Napkelte a liliomok társaságában.

 Ágas homokliliom

Beköszöntött az igazi nyár. A nap perzselő sugarait ontja a tájra, és a rezzenéstelen kék égen csak ritkán tűnik fel egy-egy felhőpamacs, mely pár pillanatra egy kis árnyákot vet a természet ösvényeire. Napok óta várom, hogy egy kis égi áldás érkezzen, hiszen a növények szinte könyörögnek az esővíz után, de hiába gyűlnek olykor sötét fellegek az égen, a bennük lapuló csapadékot nem a mi vidékünkön szórják le. Ebben a nyári forróságban csak a kora reggelek és az éjszakák adnak egy kis felfrissülést.

Szombaton reggel korán keltem, a nap aranyló korongja még valahol a hegy mögött ébredezett, amikor én már az erdő ösvényén szedtem a lábam. Az hatalmas lombsátor alá még alig szűrődött be fény, a levegő pedig kellemesen hűvös, és olyan üde volt amilyennek napok óta nem éreztem. Nem messze tőlem egy vörös mellényes madárka dalolt, akinek aprócska utódai valamelyik sűrű bokor tövében, gondosan megépített fészekben lapulnak. A vörösbegy egyszemélyes koncertjéhez pár pillanat múlva egy erdei pinty csatlakozott, és olyan hangosan, élettől telve ismételte strófáit, mintha egy énekversenyen lenne, és túl kellene dalolnia a másik fellépőt. Azonban a kis vörös mellényes nem hagyta magát, éneke egyre áthatóbban szólt, és úgy gyöngyöztek strófái, mint egy lágyan csobogó kis patak. Percekig hallgattam a kis koncertet, majd magukra hagytam őket, és tovább folytattam utamat. Énekük még jó ideig kísért, majd egyre csendesedett, míg végül teljesen elhalkult az erdő. Csend lett, melyben csak a fák leveleit táncoltató gyenge szél muzsikájának halk neszezése hallatszott. Egyre kevesebb a madárdal oson a fák törzsei között, két hete ilyenkor még a fekete és az énekes rigók kedves dalai kísértek utamon, de mára már elcsendesedtek, és nem hallatják szívemnek oly kedves előadásukat. Merengésemből egy éjfekete tollruhás fekete rigó zökkentett ki, aki hangos csetepatét csapott érkezésem miatt, majd nagy sebbel-lobbal széttárta szárnyait, és eltűnt a fák ölelésében. Távozása után ismét csendes lett az erdő, melyben jól kivehető volt egy messziről, a gyenge szél szárnyain érkező dallam. Csilp-csalp, csilp-csalp, csilp-csalp strófáit ismételgette a csilpcsalpfüzike. Ahogy utamon haladtam előre úgy lett egyre hangosabb az előadás, mígnem éppen a mellettem álló fa ágainak takarásából szűrődött ki a kedves ének. Valahol a közelben lapulhat a fészke, és benne a kis családja, akiket a hím előadásával védelmez.
Tavaly ilyenkor fenn a magas hegy tetején kezdték el szirmaikat bontogatni a szolid szépségű ágas homokliliomok. Akkor volt szerencsém velük először találkozni, és egyedi pompájuk teljesen magával ragadott. Idén már nagyon vártam a pillanatot, hogy újra találkozhassak velük, megcsodálhassam szépségüket. Amikor felfelé kapaszkodtam a hegyoldalon, szembesültem igazán vele, hogy mennyire szomjas a föld. A homokos talaj porzott a lábaim alatt, melyben egy cseppnyi nedvesség sem bújt meg. A föld minden egyes apró porszeme az esőről álmodott, hogy a bennük élő növények gyökereit nedvességgel tudják táplálni. A nap első sugarai éppen akkor bújtak elő a hegy mögül, amikor a célomhoz értem. Meleg lett, a kellemes hűvös levegőnek már csak az emléke maradt. Lepakoltam a táskámat a puha fűszálak közé, és elindultam megkeresni a fehér szirmokkal büszkélkedő liliomokat. Sudár termetével, vékonyka szárával és szolid fehér virágaival nem feltűnő jelenség, szinte észrevétlenül meg tud húzódni a gyepszint növényei között. De az én szemeim előtt nem maradhatott rejtve, pillanatokkal később rá is bukkantam az elsőre. Ahogy ott álldogált, éppen a felette őrködő fa lomja között, a nap első sugarai törtek utat maguknak. Csodálatos látványt nyújtott, ahogy szirmain a napsugarak táncoltak. Leültem mellé, és próbáltam megörökíteni, hogy Ti is lássátok a természet ezen apró csodáját. De nem csak ő volt egyedül, rajta kívül még két tő liliomot sikerült szemügyre vennem, majd visszasétáltam a kis csomagomhoz, és leültem. Néztem a messziben elterülő Karancs hegy vonulatait, és az alatta elterülő hatalmas erdőt, és annak üde zöld fáit. Ez az én otthonom, a szívemnek oly kedves vidék, ahol már annyi kedves élménnyel járt a kedvemben a természet, melyeknek az emlékét a szívemben őrzöm. Ilyenkor pedig, amikor magamban ücsörgök ülök, és a tájat kémlelem mindig felelevenednek bennem a múltban átélt kedves pillanatok. A nap közben egyre magasabbra kúszott a szikrázóan kék égen, melyen egy-két kósza felhőfoszlány osont, és csak szórta egyre perzselőbb sugarait a tájra. Lassan ideje volt indulnom, táskámat a hátamra vettem, és lassan megindultam lefelé a hegyen, de nem azon az úton, amin érkeztem, egy másik csapást választottam, bízva benne, hogy még láthatok valami érdekességet. Az egyik szép kort megélt tölgyfa tövében, szép sudárra nőtt száron, halványlila harangocskák szoroskodtak. Az erdő egyik csodaszép nyári vadvirágával volt szerencsém találkozni, melynek becsületes neve kánya harangvirág. Mire a kis tisztásra értem izzasztó meleg fogadott, melyben zsongott az élet. Könnyed táncot lejtettek a színesebbnél színesebb lepkék, a fűszálak hegyén a sáskák süttették testüket, és a rovarvilág számtalan képviselője a vadvirágok kelyheiben múlatta az időt. Sajnos már nem tudtam maradni, de elhatároztam, hogy másnap reggel visszajövök, és felfedezem a tisztás nyári lakóit.        

 A Karancs-hegy vonulatai, a számomra legtökéletesebb hely

Kónya harangvirág

Fiatal szajkók látogatása.

A mai nap, kertem újabb fiatal vendégeiről szeretnék mesélni Nektek.  Ezen a reggelen is megelőztem az ébresztő órám, és, ha már így történt meleg teám társaságában a kertem, és az erdőben zajló eseményeket figyeltem. Mindig történik valamilyen, számomra érdekes esemény, soha nincsen olyan perc sem, ami unalmasan telne el, pláne nem egy hatalmas erdő közelében. Június második felében járunk, amikor is egyre több madár fiókája hagyja el az otthonát. Vannak fajok, akik évente egy fészekaljnyi fiókát nevelnek fel, de olyanok is akadnak szép számmal, akik évente kétszer, vagy akár háromszor is költenek. A széncinege család tavasszal lerakott tojásai már régen felrepedtek, és a belőlük napvilágot látott utódok már szépen felcseperedve önálló életet élnek. A szülők már a másodköltés apróságait etetik, pirkadattól alkonyatig hordják a finomabbnál finomabb falatokat, de a kicsiket szinte lehetetlen jóllakatni. Ezen a reggelen azonban nem csak a széncinegék gondoskodásában tudtam gyönyörködni, hiszen kertembe új vendégek érkeztek. Egy egész szajkó család tisztelt meg jelenlétével. A két felnőtt szajkót három ifjonc fiacskája kísérte, akik gyorsan véget is vetettek a kert csendes nyugalmának, persze én ezt egy pillanatig sem bántam, sőt örömöm határtalan volt. A kicsik annak rendje és módja szerint mindent vizsgálni kezdtek, és a kertem minden apró kis darabjával meg akartak ismerkedni. Az ég kékjében játszó szemeikben, a kíváncsiság és a fiatalkori pajkosság csillogott. Könnyen meg lehet különböztetni egy felnőtt madarat egy fiataltól, és nem csak tollruhájukban tűnik fel a különbség, hanem a viselkedésükben is. A felnőttek megfontoltak, óvatosak, hiszen bennük már sajnos sok rossz emlék nyomot hagyott. A kicsik szeleburdik és kíváncsiak, hisz akik pár nappal ezelőtt hagyták el az otthonukat minden újdonság, mindent megvizsgálnak, minden megtapogatnak, megcsipkednek a csőrükkel, és semmitől sem tartanak, hisz nem tudják még, hogy mennyi veszély is leselkedik rájuk. Amire tudják, a szülők megtanítják őket, ha tilosba tévednek, megszidják a kis sihedereket, mely szidást megértenek, és jól eszükbe is vésnek. Azonban sajnos a szülők nincsenek minden pillanatban mellettük, nem tudják fiatal életük minden percét őrizni, de ami csak tőlük telhető azt megteszik, hogy épségben, egészségben, és kellő ismeretekkel reppenjenek ki a nagyvilágba.

Amikor, ezeket a sorokat írom, kora este van, délután a fiatal szajkók újra nálam jártak, és a kihelyezett madárfürdőmmel ismerkedtek. Ezt a madárfürdőt nagyon sok kis tollas használja. Vannak, akik szomjukat oltják belőle, és vannak, akik frissítő fürdőt vesznek benne. Az itatóm egész évben üzemel, de legnagyobb keletje ilyenkor nyáron van, amikor a meleg, a madarak életét is próbára teszi. Ennek a szajkó testvérnek, ahogy láttam ez volt az első fürdőzése. Az egyik ügyesen, szárnyait csapkodva pocskolt, a másik viszont félősen csak jött ment a fürdő szélén, és végül úgy szállt el, hogy nem mert megmártózni benne. Még szoknia, és ismerkednie kell ezzel az újdonsággal, de biztos vagyok benne, hogy egy-két nap múlva ő is önfeledt fürdőzésbe kezd a kis madárstrandon.

      

A Medves-fennsík kora nyári kincsei.

Réti margitvirág

 Kétlevelű sarkvirág

 Kétlevelű sarkvirág

 Terebélyes harangvirág

 Réti szegfű

 A Medves -fennsík réti keresztje

 

Kora délután indultunk útnak a Medves–fennsíkra. A nap melengető sugaraival cirógatta a tájat, a szél pedig gyengéden, alig észrevehetően hintáztatta a fennsíkot körbeölelő hatalmas fák üde zöld leveleit. A nyár a legszebb arcát mutatta, az égbolton szebbnél-szebb, fehér színen tündöklő habos felhők kergették egymást, melyek időről időre búvóhelyként szolgáltak a nap izzó korongjának. Az elmúlt napokban egy-egy szelíd nyári zápor robogott végig a vidékünkön, de a talaj már egy cseppnyi emlékét sem tudta megőrizni, a földút porzott a lábaink alatt. Az esős tavasznak és a meleg június elejének köszönhetően a növények olyan nagyra nőttek, mintha valaki láthatatlan kezeivel húzta volna őket fel az ég felé. A fűszálak sok helyen a derekamat súrolták, melyek között csodálatos szépségű, színes szirmokban pompázó mezei virágok húzódtak meg. Ezeknek, a virágoknak a szépségében, egészen a nyár második feléig gyönyörködhetünk, hiszen a hatalmas fennsík kaszálását csak akkor kezdik meg, amikor a talajon, a fűszálak rejtett védelmében fészkelő madarak fiókái mind elhagyták az otthonukat.

Ha a magasból pillantanánk le a nap fényében fürdő hatalmas mezőre, az üde zöld fűtengerből a nyár első vadvirágainak színes foltjai tárulnának a szemeinek elé. Fehér foltokat rajzolnának a mezei margitvirág és a közönséges cickafark szolid virágai, lila foltokkal csalná a tekintetet a terebélyes harangvirág bókoló fejecskéi, élénk rózsaszín színükkel hívnák fel magukra a figyelmet a réti szegfűk, és félősen szinte alig láthatóan halványlila színével egészítené ki ezt a csodaszép összhangot a mezei kakukkfű picike, de annál szebb virágai. A nyár vadvirágainak pompáját az ő szépségük vezeti be, és ahogy telnek a hetek, úgy változik a fennsík színes virágtengerré. A virágok, melyek édes nektárt termelnek, sorra csalják magukhoz a rovarvilág képviselőit, azonban valami oknál fogva most sokkal kevesebben voltak, mint a tavalyi esztendőben. Nagy ökörszemlepkék, barna busalepkék, nagy tűzlepkék, közönséges boglárkák, sötétaljú karcsúbagoly lepkék,  pihengettek a fűszálak között, és látogatták a virágok kelyheit. De nem csak itt vettem észre a lepkék hiányát, a kis tisztáson is kevesebben járják könnyed táncaikat a levegőben, és kirándulásaink alatt is észrevehetően kevesebb lepkén akad meg a tekintetem. Aprócska sáskalárvákból és hosszú csápokkal ékeskedő szöcskékből azonban nem volt hiány. Ahogy a fűszálak között szedtem a lábaimat ők sorra, hatalmas ugrásokkal tértek ki előlem. Amikor pedig újra földet értek tovább folytatták békés pihenésüket. Miközben az egyik sziesztázó sáskát szemléltem nem messze tőle egy fehér virág tűnt fel. Sudárra nőtt termetével megpróbálta a lehetetlent, túlnőni a fűszálakat, de próbálkozását nem koronázta siker, bármennyire is magas volt, nem tudott szomszédai fölé emelkedni. Soha eddig még nem sikerült ilyen fajjal találkoznom, így a neve is ismeretlen volt a számomra, mindaddig, míg odahaza a határozó könyvem meg nem fejtette a rejtélyt. A becsületes neve kétlevelű sarkvirág, mely az orchideafélék családjának fontos és egyedi szépségű tagja. Aki mint később kiderült nem volt egyedül, pár méterrel odébb még egy sudár sarkvirág álldogált, aki ugyanolyan varázslatosan nézett ki, mint a rokona.

A természetnek hála ezen a kiránduláson is újabb virágfajt ismerhettem meg, méghozzá nem is akármilyet, egy védett és egy igazán csinos, egyedi kinézetű növényt.  

 Nagy ökörszemlepke

 Nagy tűzlepke

 Erdei busalepke

 Sötétaljú karcsúbagoly

Közönséges boglárka

Csendesedő madárdalok.

Fekete rigó

Fekete rigó fióka

Szombat hajnalban, a nap aranyló korongja, nem csak a természet lakóit ébresztette éjszakai álmából, hanem a szél is előmerészkedett a hűs völgyek mélyéről, és vígan, önfeledten szalad végig a fák törzsei között. Pénteken este, egy hatalmas cikázó villámlás után, melyet mély robaj követett, eleredt az eső. Gyengéden locsolta végig a veteményeskertemet és az erdők, mezők ösvényeit. Másnap reggel, a pajkos szél a fák levelein megpihent apró cseppeket a talajra kergette, és úgy kopogott az erdő, mintha újra eleredt volna az eső. Délutánra a szél egyre vadabbul, egyre dühösebben csavargatta a fák vékony karjait, akik fájdalmuknak jól hallható reccsenéssel adtak hangot. Ahogy közeledett az alkonyat, és a világosság átadta helyét a sötétségnek a szél is elcsendesedett, visszatért megpihenni a völgy mélyébe. Útját letört ágak, megtépázott fészkek, és szirmaikat sirató virágok mutatták. Ahogy elült a szél, lassan megnyugodott az erdő. De ezen az estén túl csendes volt az ösvény, tavasz óta a legcsendesebb. Nem messze tőlem egy vörösbegy énekelt, egymagában társak nélkül, nem volt kórus, nem volt több fellépője a természet színpadának, csak ő egyedül. Strófái úgy szaladtak az erdő fái között, mint egy csörgedező kis patak, tisztán és gyöngyözően. Júniusban a költési időszak közepénél tartanak a kis tollas barátaink. Akik egy fészekaljnyi utódot nevelnek fel, azoknak a fiókái már elhagyták az otthonukat, és a nagyvilággal ismerkednek. Vannak, akik még szüleiket követik, de legtöbbjük már a teljes önállóság rögös útját járják. Azok a fajok pedig, akik évente kétszer költenek, még a fészekben lapuló apróságaikat gondozzák, és a hímeknek már egyre kevesebb idejük jut a dalolásra. A fészkek, az odúk egy része már üresen, lakók nélkül áll, a hosszú heteken keresztül ott élő madaraknak felbomlottak a revírjeik, a hímeknek már nincsen kiket védeniük a betolakodókkal szemben, csengő éneküket már nem hallatják. Hosszú percek teltek el, majd az egyszemélyes koncerthez hirtelen a kakukk csatlakozott. Egyre másra nevét ismételte, hol lassan, hol pedig olyan gyorsan, hogy szinte összefolytak a rövidke strófái. Majd amilyen hirtelen megszólalt, olyan hirtelen el is csendesedett, és újra a vörösbegyé volt a főszerep. De valaki újra megszakított az egyszemélyes kis koncertet, „pli-pli-pli-pli” éles, riasztó hangokkal vett búcsút a fekete rigó, és ő is nyugovóra tért, valamelyik sűrű lombbal büszkélkedő bokor rejtekébe. Már nem csengő énekével búcsúztatja a napot, hanem riasztó hangjával. Az erdőre a közelgő éjszaka egyre sötétebb lepelét borította, az égbolton pedig az első csillag is elfoglalta a helyét, majd sorban, egyre többen követték őt. A vörösbegy elhalkult, társával, és a fészekben lapuló fiókáival együtt álomra hunyták a szemeiket. Az erdőre csend ereszkedett, néma csend, mintha csak én egyedül lettem volna benne. Ezt a csendet, a tisztás felől beszűrődő kósza dallamok törték meg, a tücskök éjszakai koncertjének ciripelő dallamai, akik a nyári esték mindennapos fellépői. Ahogy lábaimat szedtem egy zöldes fény villant fel a sötét erdőben, majd még egy és még egy. Majd hirtelen eltűntek, hogy pár pillanat múlva újra felvillanjanak. Ezen a szombat estén idén először volt szerencsém gyönyörködni a Szentjános bogarak egyedi az éj leple alatt oly tisztán látható szépségében.  Mire visszaértem a kertembe az égbolton egyre több csillag szoroskodott, ki-ki a szokott helyén, és szikrázó fényüket szórták a sötét éjszakába.   

Az éjszaka hangjai

Vörösbegy

Vasárnap reggeli séta.

 Tarka koronafürt

Tarka koronafürt

 Kislevelű nőszőfű

Kislevelű nőszőfű

Fekete bodza virága

Szombaton délután egyre komorabb felhők kezdtek gyülekezni az égbolton, azok az igazi sötétszürke fellegek, melyek az eső reményét hordozzák magukban. Késő délután volt, amikor az ég megzendült, és mély hanggal morajlott végig az erdő fái között, majd percekkel később megnyíltak az ég csatornái. Szerencsére szelíd nyári záport hoztak a felhők, nem pusztító vihart, mely után a fák és a növények szomorúan siratják a letört ágaikat. Hosszú perceken keresztül itatta az eső a szomjas földet, melynek minden áldott cseppje aranyat ért.

Vasárnap reggel, amikor az utamra indultam az eső cseppjei, melyek megpihentek, és az éjszakát a fák lombjaik között töltötték lassan, egymást követve hullottak alá az avarba, majd halk koppanással jelezték a földet érésüket. Az erdei ösvényen álldogáló tócsákban, a már kora reggel óta éberen őrködő nap sugarai csillogtak, majd a tisztásra érve a fűszálak hegyén ücsörgő esőcseppeket is gyémántként ragyogtatták. Ilyenkor nyár elején, a reggeli erdő kellemesen hűvös levegővel fogadja a látogatóit, és csoda kellemes illatokkal, hiszen a bodzabokrokon még mindig vanília fehér virágok szoroskodnak, akik csak úgy szórják édes aromájukat. A sűrű lombsátor már egyre kevesebb fényt enged be a fák közé, azonban a nap sugarai minden apró rést kihasználnak, hogy éltető fényükkel elérjék a talajt, és amikor sikerül nekik, akkor csodálatos fényjátékban lehet részünk. Ha pedig még a szél is szerepet kap, akkor aztán igazi kis természeti csodában gyönyörködhetünk. Órákig el tudom figyelni a természetnek eme előadását, mely alatt a színek, a minták folyamatosan változnak. Most azonban csak pár percig szemléltem a színdarabot, és tovább indultam tervezett célom felé. Hisz fenn a magasban, a hegyoldal tetején most bontogatja aprócska szirmait a kislevelű nőszőfű. Pontosan egy esztendeje sikerült először megpillantanom ezt az orchideák családjába tartozó csinos növényt, és már alig vártam az újabb találkozást. Miközben kifelé kapaszkodtam a hegy teteje felé társam is akadt, aki nem más volt, mint a kakukk. Kedves kis kísérőm, aki soha nem hagy cserben, minden sétámon velem tart. Sajnos már csak pár hétig élvezhetem a társaságát, mert júliusban már nem fog dalolni ő sem, és ottléte titokban marad majd előttem. Nem lesznek a messzibe kiáltott „kakukk-kakukk” strófák, melyek bizonyítják, hogy ez a szürke tollakkal büszkélkedő madár utamat kíséri. Azonban addig van még egy kis idő, és kihasználom minden pillanatát. Két hete az erdőnek ezen a részén enyves szegfűk, hólyagos és kónya habszegfűk virítottak, melyeknek mára csak az emlékük maradt meg. De vannak helyettük mások, hiszen mindenkinek megvan a saját maga ideje, amikor pompája a legszebb. Az erdő ligetes részén, tarka koronafürt, a rózsaszín árnyalataiban játszó virágai bújtak meg a fűszálak ölelésében, többen is voltak, és mindannyian csodaszépek. Kicsit leültem, megpihentem a koronafürtök társaságában, csak néztem az alant elterülő erdőséget és hallgattam a hangokat, a természet lakóinak a hangjait. Ezen a reggelen a vékonyka csicsergéseké volt a főszerep, széncinege, kékcinege, csuszka, nagy fakopáncs ifjak könyörgése szűrődött ki a lombsátor takarásából. Ezekben, a nyár elejei hetekben az erdő ösvényein apró fiatalkori tollruhát viselő madarak látványában gyönyörködhetünk, akik éppen a nagyvilággal, és a környezetükkel ismerkedve töltik a napjaikat. Lassan magam mögött hagytam őket, és tovább indultam az utamon. Alig értem el a célomat máris egy kislevelű nőszőfűn akadt meg a tekintetem, de nem csak egyedül álldogált itt az erdő mélyén, társai is voltak. Volt, akit a beszűrődő nap kósza fénye melengetett, volt aki pedig türelmesen várta, hogy ő is sorra kerüljön, és neki is megadasson egy pár pillanatnyi éltető fény, melyből nem sok jut az itt élő lakóknak. Hosszú perceket töltöttem el a kosborok társaságában, majd lassan elérkezettnek láttam az időt, hogy visszafelé induljak. Miközben lefelé ereszkedtem szajkó kezdett el riasztani, hangja mérgesen és idegesen csengett. Éber madár a szajkó, az erdő legéberebb őre, aki észrevette jöttömet, mely hallhatóan nem nyerte el a tetszését, és nemtetszésének hangot is adott. Akkor hallottam utoljára ilyen dühösen kiabálni, amikor a kertemben egy idegen macska ólálkodott, és a szajkó úgy szidta őt, úgy ahogy csak a csőrén kifért. Most engem szidott, én pedig nem értettem, hogy mivel tudtam ilyen éktelen haragra gerjeszteni. A magamban feltett kérdésre pillanatok múlva meg is érkezett az egyszerű válasz. Amikor a szajkó egy kicsit csendben maradt egy vékonyka könyörgő hang szűrődött ki a tölgyfa lombjának védelméből. Látni nem láttam, hogy ki lehetett az, de a hangja, melyet jól ismerek elárulta fiatal tulajdonosa kilétét. Frissen fészket hagyott szajkó fióka könyörgött esengve az ágak között, mely megmagyarázta az öreg madár haragját. Szülői féltésének adott hangot, én pedig értettem a mondanivalóját, és gyorsan odébb is álltam. A szajkó megnyugodott riasztása elhalkult, és távolodva már csak a fióka könyörgésének a hangfoszlányai kísértek, majd az ő hangját is elnyelte a távolság. Mire visszaértem a kis tisztásra a nap korongja már magasan járt az égbolton, akkor érzetem, hogy mennyire meleg lett, az árnyas erdőből kilépve a hőség szinte mellbe vágott, melynek a lepkék képviselői kimondottan örültek. Az idei évben ennyi repülő kis tündért még nem láttam, nagy ökörszemlepkék, nagy tűzlepkék, erdei busalepkék, közönséges boglárkák lejtették könnyed táncukat a levegőben, majd időről-időre megpihentek a növényeken. Kicsit figyeltem őket majd hazafelé vettem az utam.    
        

 Szajkó riasztása

 Fiatal szajkó hangja

Szajkó

 Erdei busalepke

 Nagy ökörszemlepke

 Közönséges boglárka

Piros sapkás ifjonc.

Évről évre nagyon várom azt a napot, amikor a fészküket elhagyott aprócska, éppen a nagyvilággal ismerkedő fiókák tiszteletüket teszik kis kertemben. Az idei esztendőben a természetnek hála, a kihelyezett odúimba már két fészekaljnyi széncinege apróság nevelkedett fel, és az egyik odúnak mind a mai napig lakói vannak. De nem csak a kertemben sikerült madárotthonokat megfigyelnem, az erdőszélen álldogáló bodzabokor rejtekében is gondosan elkészített fészek lapul, mely énekes rigó apróságokat rejt. A szülők mind a mai napig gondosan táplálják a kicsiket, hogy mihamarabb felcseperedhessenek. Pár héttel ezelőtt pedig az erdő mélyén álló akácfán bukkantam rá a nagy fakopáncsok odújára, mely idén a második felfedezett harkályotthon volt. Már akkor nagyon elevenek voltak az apróságok, a bejáratban várták szüleiket, hogy finom falatokkal a csőrükben feltűnjenek a fák sűrűjének a takarásából. Hosszú időn át figyeltem, a kis család egyre elevenebb életét. Amikor egy hét múlva újra meglátogattam őket, az odú már üresen, lakók nélkül tátongott. Könyörgő hangjuk azonban a fák sűrű lomkoronájából időről-időre hallható volt. Az első napokban nem távolodnak messzire az otthonuktól, annak közelében, a fák törzsén kapaszkodva várják, hogy a szülők tovább etessék őket. Majd ahogy teltnek a napok, a fiókák is egyre erősebbé és ügyesebbé válnak, szárnyaikat egyre jobban próbálgatják, és a repülést is egyre jobban megtanulják. Ekkor már követik a szüleiket, arra szállnak amerre ők, a szülők pedig napok óta az én kertembe vezetik a kis piros sapkás fiatalokat. Négyen vannak, de az egyik nagyon barátságos, szinte az egész napját a kertemben tölti, ha ott vannak a szülők, ha nem, ő hol a cseresznyefán, hol az akácon, hol pedig a diófán tölti az idejét. Csőrét próbálgatva kopogtatja, feszegeti a fák kérgét, tanulva a zsákmányszerzés számára jelenleg még igen bonyolult fortélyait. Nap, mint nap ismerkedik a nagyvilággal, a fákkal, a kertem többi lakójával, és közben játékosan, elevenen csillogó szemekkel egymagában kergetőzik a fa törzse körül. Amikor pedig a mama vagy a papa megjelenik, újra esengő fiókává változva a finom falatok után rimánkodik. A szülőknek még mind a mai napig megesik a szíve ezen a hangon, és apró falatokkal enyhítik az utódok éhségét.  Mindig, amikor nézem huncut kis mókájukat, mosolyra húzódik a szám, és akkor látom, hogy a madaraknak is játékos  és eleven a fiatal koruk ugyanúgy, mint az állatvilág többi apróságának. A fotókon melyeket most megosztok veletek ez a kis harkály szerepel, így Ti is megismerhetitek a kertem egyik legkedvesebb és legfiatalabb lakóját.  

Kora reggeli fényjáték.

Június elejére beköszöntött az igazi nyár, de szerencsére nem az izzasztó kánikulai meleg. Napközben a hőmérő higanyszála a harminc fokot súrolja, az éjszakák pedig felfrissülést hoznak. Reggelre a mezők ösvényeit harmat fedi be, de mihelyst a nap felébred, és meleg sugaraival simogatni kezdi a tájat, hipp-hopp tovatűnnek. Ilyenkor nyáron szeretek hamar ébredni, a korán kelő napot azonban nem mindig sikerül megelőznöm. A nyári hajnaloknak különleges varázsa van, ilyenkor friss és üde a levegő, minden nyugodt és érintetlen, a nap pedig még álmosan, bágyadtan szórja a sugarait, mely az erdőben csodálatos sárga színben játszó fénypompát tartogat mindenkinek, aki a természet ösvényeit járja.

Vasárnap reggel korán ébredtem, a nap azonban ezen a reggelen is ügyesebb volt nálam, nem sokkal, de megelőzött. Meleg sugaraival a kiserdő fáinak üde zöld lombjait simogatta, a gyenge szél a levelekkel játszott, a madarak kórusa pedig csodás előadásával kísérte utamat. Ezen a reggelen konkrét tervvel indultam útnak, szerettem volna megörökíteni a fehér szirmokkal büszkélkedő fehér madársisakokat megörökíteni. Az idei tavasza hűvös időjárást hagyott maga mögött, mely miatt ezek a kis törékeny virágok jó két héttel később kezdték meg pompájukat. Hazánkban, ezen virág, mely az orchideafélék családjába tartozik, természetvédelmi oltalom alatt áll, eszmei értéke 10000 forint. Főként tölgy és bükkerdőben leletek otthonra. A természetnek hála tavaly én is rájuk bukkantam, a mi erdőségünkben is élnek fehér madársisakok, és nem is kevesen. A fák védelmező ölelésében, mintegy harminc tő éli napjait, és fehér virágaikkal csodaszép látványt nyújtanak a barna avarban. Mire elértem a madársisakokhoz a nap már magasabban járt, és fénye szebbnél szebb mintákat rajzolt a talajra. Ahogy a szél táncoltatta a leveleket, úgy változtak a színek és a minták is, szemet gyönyörködtető látványt nyújtva. Pont ezzel a szándékkal indultam útnak, hogy a természet fényjátékát megörökítsem, és, hogy Nektek is megmutathassam, hogy hogyan változnak a színek pillanatról-pillanatra.  

Kertem legfiatalabb látogatói.

Széncinege fióka

 Zöldike fióka

Korán ébredtem ma reggel, a felkelő nap sugarai még a domboldal mögött bujkáltak, de a világosság már bejárta a kertem minden egyes szegletét. Az elmúlt napokban beköszöntött az igazi nyár, pirkadattól alkonyatig a nap meleg sugarai simogatták a tájat, és az ágbolton is csak egy-egy kósza felhőpamacs úszott, esőt nem rejtettek magukban, csak a nap korongja mellett, ők is a szikrázóan kék ég díszei voltak.

Ilyenkor júniusban hiába kelek korán, a napkeltét egyre nehezebb megelőzni, a madaraknak azonban ez minden áldott reggelen sikerül. A kora hajnali sötétségben, amikor még csak az első derengő fény jelenik meg a keleti égbolton, ők már ébren és dalolva köszöntik az új napot. Ezek a csengő dalok pedig egész reggel, sőt egész nap, teljesen késő szürkületig átjárják a természet ösvényeit. Amikor fél hat után felébredtem kertemben nagy volt a forgalom. Sorra jöttek vendégeim szomjukat és éhségüket oltani. Szajkók, nagy fakopáncsok, barátcinegék, kékcinegék, zöldikék, meggyvágók, fekete rigók, énekes rigók és seregélyek keresgéltek a fűszálak között, és a fák üde zöld lomsátra alatt. Mégis nem csak ő miattuk volt különleges a mai reggel, hanem az új nemzedék apró kis tollasai miatt, akik első napjaikat töltik a nagyvilágban. Ahogy a kertemben zajló eseményeket figyeltem a kedvenc kis hintaszékemből éppen elém, az erkélyre reppent két pihés tollruhát viselő széncinege. Tegnap este már hallottam vékonyka oly jól ismert, könyörgő hangjukat, és sejtettem, hogy a vadalmafámon lévő odúból kirepültek az aprócska cinegék. Napok óta nagy volt a hangzavar a kis lakásban, és sejteni lehetett, hogy egyre szűkebb számukra az odú, erejük pedig egyre nagyobb az apróságoknak. Szemtanúja nem voltam a kirepülésüknek, de kárpótlásul itt maradtak a kertemben, így szemmel tudom követni fejlődésüket. A nap első sugarai lassan áthatoltak a domboldalon amikor egy nyolc fős kis társaság érkezett. Mezei verebek voltok, méghozzá egy egész család. Egy pár rendszeresen látogatást tesz nálam, és ma reggel is betértek hozzám. Azonban nem csak a hím és a tojó, hanem elhozták magukkal a frissen fészküket hagyott kis fiókáikat is. Pelyhes kis tollruhájuk nagyon hasonlít a szüleikére, és már arcocskájukon is ott viselik a sötét kis foltot, ugyanúgy, mint a szüleik. Félősen a japánbirs bokorba szálltak és a szülők oda hordták nekik a finom reggeli csemegéket. Egyik bátor apróság szárnyra kapott és keresni-kutatni kezdett a faágon, majd hirtelen valamitől megriadva visszabújt testvéreihez, a bokor levelekkel fedett rejtekébe. Percekig figyeltem a verébcsalád kedves kis életét, majd mind minden reggel a zöldikék is megjelentek. Azonban ők sem voltak egyedül, őket is fiókáik követték, és figyelték szüleik minden egyes mozdulatát. Sorra hagyják el a fészkeiket az idei tavasz apró kis jövevényei, akik szüleikkel együtt megtisztelik kertemet kedves kis jelenlétükkel.   

  

Mezei veréb fióka

Madárfészek kosbor.

Szinte nem telik el úgy egyetlen nap sem, hogy nem lépnék rá a természet ösvényeire. Túráim hol rövidebbek, hol hosszabbak, ahogy időm engedi. Szerencsésnek érzem magam, mert a kiskertem mögött hatalmas erdő áll, aki mindig szeretettel és élményekkel fogad, bármikor is teszek látogatást nála. A négy év alatt minden egyes kis szegletét bejártam, de mind a mai napig rejteget még meglepetéseket és titkokat, melyeket ez idáig még nem sikerült felfedeznem.

Nem oly régen a szokott, még viszonylag könnyen járható ösvényen túráztam, mely ösvényre két éve találtam rá. Ezen idő alatt nem is tudnám összeszámolni hányszor jártam már végig. És nincsen olyan napszak amit, ne töltöttem volna itt el. A sok látogatás ellenére is, mind a mai napig tud számomra újat mutatni. Állandó lakó mellett akadnak új látogatók is, melyek évszakonként mások és mások. Ennek az erdőnek van egy olyan része, melyben a fák szellősen állnak egymás mellett, kellő helyet hagyva a nap sugarainak és a fénynek, így lombfakadás után is különféle virágok és növények tarkíthassák és varázsolhassák szebbé a talaját. Ilyenkor júniusban virágzik még fehér virágaival büszkélkedő közönséges derecevirág, a hagymaszagú kányazsombor, ebben a hónapban kezdi meg szirmait bontogatni az ugyancsak fehér virágzatú kónya habszegfű, élénk rózsaszín színével a tekintetet csalogató enyves szegfű, és a különleges, egyedi megjelenésű madárfészek kosbor. Ez utóbbi virággal, mely az orchidea félék családjába tartozik, itt a mi vidékünkön ez idáig még nem találkoztam. A tavalyi esztendőben, a Mátrában sikerült először megfigyelnem, és akkor magával ragadott különleges szépsége. Éppen hazafelé tartottam, amikor letértem a szokott ösvényről úgy döntve, hogy a domboldal egy másik részén ereszkedek le. Lehet talán megérzés volt, vagy csak egy véletlen találkozás, de éppen előttem álldogált a madárfészek kosbor. Amikor először találkoztam vele, hirtelen azt gondoltam, hogy éppen elvirágzóban van. Sárgás barna színe miatt teljesen azt a benyomást kelti, hisz a növény klorofillt nem tartalmaz de, ha alaposan szemügyre vesszük, jól láthatjuk, hogy elvirágzásról szó sincsen, csak a zöld szín hiány téveszti meg a szemlélőjét. Először alig hittem a szememnek, hisz ebben az erdőben még soha nem találkoztam vele, de nem csalt a szemem, ő volt az. Szép sudár termetével és tömött, hengeres fürtű virágzatával igazán csinos növény, és nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy a májusi erdő legszebb lakója. Ezen a kirándulásomon is megajándékozott a természet egy újabb kedves élménnyel, mely élmény a jegyzeteim közé kerül, és jövő tavaszra újra meglátogatom az erdőnek ezen részét, hogy újra megcsodálhassam a kosbor szépségét.     

Kora reggeli mókus móka.

Kertemet rengeteg kedves vendég látogatja, akiknek szeretek a kedvében járni. Friss vízzel feltöltött itatókkal, finom falatokkal, biztonságos odúkkal, sűrű lombot viselő bokrokkal, melyek kitűnő védelmet biztosítanak a számukra, és nagy-nagy szeretettel várom őket. A kis vendégek pedig érkeznek is szépen sorban, nagyon nagy örömömre. Reggeltől estig, estéttől pedig reggelig zajlanak az események, és nincsen olyan pillanat sem, hogy ne történne valami érdekesség ebben a kis élőlénybarát kertben. Igen sötétedés után sem áll meg az élet, hiszen kíváncsi rókák, fürge nyestek, és még tőlük is fürgébb pelék, éjszakai életet élő lepkék, és rovarok teszik nálam tiszteletüket.

Annyi kedves pillanatot élhetek át nekik köszönhetően, hogy, ha nem lenne egyéb elfoglaltságom, mindet megosztanám Veletek, és minden napra bőven jutna bejegyzés a blogomban. De a legfontosabbakat mindig történetbe foglalom, amit pedig csak tudok, megörökítek, hogy velem együtt, Ti is átélhessétek a természet kisebb-nagyobb csodáit.

Jelen történetem egy vörös, pihe-puha bundácskát viselő apróságról fog szólni. Arról a kedves kis vendégemről, mellyel a természet ajándékozott meg, talán ezzel kárpótolva egy másik kedves mókus elvesztését, akit már több mint egy éve nem láthattam, és aki mind a mai napig nagyon hiányzik, és, ha rá gondolok, könny szökik a szemembe. Ő itt élt velünk, napjában ötször-hatszor is tiszteletét tette nálunk, és nagyon barátságos volt. Soha nem fogom elfelejteni azokat a szép őszi délutánokat, amikor együtt szüreteltük a diót. Ő a fa ágai között keresgélt, én a lehullottakat gyűjtögettem össze szépen ládákba pakolva. Ő is a télre gondolt és én is, hisz ő azért gyűjtögetett, hogy raktárai fel legyenek töltve, én pedig azért, hogy legyen mit kiraknom a kis mókusetetőbe, hogy a télen hiányt ne szenvedjen a finom falatokból. Járt is szorgalmasan egészen február közepéig, majd napok teltek el, hogy a dió érintetlen maradt, majd, hetek, és hónapok. Jó fél évre rá, a barna bundás mókust egy vöröses váltotta fel, és néha-néha megjelent a kiskertemben. Tetszett neki a csemege, és a finom falat mely egyre gyakoribb látogatásra késztette. Általában reggel napkelete után, és este naplemente előtt tér be hozzám. Mindig a sűrű erdő felől érkezik, hol a talajon szalad, és bújik be apró testével a kerítésen, hol pedig a fák ágain ügyesen ugrálva mindaddig, még el nem éri a cseresznyefámat, melyen a kis mókusetető áll. De nem csak az etetőben vannak finom falatok elrejtve, és ezt ő is nagyon jól tudja, a vadkörtefán is van egy kis virágcserép, mely diókat rejt, sőt a fa kérgeinek a repedéseibe is elrejtek neki egy-egy szemet. Ügyes és nagyon leleményes, mert mindig mindet megtalálja, és persze örömmel el is fogyasztja. Eleinte csak jött, fogta a diót, és már ment is, mostanában azonban egyre több időt tölt nálam. Bejárja a kertem minden egyes kis szegletét, felkutatja a finom falatokat, és sorra el is fogyasztja őket. Épp a minap újra itt járt, és hiába volt dió az etetőjében valami oknál fogva nem tetszett neki, talán semmit sem rejtett a belseje, és ő megérezte, nem tudom, de nagyon mérgesen jött ment, keresett kutatott. A bokor aljában, a fa kéregrepedéseiben, a madarak etetőjében, mindenhol csak kutatott és kutatott, mígnem rátalált egy elrejtett csemegére. Aprócska kezeibe fogta meghúzódott a talajon a cseresznyefa törzsénél, mint aki ki akarja pihenni fáradalmát és izgatottságát csak ült és figyelt. Kezében a diót szorongatta, és nagy ritkán egyet-egyet majszolt belőle. Olyan aprócska a teste, hogy alig volt ki a fűszálak közül, és a dió is nagynak mutatott picike kezeiben. Igen hosszú időt töltött nálam, így nem csak fotókat, hanem videókat is sikerült róla készítenem, melyeket fogadjatok sok szeretettel.