Szinte teljesen némán, a Hajnal lopakodott az erdőn, aminek minden szegletét a hó szikrázóan fehér dunnája borította be. Óvatosan terelgette maga előtt az Éjszakát, és szépen lassan, egymás után sorban oltotta el az égbolt szikrázó lámpásait. Fenn a magasban a Hold ballagott előre útján, kerek arcával világosságot csent a sötétségbe, fénye pedig a hókristályokon szikrázott. A sötétség átadta helyét a világosságnak, a keleti égbolt peremén pedig rég nem látott, aranyló színek jelezték az új nap eljövetelét. A Napocska nem tétlenkedett ezen a reggelen, újult erővel, frissen és üdén bújt elő. Tudta jól, hogy különleges nap elé néz, tudta jól, hogy, amikor ő majd a nyugati égen aludni tér az esztendő legszebb éjszakája követi majd.
Arcán széles mosoly ült, sugarai fényesen szikráztak, szemeiben pedig a szeretett fénye ült. Az ég kék volt, olyan kék, amilyet már rég nem láttak az erdő lakói, a kék égen pedig itt is - ott is, mint puha vattapamacsok felhők poroszkáltak. Ráérősen úsztak tova, mint a hatalmas tengeren andalgó kishajók. A Napocskát messze elkerülték, eszük ágában sem volt megzavarni őt.
Mókus Bojti, kedves hajlékából nézte a napkelte csodáját. Teste lassan visszanyerte erejét, hála Szajkó úrnak. Arcán kedves mosoly ült, fekete gomb szemeiben pedig szeretett otthona tükröződött vissza.
Ahogy a Napocska ébredt úgy ébredeztek sorra az erdő lakói is. Az aprócska Ökörszem már a Barátcinegével és a Harkály úrral diskurált a patakpart szélén, titkos mondandójukat senki sem hallhatta. Kisvártatva csatlakozott hozzájuk a Vörösbegy, a Csízek csacsogó csapata, megérkeztek az Őszapók, és Rigó úr. Az aprócska Fakusz a kék sapkás cinegével és a Széncinegével érkezett. Végül pedig a Gerle és Szajkó úr is csatlakozott hozzájuk. A kedves csőrök csak csacsogtak és csacsogtak, mint egy nagygyűlés résztvevői. Arcukon boldogság ült, szemeikben az öröm fénye csillant, hiszen mindannyian készültek, izgatottan készültek az esztendő legkülönlegesebb estéjére. Az öreg December is lassan, nehézkes lépteivel odaért hozzájuk. Botjára támaszkodva állt, majd Szajkó úr hellyel kínálta. Óvatosan leült egy farönkre, amit vastagon szőtt moha borított. Száját mosolyra húzta, örült, hogy piciny barátai között lehetett. Némán ült, kedvesen bólogatott a madarak mondandóját hallgatva. Szépen lassan a megbeszélésnek vége lett, de ekkor a Napocska már magasan járt, amennyire Télen magasra tudott bandukolni az égen.
A kék sapkás cinege izgatottan topogott vékony lábacskáin gondolataiba mélyedve, majd szárnyait széttárva repült vissza a tölgyerdőbe. A cinegét követték a többiek, szépen sorban, egymás után. A csacsogó hangok elhallgattak és titokzatos készülődés lett úrrá a hatalmas tölgyesben. Az aprócska Ökörszem nehezen repült, nem tudta a többiekkel tartani az iramot, újra és újra meg kellett pihennie. Hol egy kökénybokor, hol egy bodzabokrok ágacskái között szusszant párat, hogy útját folytatni tudja. Kedves barátja, a fekete sapkás cinege nem hagyta őt magára, kísérte az aprócska madarat, ha pedig pihenő időt tartott az Ökörszem, ő türelmesen várta. Még ha nehezen is és kicsit komótosan, de ők is elérték a tölgyfák óvó védelmét, csillogó szemeikkel pedig a siheder fákat keresték. Minden egyes tollas felkeresett egy ifjonc tölgyfát, alaposan nézegették a leveleiket, szakértő szemekkel próbálták a legmegfelelőbbet kiválasztani. Amikor sikerült a választás, mindegyik madár csőrébe vette a fák legszebb levelét, amin a hó kristályok úgy ragyogtak, mint a fényesre csiszolt gyémántok, és vitték a Fenyőfához.
A fák most mind aludtak, mélyen szunnyadtak, de tudták, hogy egy hóval borított Téli napon mi fog történni.
Hosszú hetekkel ezelőtt, bágyadt napsugarakban úszó Őszi délután volt. Szajkó úr felkereste az ifjonc Tölgyeket, és mindegyikkel megbeszélte, hogy majd az ő segítségükkel lesz teljes a Karácsony. A siheder Tölgyek boldogan bele egyeztek a Szajkó keresésébe, örömmel adtak leveleiket.
A Barátcinege is felröppent az egyik fiatal fa ágára, nézegette a leveleit, alaposan vizsgálgatta, majd óvatosan levett róla egy csillogó kristályokkal fedettet. Az első levéllel az Ökörszemhez reppent. Az apróság térdig állt a hóban, lábacskái fáztak, de mit sem törődött vele. Szíve szeretettel volt tele, ami melengette testének minden piciny porcikáját. A fekete sapkás cinege óvárosa barátja elé tette a Karácsony legszebb díszét. Próbált neki minél kisebbet választani, hiszen az Ökörszem olyan parányi volt, hogy a levelek könnyedén túl nőtték testét. Az csepp tollas türelmesen várt, míg a Barátcinege egy másik fáról magának is választott egyet. Amikor mindkettőjük csőrében ott díszletet a Karácsony legszebb ékessége, széttárták szárnyaikat és vitték magukkal a Fenyőfához.
Az erdő aprócska madarai sorra egymást követve elhelyezték a Fenyőfa ágain a csillogó levéldíszeket, hogy mire eljön az este a fa teljes pompájában álljon.
Az este pedig hamar el is jött. A Napocska tétován lépkedett előre égbolt otthonán, semmi kedve nem volt nyugovóra térni. Újra és újra vissza pillantott, de meg nem tudott állni, pedig ennyire még nem szeretett volna elidőzni egyhelyben. Szerette volna látni az erdő lakóit, szerette volna velük tölteni Szent Karácsony estéjét, de nem lehetett. Szemeiben szomorúság ült, arca bágyadt lett. De nem volt mit tennie, ha nehezen is, de nyugovóra tért. A kis kék sapkás cinege látta kedves barátja szomorúságát, sebtében, elevenen az öreg Tölgy legtetejére szállt, csőrét hatalmasra tárta, és, amennyire tőle telt a Napocska után kiáltott.
- Kedves jó barátom, ne búsulj! Szívem minden szeretetével fogok Rád gondolok a Fenyőfa alatt! Holnap pedig, ha felébredtél töviröl - hegyire mindent elmesélek Neked!
A Napocska meghallotta kedves barátja szavait, álmos arcán pedig aprócska mosoly jelent meg.
Alkonyat úr hiába járta az erdőt, a lakók ezen az estén nem tértek nyugovóra, nem engedelmeskedtek neki. A nyomában lépkedő este mindenkit a hatalmas Fenyőfa védelmében ért. A Hold teljes szépségében ballagott az égen, szemei kedvesen fénylettek miközben a tájat kémlelte. A csillagok szépen sorban elfoglalták szokott helyüket. Egy csillag azonban mind közül, a legfényesebben szikrázott. A többiek fénye sápadtnak tűnt mellette ezen az estén.
-Kedves Bojti búj elő! - szólítgatta Szajkó úr a kedves mókuslányt.
Amikor a mókus előbújt fészekből és lábait egymás után szedve a Fenyő alatt megállt, még a lélegzete elakadt. A fa hóval fedett ágain aranylóan csillanó levelek pihentek, mint gyönyörű karácsonyi díszek, a Hold és a csillagok szikrázó fénye, ragyogott rajtuk. A hatalmas Fenyőfát ilyen gyönyörűnek még nem látta senki. Úgy ragyogott a fény, a karjait beterítő hókristályokon, mintha ezernyi fényes lámpás világított volna rajtuk. Mindenki állt, némán figyelt. Az öreg December is ott volt velük, botjára támaszkodva csodálta a Fenyőt.
Ekkor vékony hangon énekszó hallatszott. Mindenki az aprócska madár felé fordult, miközben az Ökörszem így dalolt:
-Drága Úr Jézuskánk, köszönjük mi Néked,
Hogy óvol, védel és oltalmazol minket!
Köszönjük, hogy gondolsz ránk és segítesz rajtunk, hogy lehessen holnap és a szívünkben a szeretet lángja ki ne aludhasson!
Nem kérünk mi tőled egyebet, csak izend meg az embereknek, hozzánk ők is jók legyenek!
Az piciny madár éneke messze szállt. Az erdőt járó könnyed Szellő a szárnyaira vette a csodálatos énekét és vitte - vitte magával, hogy az Ökörszem imája mindenhová eljusson, az erdő minden lakója meghallja. Hiszen ezen az éjjelen mindenki ébren volt. Az erdő minden lakója az égboltot figyelte, a legfényesebb Csillag szikrázó fényében gyönyörködött, aminek a látványa csak ilyenkor adatik meg, Szent Karácsony Éjjelén.
Az öreg December némán állt és hiába, hogy hosszú - hosszú évszázadok emlékeit őrizte már a szívében, de ilyen csodát még ő sem látott. Ősz szálában csöndesen csilingelni kezdtek a jégkristályok, szeméből könnycsepp bújt elő, amin a legfényesebben ragyogó Csillag fénye született meg. A fény átjárta az erdőt, minden lakó szívébe szeretetet vitt magával. Majd halkan, egészen csöndesen az aprócska szívek dobbásának hangja töltötte meg az erdőt.
Aztán, mint egy varázsütésre minden lakó az ég felé nézett és imára nyíltak a szájak, a csőrök.
-Drága Úr Jézuskánk, köszönjük mi Néked,
Hogy óvol, védel és oltalmazol minket!
Köszönjük, hogy gondolsz ránk és segítesz rajtunk, hogy lehessen holnap és a szívünkben a szeretet lángja ki ne aludhasson!
Nem kérünk mi tőled egyebet, csak izend meg az embereknek, hozzánk ők is jók legyenek!
Majd hirtelen újra csend lett, amiben az erdő minden egyes lakójának apró lélegzetvétele, és minden egyes szívdobbanása tisztán hallatszott.
Arcán széles mosoly ült, sugarai fényesen szikráztak, szemeiben pedig a szeretett fénye ült. Az ég kék volt, olyan kék, amilyet már rég nem láttak az erdő lakói, a kék égen pedig itt is - ott is, mint puha vattapamacsok felhők poroszkáltak. Ráérősen úsztak tova, mint a hatalmas tengeren andalgó kishajók. A Napocskát messze elkerülték, eszük ágában sem volt megzavarni őt.
Mókus Bojti, kedves hajlékából nézte a napkelte csodáját. Teste lassan visszanyerte erejét, hála Szajkó úrnak. Arcán kedves mosoly ült, fekete gomb szemeiben pedig szeretett otthona tükröződött vissza.
Ahogy a Napocska ébredt úgy ébredeztek sorra az erdő lakói is. Az aprócska Ökörszem már a Barátcinegével és a Harkály úrral diskurált a patakpart szélén, titkos mondandójukat senki sem hallhatta. Kisvártatva csatlakozott hozzájuk a Vörösbegy, a Csízek csacsogó csapata, megérkeztek az Őszapók, és Rigó úr. Az aprócska Fakusz a kék sapkás cinegével és a Széncinegével érkezett. Végül pedig a Gerle és Szajkó úr is csatlakozott hozzájuk. A kedves csőrök csak csacsogtak és csacsogtak, mint egy nagygyűlés résztvevői. Arcukon boldogság ült, szemeikben az öröm fénye csillant, hiszen mindannyian készültek, izgatottan készültek az esztendő legkülönlegesebb estéjére. Az öreg December is lassan, nehézkes lépteivel odaért hozzájuk. Botjára támaszkodva állt, majd Szajkó úr hellyel kínálta. Óvatosan leült egy farönkre, amit vastagon szőtt moha borított. Száját mosolyra húzta, örült, hogy piciny barátai között lehetett. Némán ült, kedvesen bólogatott a madarak mondandóját hallgatva. Szépen lassan a megbeszélésnek vége lett, de ekkor a Napocska már magasan járt, amennyire Télen magasra tudott bandukolni az égen.
A kék sapkás cinege izgatottan topogott vékony lábacskáin gondolataiba mélyedve, majd szárnyait széttárva repült vissza a tölgyerdőbe. A cinegét követték a többiek, szépen sorban, egymás után. A csacsogó hangok elhallgattak és titokzatos készülődés lett úrrá a hatalmas tölgyesben. Az aprócska Ökörszem nehezen repült, nem tudta a többiekkel tartani az iramot, újra és újra meg kellett pihennie. Hol egy kökénybokor, hol egy bodzabokrok ágacskái között szusszant párat, hogy útját folytatni tudja. Kedves barátja, a fekete sapkás cinege nem hagyta őt magára, kísérte az aprócska madarat, ha pedig pihenő időt tartott az Ökörszem, ő türelmesen várta. Még ha nehezen is és kicsit komótosan, de ők is elérték a tölgyfák óvó védelmét, csillogó szemeikkel pedig a siheder fákat keresték. Minden egyes tollas felkeresett egy ifjonc tölgyfát, alaposan nézegették a leveleiket, szakértő szemekkel próbálták a legmegfelelőbbet kiválasztani. Amikor sikerült a választás, mindegyik madár csőrébe vette a fák legszebb levelét, amin a hó kristályok úgy ragyogtak, mint a fényesre csiszolt gyémántok, és vitték a Fenyőfához.
A fák most mind aludtak, mélyen szunnyadtak, de tudták, hogy egy hóval borított Téli napon mi fog történni.
Hosszú hetekkel ezelőtt, bágyadt napsugarakban úszó Őszi délután volt. Szajkó úr felkereste az ifjonc Tölgyeket, és mindegyikkel megbeszélte, hogy majd az ő segítségükkel lesz teljes a Karácsony. A siheder Tölgyek boldogan bele egyeztek a Szajkó keresésébe, örömmel adtak leveleiket.
A Barátcinege is felröppent az egyik fiatal fa ágára, nézegette a leveleit, alaposan vizsgálgatta, majd óvatosan levett róla egy csillogó kristályokkal fedettet. Az első levéllel az Ökörszemhez reppent. Az apróság térdig állt a hóban, lábacskái fáztak, de mit sem törődött vele. Szíve szeretettel volt tele, ami melengette testének minden piciny porcikáját. A fekete sapkás cinege óvárosa barátja elé tette a Karácsony legszebb díszét. Próbált neki minél kisebbet választani, hiszen az Ökörszem olyan parányi volt, hogy a levelek könnyedén túl nőtték testét. Az csepp tollas türelmesen várt, míg a Barátcinege egy másik fáról magának is választott egyet. Amikor mindkettőjük csőrében ott díszletet a Karácsony legszebb ékessége, széttárták szárnyaikat és vitték magukkal a Fenyőfához.
Az erdő aprócska madarai sorra egymást követve elhelyezték a Fenyőfa ágain a csillogó levéldíszeket, hogy mire eljön az este a fa teljes pompájában álljon.
Az este pedig hamar el is jött. A Napocska tétován lépkedett előre égbolt otthonán, semmi kedve nem volt nyugovóra térni. Újra és újra vissza pillantott, de meg nem tudott állni, pedig ennyire még nem szeretett volna elidőzni egyhelyben. Szerette volna látni az erdő lakóit, szerette volna velük tölteni Szent Karácsony estéjét, de nem lehetett. Szemeiben szomorúság ült, arca bágyadt lett. De nem volt mit tennie, ha nehezen is, de nyugovóra tért. A kis kék sapkás cinege látta kedves barátja szomorúságát, sebtében, elevenen az öreg Tölgy legtetejére szállt, csőrét hatalmasra tárta, és, amennyire tőle telt a Napocska után kiáltott.
- Kedves jó barátom, ne búsulj! Szívem minden szeretetével fogok Rád gondolok a Fenyőfa alatt! Holnap pedig, ha felébredtél töviröl - hegyire mindent elmesélek Neked!
A Napocska meghallotta kedves barátja szavait, álmos arcán pedig aprócska mosoly jelent meg.
Alkonyat úr hiába járta az erdőt, a lakók ezen az estén nem tértek nyugovóra, nem engedelmeskedtek neki. A nyomában lépkedő este mindenkit a hatalmas Fenyőfa védelmében ért. A Hold teljes szépségében ballagott az égen, szemei kedvesen fénylettek miközben a tájat kémlelte. A csillagok szépen sorban elfoglalták szokott helyüket. Egy csillag azonban mind közül, a legfényesebben szikrázott. A többiek fénye sápadtnak tűnt mellette ezen az estén.
-Kedves Bojti búj elő! - szólítgatta Szajkó úr a kedves mókuslányt.
Amikor a mókus előbújt fészekből és lábait egymás után szedve a Fenyő alatt megállt, még a lélegzete elakadt. A fa hóval fedett ágain aranylóan csillanó levelek pihentek, mint gyönyörű karácsonyi díszek, a Hold és a csillagok szikrázó fénye, ragyogott rajtuk. A hatalmas Fenyőfát ilyen gyönyörűnek még nem látta senki. Úgy ragyogott a fény, a karjait beterítő hókristályokon, mintha ezernyi fényes lámpás világított volna rajtuk. Mindenki állt, némán figyelt. Az öreg December is ott volt velük, botjára támaszkodva csodálta a Fenyőt.
Ekkor vékony hangon énekszó hallatszott. Mindenki az aprócska madár felé fordult, miközben az Ökörszem így dalolt:
-Drága Úr Jézuskánk, köszönjük mi Néked,
Hogy óvol, védel és oltalmazol minket!
Köszönjük, hogy gondolsz ránk és segítesz rajtunk, hogy lehessen holnap és a szívünkben a szeretet lángja ki ne aludhasson!
Nem kérünk mi tőled egyebet, csak izend meg az embereknek, hozzánk ők is jók legyenek!
Az piciny madár éneke messze szállt. Az erdőt járó könnyed Szellő a szárnyaira vette a csodálatos énekét és vitte - vitte magával, hogy az Ökörszem imája mindenhová eljusson, az erdő minden lakója meghallja. Hiszen ezen az éjjelen mindenki ébren volt. Az erdő minden lakója az égboltot figyelte, a legfényesebb Csillag szikrázó fényében gyönyörködött, aminek a látványa csak ilyenkor adatik meg, Szent Karácsony Éjjelén.
Az öreg December némán állt és hiába, hogy hosszú - hosszú évszázadok emlékeit őrizte már a szívében, de ilyen csodát még ő sem látott. Ősz szálában csöndesen csilingelni kezdtek a jégkristályok, szeméből könnycsepp bújt elő, amin a legfényesebben ragyogó Csillag fénye született meg. A fény átjárta az erdőt, minden lakó szívébe szeretetet vitt magával. Majd halkan, egészen csöndesen az aprócska szívek dobbásának hangja töltötte meg az erdőt.
Aztán, mint egy varázsütésre minden lakó az ég felé nézett és imára nyíltak a szájak, a csőrök.
-Drága Úr Jézuskánk, köszönjük mi Néked,
Hogy óvol, védel és oltalmazol minket!
Köszönjük, hogy gondolsz ránk és segítesz rajtunk, hogy lehessen holnap és a szívünkben a szeretet lángja ki ne aludhasson!
Nem kérünk mi tőled egyebet, csak izend meg az embereknek, hozzánk ők is jók legyenek!
Majd hirtelen újra csend lett, amiben az erdő minden egyes lakójának apró lélegzetvétele, és minden egyes szívdobbanása tisztán hallatszott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése