Szombat délutáni séta

 Tengelic

Novembert írunk, és az ilyenkor szokottnál jóval enyhébb az időjárás. Az elmúlt napokban a derült égboton ragyogó csillagoknak, és a szép kövérre hízott holdnak köszönhetően olyan világosak voltak az éjszakák, mint már nagyon régen. Reggelente meg is érződött az éjszaka derűje a hőmérsékleten, hajnalra csillogóan fehér dérruhába öltöztek az erdők, mezők lakói.

Szombaton délután, amikor munkából hazaértünk a kellemesen meleg, őszi idő a természetbe csábított. Már annyira vártam ezt a napot, hogy még világosban érjek haza, és útra tudjak kelni a számomra legcsodálatosabb helyre az erdőbe. A korán beköszöntő esték miatt, hétköznap már nem tudom megtenni szokott túráimat. A téli időszámítás kezdete óta, a nap nagyon hamar nyugovóra tér, és mire hazaérünk, már teljesen besötétedik.

Pár hét leforgása alatt nagyon nagy, szememnek még szokatlan változások mentek végbe a természet ösvényein. A szűkös, a nyári hónapokban bezáródott kis ösvények újra kinyíltak, a fák legtöbbje, kivéve a tölgyeket már elhullajtották a leveleiket, és az erdőben újra a fény, a világosság, és a nap melengető simítása lett az úr. Gyenge, pajkos szél szaladt tova a fák törzsei között, és sorra kérte fel, utolsó táncukra a még a fákon álldogáló leveleket. Voltak, akik könnyedén táncba vihetőek voltak, de a tölgylevelek legtöbbjei még ragaszkodtak otthonukhoz, eszük ágában sem volt a többieket követni. A tisztást körülölelő fákat a nap sugarai simogattak, a madaraknak pedig nem is kellett ennél több, boldogan reppentek egyik ágról a másikra, miközben a sárga levelek között kerestek, kutattak. A meleg előcsalta a rovarok jó pár képviselőjét, álmukat kitörölték szemeikből, és kidugták fejeiket búvóhelyeikről. A kis tollasok, pedig nekiálltak a vadászatuknak, hogy amíg lehet, finom rovarcsemegével csillapítsák éhes csőreik étvágyát. Fakuszok meneteltek a sudár bükkfa törzsén, alaposan végig vizsgálva, minden apró rést, repedést, minden olyan kis zugot, melyeknek rovar lakói lehetnek. Kékcinegék, akrobatákat meghazudtoló ügyességgel lógtak fejjel lefelé a vékonyka gallyakon, akárcsak az őszapók, akiknek mindeközben be nem állt a csőrük. Csak csacsogtak és csacsogtak, cérnavékony hangjukon. Megálltam az erdőszélen, és figyeltem a madarak motozását, amikor az egyik bükkfa legmagasabb ágai közül halk, trillázás szűrődött ki. Nagyon jól ismerem ezt a szívemnek oly kedves dallamokat, melyről mindig nagypapám jut az eszembe, hisz ezt a véget érni nem akaró csicsergést a tengelicek hallatják. Azok a színes, oly csinos tollruhát viselő madarak, akik az ő nagy kedvencei voltak. Hosszú perceken át, hallgattam őket, gondolataim a múlt kedves emlékein kalandoztak, mígnem szárnyra kapott a kis csapat, és tovarepült az erdő sűrűjébe, hogy egy másik fát keressenek, ahol talán tovább folytatták novemberi, csendes kis nótájukat.

Ahogy a tengelicek tovatűntek, én is tovább indultam utamon, mely út a szép nagy tölgyekkel tarkított erdőbe vezetett. Ebben az erdőben nagyon sok az öreg fa, melyek törzsei a madarak otthonait rejti. Gondosan megépített fészkek, nagy fáradtsággal kivájt odúk lapulnak, a védelmező ágak között, melyek évtizedek meséit őrzik. Az ágaikon aranyló levelek ringatóztak, és ahogy a szél végigsimította őket, úgy csilingeltek, mint az aprócska harangok. A délutáni nap bágyadt fénye, és a fák sárga levelei igazi aranyerdővé változtatták a tölgyest. Látványa olyan szép volt, mely semmi máshoz nem fogható, ekkor úgy éreztem, hogy az őszi erdő pompájával, semmi sem képes felvenni a versenyt. De ez nem is verseny, az évszakok nem akarják túlszárnyalni egymást, mindegyik azt adja, amit tud, és amire teremtve lett. Ezért van az, legalábbis én úgy gondolom, hogy minden évszaknak megvan a maga szépsége, csak észre kell vennünk, és tiszta szívvel át kell élnünk azokat a kincseket, melyeket feltár előttünk, és megoszt velünk.

Az idei esztendőben, az ősz minden csodáját feltárta előttünk, és bízom benne, hogy ezeknek, a csodáknak, Ti is a részesei tudtatok lenni, és a Ti szívetekben is sok kedves emlék és élmény lapul.