méretes csőréb. Egy pillanat múlva még egyet és még egyet. Ahogy telt az idő úgy dagadt Szajkó úr begye, majd szárnyra kapott és repült is a nagy Fenyőfa ágai közé. Az sűrű ágak között csönd honolt, néma csönd. A tűlevelek sokaságát vastag hólepel ülte meg, az ágak pedig mélyen meghajlottak alatta.
A Szajkó kedvesen, amennyire tőle telik a mókust szólítgatta. Bojtika pedig óvatosan, csillogó szemekkel kandikált elő meleg vacka védelméből. Szajkó úr egy szem makkot tett a Fenyő ágára, Bojtika szíve pedig majd ki ugrott fehér mellénykéje alól. De a Szajkó még egyet elővett begyéből, meg még egyet és még egyet. A mókus apró mancsát a szívére tette, mélyen meghajolt barátja előtt és elcsukló hangon így szólt:
- Köszönöm kedves barátom, hálásan köszönöm!
A Szajkó biztosította őt, hogy minden áldott nap meglátogatja és amennyi makk a begyébe elfér annyit hoz neki. De a mókus szívére kötötte, ha bármire szüksége lenne szóljon cinege szomszédjának és abban a pillanatban jön segíteni neki.
A Bojtika végtelenül hálás volt. Az nap este pedig jóllakottan tért nyugovóra. Gondolatai már a honlapon jártak, a honlapon, ami különleges lesz minden erdőlakó számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése